Mit pótolunk a függőséggel? – A „The Gambler” (Hazárdjáték) című filmről pszichológusszemmel

The Gambler – a történet

Jim nagyapja Kalifornia 17. leggazdagabb embere, a legjobb iskolákba járhatott, kedvenc hobbiját űzhette gyermekként, s bár apját nem ismerte, azért mégis csak eljutott odáig, hogy egyetemi professzorként modern irodalmat tanítson, és megírjon egy tizenhétezer dollárt érő bestseller regényt. Az egész történet valahogy mégsem kerek, hiszen számos órát tölt el füstös kaszinókban, ahol több százezer dollárnyi pénzt nyer és veszít is el a Black Jack valamint a rulettasztalnál. Egészen hátborzongató nézni, hogy mennyire könnyedén nyer, aztán nem tudja, hogy mikor kell megállni, s az egész egy szemvillanás alatt oda, neki pedig még a szeme se rebben, szinte örömét leli a kudarcban.

Eleve elrendelve

Jim tipikus szerencsejáték-függőként viselkedik, akiben nem működik a fékrendszer, ezért soha nem tud időben leállni. Keresi az azonnali kielégülést, ha úgy tetszik, a nagy zsozsóra hajt, de egy idő után a néző elkezd kételkedni: vajon tényleg csak erről van szó? Annak ellenére, hogy ennyire intelligens, mégis beleeshetett egy ilyen ósdi csapdába? Mintha szándékosan pusztítaná, rombolná önmagát, már-már egy tudós kíváncsiságával, és egy filozófus sztoikus nyugalmával cincálja darabokra a saját életét, csak hogy megtudja, mi következik a nagy semmi után. Rendelkezésére állt, amit csak ember kívánhat, számára mégsem tűnt igazinak ez az előre elrendezett tündérmese. Ami másnak életcél, neki a vállát nyomasztó teher. Nehéz úgy kitalálni magunkat, ha a társadalmi státuszunk már jó előre meghatározza, kivé kellene válnunk, ha minden életcél, amire vágyhatunk, már megvalósult, mielőtt még az első szavunkat ki tudtuk volna mondani. Jim beleszületett a jóba, számára ezzel együtt az élet értelme is elveszett. Az előre megtervezett élet nem tette lehetővé számára, hogy kamaszként, illetve fiatal felnőttként önálló döntést hozzon arról, hogy merre haladjon az élete, így felnőttfejjel kell megtalálnia önmagát, saját identitását.

Talán a nagyapja a lehető legjobbat tette vele, amikor nem hagyott rá pénzt. Ugyanakkor veszélyes alakoknak tartozik, akik újra és újra elverik, mégsem találnak fogást rajta, mert Jim nem a haláltól, hanem az élettől fél. Kétségbeesetten próbál megszabadulni a múltjától, mindentől és mindenkitől, akik ehhez a hamis Jimhez tartoznak. Egyáltalán nem akar öngyilkos lenni, ő csak ezt a hamis létezést szeretné megölni, hogy tiszta lappal indulhasson. A menekülése mögött talán ott lapul a félelem is attól, hogy bárkit is közel engedjen magához, tart az intimitástól, a boldogságtól és a sikertől, hiszen valószínűleg nem tapasztalta meg gyermekkorában azt az elfogadó, biztonságos szeretetet, amely mintául szolgált volna neki, hogy miként lehet egy meghitt kapcsolatban élni, illetve egészséges önbizalommal tekinteni saját magára, így öntudatlanul is inkább a vesztes szerepét választja.

Mi hiányzik?

Úgy tűnik, a függőség nem válogat, lehet az ember bármilyen okos, gazdag és sikeres, ha a belsőjében lévő űrt nem tudja céllal és értelemmel megtölteni, könnyedén magával ragadhatja a szenvedély. Ugyanolyan erős szenvedélybetegség ez, mint a különböző drogoktól, illetve az alkoholtól való függőség, csak itt valamilyen cselekvés hajtja uralma alá az embert, örömérzetet okozva és a viselkedés megismétlésére ösztönözve őt. A mai világban, ahol minden és mindenki az önmegvalósítást helyezi előtérbe, talán még inkább megviseli az embert, amikor úgy érzi, az élete semerre sem halad, semmit sem tud letenni az asztalra. Ilyenkor könnyen beszippanthat egy-egy tevékenység által nyújtott kielégülés, amely ideig-óráig tartó izgalmat és örömet okoz, enyhítve az ember saját magával, a képességeivel, illetve a szerethetőségével kapcsolatos belső szorongását és feszültségét, s még azt is elhiteti, hogy ott és akkor a kontroll valójában az ő kezében van.

Vannak, akik ezt a hamis boldogságot a játékban találják meg, de természetesen sok más viselkedés is a hatalmába kerítheti az embert (pl. munkamánia, internetfüggőség, evészavar vagy testedzésfüggőség), a kontroll és a szabadság illúzióját nyújtva. Ezért a szenvedélyről való leszokáshoz az akaraterő önmagában nem elegendő, hiszen nem magáról a viselkedésről nehéz lemondani, hanem azokról az érzésekről, amelyeket a függő megélhet általa. A játékszenvedély nem akaratgyengeség, hanem betegség, amelyet úgy lehet felszámolni, ha megtaláljuk, hogy mi az a belső pszichológiai hiányérzet, amit kielégít általa a szenvedélybeteg, és így a probléma gyökerét kezeljük. A gyógyulási folyamatot megnehezíti, hogy maga a függő is nehezen ismeri fel, hogy betegségről van szó, azt gondolva, hogy kézben tartja a helyzetet. S ha mégis ráeszmél, hogy mibe is keveredett, továbbra is ragaszkodhat a kontroll érzéséhez, így nem kér segítséget, egyedül igyekszik szorult helyzetéből kikecmeregni. Ugyanakkor mindenképp érdemes szakember segítségét kérni, esetleg önsegítő körhöz csatlakozni, egyedül szinte lehetetlen a szenvedélyt legyőzni. Gyakran a család sem tud megfelelő segítséget nyújtani, ugyanis a függőség kiváló táptalajt biztosít a különböző játszmáknak, olykor maga a tünet is ennek következményeként alakul ki.

Hogy lehet célt találni?

A viselkedési függőségek által szerzett boldogságért a függő súlyos árat fizet. Mivel az élete minden területét a szenvedélyének rendeli alá, így a kapcsolatai, a magánélete, a munkája és a vagyoni helyzete is megsínylik állapotát. Ennek ellenére a szenvedélybetegek gyakran úgy érzik, hogy a függőség nélkül üres és sivár lenne az életük, s eltűnne belőle minden szín és izgalom. Ugyanakkor léteznek olyan tevékenységek, amelyek végzésekor szintén örömet és boldogságot tapasztalunk meg, de közben urai maradunk a helyzetnek. A fogalom megalkotása Csíkszentmihályi Mihály pszichológus nevéhez fűződik, aki így ír erről az általa optimális-élménynek, más néven áramlat-élménynek vagyis flow-nak nevezett állapotról: „A belső tapasztalás optimális állapota az, amikor a tudatban rend uralkodik. Ez akkor jön létre, amikor a pszichikai energia, avagy a figyelem reális célok felé fordul, és a készségek arányban állnak a lehetőségekkel ahhoz, hogy cselekedni lehessen. Egy kitűzött cél követése magával hozza a rendet a tudatban, mert az illetőnek az előtte tornyosuló feladatra kell összpontosítania teljes figyelmét, és el kell feledkeznie minden egyébről.”

Ezen élmény megtapasztalásához elengedhetetlen, hogy különbséget tegyünk a vágyaink és a céljaink között, hogy olyan feladatot találjunk, amelynek a véghezviteléhez minden szükséges képességünk megvan, ugyanakkor kihívást is rejt számunkra. A mondás úgy tartja, hogy az embernek az az igazi társa, aki mellett szabadabbnak érzi magát, mint nélküle. A céljaink megválasztásánál is azon az úton sétáljunk végig, aminek élménye és következménye a lelkünk legmélyebb részének szabadsága, ahol az áldozatvállalás és az elköteleződés szabad akaratunkból történik, pontosan azért, mert megtehetjük, nem pedig azért, mert meg kell tennünk.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>