Milyen konfliktusokba keveredünk az ünnepi készülődés alatt?

Karácsonyi veszekedéseink

Igazából nem tudunk mást adni gyerekeinknek ajándékul, mint önmagunkat. Sikereinkkel és kudarcainkkal, erényeinkkel és hiányainkkal is megajándékozzuk őket. Minden gesztusunkba, szavunkba be van csomagolva egy-egy darab élettapasztalat is. Ezért nem működik, hogy „Ne azt kövesd, amit teszek, hanem amit mondok!” Kommunikációval ezen nem lehet javítani, csak önmagunk teljesebb elfogadásával. Szembenézve hiányainkkal és erényeinkkel. Ha ez nem sikerül, még inkább azt ajándékozzuk, akik vagyunk, csak még észre sem vesszük. Viki és Balázs is így járt – észre sem vették, de tegnap este éppen egy nehéz csomagot nyújtottak át a gyerekeiknek. Ajándék, vagy valami más? Bontogassuk lassan velük együtt.

Kép: Pixabay

Balázs a gyerekekkel épp társasjátékozik, amikor Viki bejön a nappaliba, naptárral a kezében.

– Édesem, lassan meg kellene beszélni a karácsonyt.

– Miért, lesz az idén is? Vagy elmarad? – kacsint a gyerekekre Balázs.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

– Jó, akkor hagyjuk ki a te családodat. De én szeretnék az enyémmel találkozni.

– Te is tudod, hogy ezt így nem lehet, sértődés lenne belőle, ha csak az egyik ágat hagyjuk ki.

– Márpedig én nem hagyom a szüleimet egyedül ünnepelni három napig, a gyerekeket meg nem fosztom meg az unokatesók társaságától. Különben is ez már hagyomány.

– Igen, hagyomány, hogy te kiborulsz, mert nem vagy kész a tizedik fajta süteménnyel, hagyomány, hogy rohanunk egyik vendégségből a másikba, vagy veszekszel a gyerekekkel, hogy ne hagyják elől a játékokat, mert mindjárt itt vannak. Hagyomány, hogy mire akad egy nyugodt napunk társasozni a gyerekekkel, már alig van tűlevél a karácsonyfán.

– Te panaszkodsz? Te főzöl? Te takarítasz? Szervezel egyáltalán valamit? Csak el kell viselned, hogy beülünk a kocsiba, és hagyjuk magunkat vendégül látni, vagy kitálalom az ételeket, és méltóztatsz megenni.

– De a stresszt mindannyian viseljük.

– Nem másnak stressz ez, hanem neked! Az egészet csak azért ellenzed, hogy amikor majd esetleg segítséget kérek, mondhasd, hogy te nem akartál felhajtást. De ne aggódj, megcsinálom egyedül. Mint mindig!

Első bontogatás

Viki azzal, ahogy belép a közös játék terébe, azonnal egy másik „játékot” javasol. Mivel saját gondjaival, gondolataival van elfoglalva, érzéketlen arra, hogy mi zajlik éppen párja és a gyerekek között. Ezért csak Balázst szólítja meg, mintha a gyerekek ott sem lennének. A hangnem „édes”, de az üzenet, amit egy gyerek ebből megérthet, kesernyés: vannak itt fontosabb dolgok is, mint holmi játszogatás. Balázs vicce, kacsintása ezért nem öncélú, ebben az összefüggésben nagyon is érthető. Azt üzeni a gyerekeknek: én mellettetek állok, nem kell annyira komolyan venni ezt a témát, a mi játékunkat most semmi nem zavarhatja meg. Persze mondhatná azt is Vikinek: Tegyük el ezt későbbre, most játszunk. De nem teszi, és ez nem feltétlenül kommunikációs ügyetlenség. Mert kacsintása egyúttal azt is jelentheti: Gyerekek, figyeljetek! Kezdődik a show, tudjátok, ahogy anyuval szoktuk. Most kaptok tőlünk valamit. Viki pedig, mivel komolyabb ellenállással nem találkozott, folytatja a maga irányát.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

Második bontogatás

Viki belelendül a szervezésbe, szinte vakon rohan előre a saját vágányán, észre sem veszi, hogy van-e mellette valaki, Balázs pedig folytatja az elhárító manővereket. Persze, ha igazán őszinte lenne, akkor kimondaná: Szeretném, hogyha most békén hagynál ezzel minket! Valójában nem a karácsony nyugalma lenne neki elsősorban fontos, hanem az aktuális nyugalom.

Mit értenek ebből a gyerekek? Az biztos, hogy valami bajos, nehéz dologról van szó. Másképp bajos anyának, másképp apának, de a karácsonytól valahogy mégis félni kell, azzal kapcsolatban oda a nyugalom, jön a frász. De akkor miért mondja mindenki azt fennhangon, hogy az milyen szép, milyen fontos – szeretet, Kisjézus, ajándék…? Ezek szerint ez is valami olyasmi, amiről mást mondunk, mint ahogy érezzük magunkat? Hogy is van ez?

Igazából nem tudunk mást adni gyerekeinknek ajándékul, mint önmagunkat. Sikereinkkel és kudarcainkkal, erényeinkkel és hiányainkkal is megajándékozzuk őket. Minden gesztusunkba, szavunkba be van csomagolva egy-egy darab élettapasztalat is. Ezért nem működik, hogy „Ne azt kövesd, amit teszek, hanem amit mondok!” Kommunikációval ezen nem lehet javítani, csak önmagunk teljesebb elfogadásával. Szembenézve hiányainkkal és erényeinkkel. Ha ez nem sikerül, még inkább azt ajándékozzuk, akik vagyunk, csak még észre sem vesszük. Viki és Balázs is így járt – észre sem vették, de tegnap este éppen egy nehéz csomagot nyújtottak át a gyerekeiknek. Ajándék, vagy valami más? Bontogassuk lassan velük együtt.

Balázs a gyerekekkel épp társasjátékozik, amikor Viki bejön a nappaliba, naptárral a kezében.

– Édesem, lassan meg kellene beszélni a karácsonyt.

– Miért, lesz az idén is? Vagy elmarad? – kacsint a gyerekekre Balázs.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

Ezt a párbeszédet korábbi cikkünkben már elemeztük. A dialógus folytatódik:

– Jó, akkor hagyjuk ki a te családodat. De én szeretnék az enyémmel találkozni.

– Te is tudod, hogy ezt így nem lehet, sértődés lenne belőle, ha csak az egyik ágat hagyjuk ki.

– Márpedig én nem hagyom a szüleimet egyedül ünnepelni három napig, a gyerekeket meg nem fosztom meg az unokatesók társaságától. Különben is ez már hagyomány.

Harmadik bontogatás

Mindkét oldalon felsorakozott hát a rokonság, mint hivatkozási alap. Mintha két tábor állna egymással szemben: a te családod, az én családom. Állnak, és egymást méregetik Vikin és Balázson keresztül: harc lesz ebből, vagy találkozás? A gyerekek is nézik ezt a felsorakozást, és bizonyára megérzik ezt a törékeny egyensúlyt, ami az ő családjuk. Nem az lenne a legfontosabb? Hogy anya és apa egymásra figyeljen? Egy biztos: a karácsonyhoz hozzákapcsolódik a késhegyig menő harc és a másoknak való megfelelés kényszerének érzése. Most megint tanultak valamit.

– Igen, hagyomány, hogy te kiborulsz, mert nem vagy kész a tizedik fajta süteménnyel, hagyomány, hogy rohanunk egyik vendégségből a másikba, vagy veszekszel a gyerekekkel, hogy ne hagyják elől a játékokat, mert mindjárt itt vannak. Hagyomány, hogy mire akad egy nyugodt napunk társasozni a gyerekekkel, már alig van tűlevél a karácsonyfán.

– Te panaszkodsz? Te főzöl? Te takarítasz? Szervezel egyáltalán valamit? Csak el kell viselned, hogy beülünk a kocsiba, és hagyjuk magunkat vendégül látni, vagy kitálalom az ételeket, és méltóztatsz megenni.

– De a stresszt mindannyian viseljük.

– Nem másnak stressz ez, hanem neked! Az egészet csak azért ellenzed, hogy amikor majd esetleg segítséget kérek, mondhasd, hogy te nem akartál felhajtást. De ne aggódj, megcsinálom egyedül. Mint mindig!

Negyedik bontogatás

Lassan felsejlik az „ajándékcsomag” teljes tartalma, nézzünk is bele gyerekszemmel. A karácsony (vagyishogy legyünk pontosak: ez a karácsony, Balázs és Viki karácsonya), amit annyira várnak, valójában mi is? Valami, ami elrontja az épp futó játékunkat, elviszi tőlünk apát és mindeközben még láthatólag, sőt jól érzékelhetően is (hiszen lassan vágni lehet a feszültséget), valami nagyon nehéz és stresszes dolog. Ha ez még nem lenne elég, akkor legyen tovább is: szembefordítja egymással apát és anyát, sőt, még a családjaikat is. Sértődések, szemrehányások, egymásra nem figyelés. De közben ezt a nagyon stresszes, veszekedős valamit nagyon kell várni is, és nagyon sokat kell tőle várni, mert hiszen nagyon jó és fontos. Ebbe össze lehet zavarodni…

Nahát, ezt a sok ellentmondást mind, mind feledtetni kell majd velük, gyerekekkel a Szentestén…! El kell majd varázsolni őket a hangulattal, a csillagszóróval, sok értékes ajándékkal. Hogyha majd felnőnek, akkor ezt a varázsos, szeretettel teli pillanatot vágyják vissza. És ne értsék majd ők maguk se, hogy miért is veszekednek annyit erre a varázsos pillanatra készülve a párjukkal. (Mi legalább tudjuk: ezt kapták csomagnak.)

De lehet-e másképp, ha úgysem tudunk mást ajándékozni a gyerekeknek, mint önmagunkat? Lehet, lehetne, ha … Ha valaki segítene Vikinek kiszállnia a saját mókuskerekéből, hogy szembenézve a megfelelési vágyával, egyúttal valamennyit el is tudjon engedni mindebből. Ha Balázs el tudná mondani (Viki pedig meg tudná hallgatni), hogy mire is vágyik igazán karácsonykor. És akkor már ezt az odafigyelő, meghallgató és őszintén kimondó önmagukat tudnák ajándékozni egymásnak is, a gyerekeiknek is. Az lenne ám az igazi ajándék!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti