Szabó Borbála: Leszámolás Mamamacival

           Tompa fejfájással ébredt. Konstatálta, hogy ülő helyzetben van, és a kezeit valamiért nem tudja mozdítani. Pár perc kellett, hogy rájöjjön: egy székhez van kötözve. Nagy nehezen kinyitotta bedagadt szemét, és azt látta, hogy két nő áll vele szemben símaszkban, karba tett kézzel.

– Kényelmetlen, mi? – szólalt meg az egyikük. – Tehetetlennek, megalázottnak érzed magad?

            Mielőtt felelhetett volna, a másik, kicsit gömbölydedebb alkatú nő is megszólalt.

– Meg is érdemled! Mi is pont így érezzük magunkat attól, amit velünk tettél!

            Boglárka tekintete, mint egy ijedt madárka, rémülten röppent egyikről a másikra.

– Nem értem… de hát mi rosszat csináltam én? Ha bármivel megbántottam Önöket, akaratomon kívül, akkor bocsánatot kérek!

            Az egyik nő közel hajolt és az arcába üvöltött.

– Ne kérjél bocsánatot!!! Te ne kérjél tőlünk bocsánatot, mert már késő! Most már tönkretetted az életünket.

– Én? Mivel? – kérdezte Boglárka kétségbeesetten. – Mit tettem?

            A dundi nő egy vastag, színes borítós könyvet emelt a magasba mint súlyos bűnjelet.

– Megírtad a Dörmi, Brumi és Cilike-sorozatot.  

            Forgatta kezében a vaskos, keménytáblás kötetet.

– Ugye, milyen kemény? Ugye, milyen vastag? Na, ezzel ütöttünk le! – közölte elégedetten, és teljes erővel földhöz vágta a könyvet. A vidám mackógyerekek rendületlenül mosolyogtak a borítóról.

            Az írónő félve tette föl a kérdést:

– Kik vagytok ti...?

– Anyák.

            Boglárka szeme elkerekedett a rémülettől.  

– De hát, ezt nem értem, ez a könyvsorozat egy teljesen átlagos mackócsaládról szól! Mamamaci süt-főz, gyereket nevel, Papamaci dolgozni jár, a kisbocsok játszanak, oviba, bölcsibe járnak…

– De ilyen család nem létezik! – kiáltotta a gömbölyded emberrabló. – Olyan nincs, hogy egy három gyerekkel átvirrasztott, hányós éjszaka után Mamamaci reggel hatkor így kiált: „Gyertek, gyerekek! Készítsünk krumplinyomdát!” Olyan nincs, hogy este nyolckor még palacsintát süt, hogy lekapja a függönyt és hétfejű sárkányjelmezt varr belőle, hogy álmából felkeltve kézműveskedik! Nekem állandó bűntudatom van, hogy nem vagyok olyan karcsú, és tökéletes, mint Mamamaci, és hogy a férjem nem olyan tündéri, mint Papamaci, hogy káromkodom, ha nincs kész az ebéd, ha elkésem az anyák napi ünnepségről az oviból, hogy szar anya vagyok…  

            Kirobbant belőle a zokogás, letépte magáról az álarcot és a földre rogyott.  A másik nő is levette a símaszkot, előbukkant dús, vörösre festett hajkoronája.

– Az én fiamnak is hiába ajánlgatok mást, jobb, irodalmi értékkel bíró mesekönyveket: nem! Neki csak a Dörmi-Brumi-Cilike kell. Amelyik egyszer belekóstolt, csak ezt akarja állandóan. Mert ez egy drog! Ezek a gyerekek DBC nélkül már nem is tudnak élni! Én annak idején – merengett a múlton – esztétika-filmelmélet-magyar szakra jártam az ELTE-re, ott  ismertem meg Imrét. Ő kulturális antropológia-kommunikáció-litván szakos volt akkor. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, és egy év múlva megszületett Aladár. Majd ezek után én, Chomsky és Wittgenstein után most tudod, kit olvasok? Téged!!! A te istenverte könyveidet, a Dörmi, Brumi és Cilikét! De miért?? Mondd meg, mit vétettem, hogy ennyit kell szenvednem?! Hogy szültem egy gyereket, ez az én nagy bűnöm? Ettől kezdve már agyhalottként kell tengetnem az életem?

            Boglárka párás szemmel nézett rájuk.

– Jaj, istenem, annyira sajnálom! Ne haragudjatok rám, én csak jót akartam! Egyszerűen boldog voltam, amikor anyuka lettem, és ezt az élményt szerettem volna megosztani másokkal. Soha, soha nem akartam senkit bántani, higgyétek el!

– De akkor miért sugallod nekem azt – hüppögött a vöröshajú nő –, hogy én, aki egyedül nevelem a gyerekemet, már nem is lehetek jó anya? Hogy így már nem lehetek soha Mamamaci?!

– Ezt én nem mondtam! Te is lehetsz Mamamaci! – zokogott Boglárka is. – Ez csak rajtad múlik!

– De én nem akarok Mamamaci lenni! – visította az emberrabló. – Gyűlölöm Mamamacit! Dögöljön meg, dobja fel a tappancsát!

            A dundi anyuka felemelte a könyvet a földről és elkezdett belőle felolvasni.

– „Papamaci, Mamamaci, Dörmi, Brumi és Cilike elindultak az állatkertbe.”

            Boglárka önkéntelenül elmosolyogta magát. Nagyon szerette ezt az állatkertes meséjét.

– Ne vigyorogjál – förmedt rá a vörös –, mert ez borzalmas! Minek ez a hatalmas enumeráció, hogy újra és újra felsorolod az összes családtagot? 

– Azt hiszem – tűnődött el saját magán Boglárka –, ez egy művészi döntés a részemről. Szándékosan egyszerűen fogalmazok.

            Ez a magabiztosság felbosszantotta a vöröshajú anyukát.

– Igen? Művészi döntés? – kérdezte, és egy nagy, hűvös pisztolycsövet szegezett Boglárka fejéhez. – Na jó, akkor ha most azonnal nem kezdesz gyűjtőneveket használni, megöllek!

            Az írónő ettől most egy kicsit megszeppent.

– Ööö… Papamaci, Mamamaci… és a medvebocsok? – próbálkozott.

– Szuper! Egyszerűsíts tovább!

– A maciszülők…  és a macigyerekek.

– Tovább.

– A macicsalád.

– Ez az! Tudod te ezt! Ezt mostantól így fogod csinálni. Oké?

– Rendben – egyezett bele Boglárka. – Akkor most hazamehetek?

– Még nem vagyunk készen – mondta a vöröshajú anya a pisztollyal a kezében. – Előbb írsz szépen egy új mesét. Egy következő részt. Ami a realitás talaján áll.

            A másik anyuka eloldozta Boglárka kezét, jegyzetpapírt és tollat adott neki.

– Az lesz benne, írjad, hogy Papamaci becsajozik, bejön a képbe egy Macicsaj. Vagy Csajmaci, ahogy akarod, költői szabadság. Aztán teherbe esik a Csajmaci, vagy Macicsaj, a szülők elválnak, Mamamaci depressziós lesz…

– És elhízik! – fűzte hozzá a dundi anyuka - És soha többé nem csinál krumplinyomdát!

– Igen, jó, elhízik, és ettől kezdve Dörmi, Brumi és Cilike mozaikcsaládban fognak élni. Megvan? Leírtad?

– Nem – rázta a fejét Boglárka. – Én ilyet nem írok. Papamaci soha nem hagyja el Mamamacit. Papamaci szereti Mamamacit.

– Ebben az esetben – vicsorgott a vöröshajú nő – rossz hírem van, le foglak lőni!

– Lőjj le! – egyezett bele az írónő, és felszegte kis fejét. Harciasan csillogott a szeme, mint Jeanne d'Arc-nak. – Inkább meghalok – közölte forradalmi tűzzel –, de Dörmi, Brumi és Cilike nem kerül mozaikcsaládba! És esténként lesz palacsinta. Minden este. És az egész család krumplinyomdázik hajnalig. Lehet, hogy még Mókusékat is áthívják!

            Egy percre kimerevedett a jelenet. A vöröshajú anyuka dühtől reszkető kezében tartotta a pisztolyt, Boglárka bátran farkasszemet nézett vele.

            Ekkor kaparászás hallatszott az ajtón, és kintről megszólalt egy vékonyka hang.

– Anya… Itt vagy a pincében?

            A dundi anyuka rémülten rohant az ajtóhoz.

– Igen, drágám, jön anya mindjárt! Csak még valamit elintéz…

            De addigra a kislány már bent volt a helyiségben. Ahogy meglátta a széken ülő illetőt, földöntúli mosoly ömlött el az arcán.

– Anya, te ismered Becskereki Boglárkát??? És van pisztolyotok is! De jóóó!

            Anya hangtalanul tátogott, és gyorsan elrejtette a fegyvert. Boglárka kisegítette.

– Igen! Anya meg én barátnők vagyunk. Nem is mondta neked? Téged hogy hívnak?

– Cilinek, mint a Cilikét, tudod, a te könyvedből. Olvasol nekem egy mesét?

– Hát persze. A krumplinyomdásat.

A képen: Szabó Borbála. Fényképezte: Páczai Tamás