Schäffer Erzsébet: Mesék férfiakról – Sok az erőd, nekem túl sok

Friss forgácsillatra keltem minden áldott reggel, a széles vállú, kerekfejű, döntéseiben kérlelhetetlen fiú, akivel megpróbáltuk az életet, amikor én ébredtem, már dolgozott. Pedig nem keltem későn. Mielőtt munkába indultunk, már gerendát faragott, deszkákat simított, kérgezte a kerek fenyőtörzseket. Azt a csúcsos faházat, ami félig már készen állt, s ahol éltünk volna, télre fel akarta építeni. Olcsó fát vett, nyerset, megmunkálatlant, kevés volt a pénzünk. Ő meg értett mindenhez, nem csak a famunkákhoz, egyszerűen nem volt olyasmi, amit ne tudott volna megcsinálni. Erővel meg bírta. Éppen az volt a baj, borzalmas erők és indulatok lakoztak benne. És olykor nem tudott velük mit kezdeni. S lassan nem tudtam mit kezdeni az erejével én sem.

Talán ezért is dolgozott olyan megszállottan. A napi munka után fogott hozzá az építéshez, sötét estéig dolgozott, én is vele. De ahogy teltek a hetek, ebbe a konok, pihenés nélküli, örömtelen munkába belefáradtam. Abba leginkább, hogy nem hagyott szünetet. Hogy nem lehetett megállni, kicsit örülni, megpihenni. Örülni annak, hogy kész az alapozás, hogy helyükre kerültek az ablakok, hogy szép lett az üvegajtó osztása.

– Egy Fanyűvő vagy és nekem ez így nem megy. Sok az erőd, nekem túl sok, a töredéke elég lenne! – ezt mondtam neki egyszer.

Akkor már napok óta alig beszéltünk. Lesunyt fejjel dolgozott, amikor elé tettem az ételt, akkor sem szólt, evett, megtörölte a száját és a ment a dolgára. Húsos ajka volt, most kicserepesedett, a kezei hatalmas markok, hegekkel, forradásokkal tele, ha megsimítottam, mint a smirglipapír. Az átizzadt flanelingét nem engedte kicserélni, munkához jó ez, mondta, úgy kellett ellopnom, hogy kimossam. Kértem, lassítsunk, úgy is megleszünk valahogy. Hívjunk segítséget, vannak barátaink, még a hangulat is jobb, amikor többen vagyunk. Bármit mondtam, ellenkezett.

– Be akarom fejezni. Időre. Ősszel nekem már más dolgom van. És egyedül akarom megcsinálni.

Apám is egyedül építette a házunkat, minden egyes tégla átment a kezén. Bele is halt. Pont abba a szótlan, zárkózott magányba, amitől féltelek – akartam mondani, de nem mondtam. Nem akartam bántani, akkoriban minden ellenkezést, bántásnak, piszkálódásnak vett, az apja emlékével amúgy is birkózott, mint annyi mindennel.

Kép: Unsplash

Tikkasztó nyár volt abban az évben. A kis faház éjszakára sem adott enyhülést, mintha egy gyantaszagú szaunában aludnánk, csapzottan, fáradtan ébredtem. Gyanítom ő is. Emlékszem, hétvége volt. Reggel locsoltam, ott görnyedt akkor is, a vízaknában szerelt valamit, odafröcsköltem a slaggal. Fölkapta a fejét, először morgott, aztán csak elmosolyogta magát. Úgy szerettem, ha mosolyog. Volt valami esetlen kamaszos a vigyorában, a szőkés vörös kemény tüskehaj alatt nevettek a szeplői, borostás volt az álla, azért is könyörögni kellett, hogy leszedje, nem szeretett a borotválkozással bíbelődni. Azt gondoltam, jó a pillanat. Odaguggoltam az aknához.

– Menjünk ki a Dunára. Legalább ma. Szombat van, délelőtt dolgozunk, délután strandolás. Pakolok szendvicseket, sörözünk egyet… jó? Vagy vacsorázhatnánk valahol…

Nem válaszolt azonnal. Azzal a konok fejével mindig várt, ma már azt gondolom, nem azért, hogy várakoztassa az embert, csak járt az agya, hogy akkor mi hogyan lesz, mi marad el, mit kell másként csinálnia, mint ahogy eltervezte. Valójában ezt is szerettem benne, hogy amit elképzel, azt megcsinálja. Hogy biztos döntései vannak, hogy amire igent mond, arra mérget lehet venni, hogy nem okoz csalódást senkinek. Emlékszem, ahogy kinézett az aknából.

– Na, jó, de csak háromkor indulunk, addig van mit csinálnom…

Hosszúak a nyári napok, gondoltam, a nap még kicsit oda is süt a Lupával szembeni partra, a Duna meg este is csodás. Tettem a dolgom, és mint egy gyerek, örültem a délutánnak. Volt egy kéz alatt vett Cetkája, azzal gurultunk a Lupához. Egyszerűen nem akart kijönni a vízből. Persze sodrásban úszott, árral szemben, akkora csapásokkal, folyton arra gondoltam, honnan van, hol születik ez az erő benne. Itt sem tudott nyugodni. Én már fáradtra úsztam magam, élveztem a napot, a homokot, kavicsot kerestem, kerek kavicsokat, ő egyre csak harcolt a vízzel. Úszott fölfelé, aztán lecsurgott és vissza, csapások, csapások újra és újra. Amikor végre lefeküdt a homokra, szétvetette a karját, olyan, gondoltam, mint egy szobor, izmos, arányos teste csillogott a víztől, zihált a mellkasa, felém fordította a fejét.

– Ez jó ötlet volt!

És akkor megint azt éreztem, fog ez menni nekünk. Annyi tervünk volt. Neki egy dédelgetett nagy álma. Egy éve japánul kezdett tanulni, én is elkezdtem, de egy év után tudtam, abba fogom hagyni. És azt is, hogy ő soha. Ő meg akarta fejteni a nyelven át azt a keletet, amire rátalált. Japán művészfilmekre vadászott, könyveket hozott. Eljutni Japánba – ez akkor élete vágya volt.

Hazafelé menet beültünk vacsorázni egy kisvendéglőbe. Azt hiszem, ott dőlt el, az volt az első biztos észlelet bennem, hogy nem megy együtt. A pincér valóban nyegle fickó, de nem kellett volna kiabálni vele. Egyszerűen el kellett volna onnan mennünk és keresni egy másik vendéglőt. Kértem, ne rontsuk el az esténket. A fiú, mint ahogy máskor sem, most sem engedett. Ültünk fagyos hangulatban, a számban megromlott a cigánypecsenye, elromlott minden, ami jó volt abban a délutánban. Akkor már tudtam, el fogok menni, mert nem bírok az erejével, nincs, nem lesz erőm kisimogatni belőle a játékot, a rugalmasságot, ami pedig ott volt benne is valahol, csak hatalmas pajzsok, gátak, falak mögött. Amikor elköltöztem, nem kérdezett, nem mondott semmit, épp egy szekercével bárdolt egy fát, nem tette le, amikor megöleltem a vállát. Ha most rágondolok, az a csibészes mosolya bukkan fel, amiben annyi, de annyi ígéret volt. Lehet, én voltam gyáva…

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>