„Egyáltalán nem a háborúzás vagy az ölés vágya miatt jelentkeznek a seregbe” – Interjú Papp Keve amerikai veteránnal

A ’70-es évek végén egy fiatalember belép az amerikai haditengerészethez, hogy valóra váltsa álmát, és pilótává váljon. A cél elérése előtt meghiúsul a terve, de a seregben marad, telekommunikációs felderítőként a világot járja, s közben olyan tapasztalatokra és tudásra tesz szert, amelyekre egész életében támaszkodhat. Negyven évvel később a fia a nyomdokaiba lép és helikopterdeszantos lesz. Egy akciófilm összefoglalója is lehetne, de ez nem fikció: Papp Keve amerikai születésű magyar üzletember története, aki a hidegháború idején tizenegy évig szolgált az Egyesült Államok hadseregében.

Papp Levente katona az amerikai deszantos iskola elvégzésekor
Papp Keve fia, Levente a deszantos iskola elvégzésekor – Fotó: Papp Keve

A Visszidensek című könyvben olvasható interjúdból kiderül, hogy a családod története sem hétköznapi. A fiatal éveidben sok helyen éltél: Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon.

Valóban, a nagyszüleim a második világháború vége előtt hagyták el Magyarországot, én pedig 1959-ben születtem Washingtonban. Az anyai nagyapám technikus volt, ő megtalálta a helyét az Egyesült Államokban, a NASA-nál dolgozott. Az apai nagyapám és apám viszont nem érezte otthon magát Amerikában, visszatértek Európába.

Ebből fakadóan én négy országban jártam iskolába.

Mikor tetszett meg neked a repülés?

Ötéves koromban repültem át először az óceánt egy utasszállítógépen, ami nagy benyomást tett rám. Pilóta szerettem volna lenni, ezért 16 éves koromban elhatároztam, hogy felvételizni fogok a haditengerészeti akadémiára. Nem a katonaság vonzott, hanem úgy gondoltam, ezen az úton közelebb kerülhetek a célomhoz.

Miért éppen a haditengerészetet választottad?

Egyrészt, mert az akadémia közel volt a szülői házhoz, másrészt mérnöki beállítottságom miatt nagyon tetszett az intézmény elképesztő technológiai színvonala, felszereltsége. Az akadémia már akkoriban is saját mini kobalt atomreaktorral, vitorlásflottával és egy olyan 20 méteres medencével rendelkezett, amelyen a tenger bármilyen állapota szimulálható hullámokkal, széllel. A négy évfolyamra összesen 4200 diák járt, az oktatás nagyon interaktív volt. Néhány éve az országos kibervédelmi központot is odatelepítették.

Hogyan sikerült bejutnod az USA 50 legjobb egyeteme között számontartott akadémiára?

A gimnázium elvégzése után közkatonaként léptem be a haditengerészethez, ahol alap- és tüzérségi kiképzésen is részt vettem. Az akadémiára egy egyéves előkészítő iskola után kerültem be, és úgy gondolom, a felvételemben a nyelvtudásom mellett az is szerepet játszhatott, hogy Washingtonban én szerveztem meg a magyar cserkészetet. 1983-ban avattak tisztté.

A pilótaképzés kezdetén azonban kiderült, hogy a szemem nem tökéletes, ezért más irányt kellett választanom.

Gondolom, ez nagy csalódás lehetett számodra.

Igen, az volt, de úgy érzem, jól választottam, amikor a telekommunikációs hírszerzés mellett döntöttem. Kitűnő képzést kaptam, mindent megtanultam a telekommunikációs technológiáról. Tetszett, hogy a hírszerzésben már az első naptól kezdve élesben dolgozhattam.

Telekommunikációs felderítőként a világ számos távoli pontjára eljutottál. Melyek voltak a legemlékezetesebb küldetéseid?

Mivel egy esetleges támadástól tartva az USA minden télen megnöveli a katonai jelenlétét Észak- és Dél-Korea között, kétszer is eltöltöttem három-négy hónapot a demilitarizált övezet közvetlen közelében, mínusz 25 fokban. Elég kemény volt, sátorban éltünk, lavórban mosakodtunk, és hetente egyszer mehettünk le a tíz kilométerre lévő faluba. Ott már a helybeli nyilvános fürdőben tisztálkodhattunk.

Ilyenkor értékeltük, hogy milyen kényelem vesz körül bennünket otthon.

1985-ben fél évig egy japán légierőbázison dolgoztam, ahol a kínai és az orosz katonai kommunikációt figyeltük.

Miből lehet észrevenni, hogy a megfigyelt fél készül valamire?

A rádiós kommunikáció felélénkülése az első jele annak, ha valami történik. Egy rakétakilövés előtt például besűrűsödnek a meteorológiai jelentések. A műholdak nem látnak mindent, ezért nagyon fontos a telekommunikáció figyelése.

Kép
Papp Keve veterán
Papp Keve a US Naval Academy-n 1983-ban és Dél-Koreában 1988-ban. – Fotók: Papp Keve

Állandó bázisként egy kellemesebb helyet jelöltek ki számodra.

Igen, hét évet éltem Honolulun, amely a csendes-óceáni hadszíntér elektronikus hadviselési központja.  Hawaii gyönyörű, de én jobban örültem volna, ha a NATO-val dolgozhatok, úgy többet profitálhattam volna az angol, francia és német nyelvtudásomból.

Szerinted miért választja egy amerikai fiatal a katonai pályát?

Egyrészt hazaszeretetből, mert sokan úgy gondolják, hogy amit kaptak az országuktól, azt szeretnék a legjobb képességeik szerint viszonozni. Másrészt a katonaság lehetőséget jelent a tanulásra, fejlődésre, vagy éppen a kilépésre a mélyszegénységből. Azt tapasztaltam, hogy a társaim a katonaságot a hivatásuknak tekintik, és igyekeznek a legjobbat nyújtani a munkájuk során.

Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem a háborúzás vagy az ölés vágya miatt jelentkeznek az emberek a seregbe.

De nyilván tudatában vannak annak, hogy egy háború esetén bevethetik őket, és akkor harcolniuk kell, megsérülhetnek, meghalhatnak. Te hogyan élted ezt meg?

A gyakorlatok során ébredtem rá, hogy milyen könnyű meghalni egy csatában. Egyszer öt-hat hajóval szálltunk partra éjszaka a San Diego és Los Angeles közötti hatalmas gyakorlóterületen. A csapataim egy részének az volt a feladata, hogy a dombtetőkön lehallgassa az „ellenséget” – amit egy másik század játszott –, nekünk pedig teherautóval el kellett volna jutnunk a főhadiszállásra. Egy őrnagy átvette a parancsnokságot, eltévedt, és bevitt minket a csatatérre. Az ellenség megtámadott bennünket, és éles helyzetben mindannyian meghaltunk volna. Egy másik esetben tereptaktikákat, portyázást gyakoroltunk, és egy kereszteződésnél belefutottunk egy géppuskaállásba. Tüzet nyitottak ránk, és én voltam elöl…. Az ilyen élmények átformálták a szemléletem. A romantikus elképzeléseket elengedtem, és arra jutottam, hogy mindaddig, amíg az emberiség nem mond le a nézetkülönbségek agresszív megoldásáról, addig szükség van katonaságra, ugyanakkor mindenáron el kellene kerülni a fegyveres konfliktusokat. Úgy gondolom, ha azok, akik a bevetésekkel kapcsolatos döntéseket hozzák, akár csak egy gyakorlat során megtapasztalnák, milyen egy ütközetben részt venni, racionálisabb döntéseket hoznának.

A leszerelés után számos lehetőség állt előtted. Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon fogsz élni és karriert építeni?

Két évet töltöttem még Hawaiin, elvégeztem az MBA-t, de miután felmértem a lehetőségeimet, úgy döntöttem, inkább Washingtonban keresek állást. Amerikában nagyra becsülik a katonákat, az állásinterjún és a közbeszerzéseknél előnyt jelent, ha valaki szolgált.

Ám ekkor az öcsém felvetette, hogy az átalakuló Magyarországon sok területen hasznosíthatnám a nemzetközi tapasztalataimat, és segíthetnék a nyugati piaci szemlélet meghonosításában.

Így két éven át újságíróként dolgoztam az Economist csoportnál, később tanácsadó céget vezettem, majd telekommunikációs területen helyezkedtem el, a seregben szerzett tudásomat kamatoztatva.

Megházasodtál, született két gyermeked, akik most már nagykorúak. Hogyan fogadtad, amikor a fiad belépett az amerikai seregbe?

Levente az érettségi után úgy döntött, Amerikában akar szerencsét próbálni. Kettős állampolgárként ez a lehetőség nyitott volt számára, bár még nem voltak konkrét karrierelképzelései. A katonaságot én ajánlottam neki, örültünk volna, ha a légierőhöz tud kerülni, ám a Covid miatt abban az időben csak a hiányszakmákban indult kiképzés. Így közkatonaként lépett be a földi erőkhöz, és három évet írt alá. Jelenleg helikopterdeszantos, emellett egy új szakmát tanul, a digitális képek elemzését, ami a civil életben is hasznosítható.

Az álmainkat sokszor nem akkor és nem abban a formában valósítjuk meg, ahogy eredetileg elképzeltük. Végül a te vágyad is teljesült, pilóta lettél.

Igen, magánúton, a szabadidőmben tanultam meg repülőgépet vezetni, több lépésben. Cesnára van jogosítványom, 200–250 órát repültem eddig.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti