Milyen a 2010-es évek Mintanője?

Vagyis a Nő volt, van és lesz, azaz örök – mondanám, ha merném, ha ez a „lesz” nem válna kissé bizonytalanná a gender-törekvések fényében. De legalább abban még genderaktivista ismerőseimmel is egyetértünk, hogy biológiailag leszünk még nők a jövőben is.

Ha egy régész-történész ötszáz év múlva előássa az online dzsungelből ennek a korszaknak a médiatörmelékeit, és lesz türelme összerakni a mozaikokat, valószínűleg egy elégedetlen, érzelmileg túlfűtött, megkeseredett, lázadó nőkép bontakozik majd ki előtte az írásokból. A 21. század tízes éveinek Minta Értelmiségi Nője frusztrált, mert úgy érzi, nem tud kibontakozni, nem tud helytállni a munkahelyén és a családjában egyszerre, emiatt mindkét területen gátlásokkal küzd. Nem esik azonban abba a hibába, mint anyja korosztálya, hogy önmagát hibáztassa a saját nehézségeiért (holott anyjának még tényleg a rendszerszintű társadalmi elnyomás „darálta be” az életét). Minta Értelmiségi Nő már részt vesz tréningeken, ahol azt sulykolják belé, hogy vegye kezébe sorsát, képzelje el, írja le, és akkor a vágyott dolog megvalósul. Ugyanakkor azt is megértették vele, hogy úgy tökéletes, ahogy van, nem kell senkinek megfelelnie, hibái nem az ő hibái, hanem a rendszeréi, amely folyamatosan be akarja darálni, mert fáj neki az ő nagy szabadsága. Minta Értelmiségi Nő ennek fényében úgy küzdi le a saját magával szemben támasztott elvárásokat és a lelke mélyén feltámadó lelkiismeretfurdalást (nemvagyokjóanya, képtelenvagyokjólnevelniagyerekem, akarrieremegykalapizétsemér), hogy azokat mások elvárásaiként tünteti föl, és ráadásul megkérdőjelezi azoknak az intézményeknek a létjogosultságát, amelyekben ő nem jól teljesít. Például a családét. Állítja, hogy ami neki nem sikerült, az másnak se mehet jól. Akinek sikerül, az hazudik. Mintanő szétszórja maga körül a saját rosszkedvét, így lesz körülötte egy – szerinte – élhetetlen ország.

Itt van a sokat kárhoztatott „nukleáris család”. Már a neve is visszataszító. „Képtelen vagyok arra, hogy ebben az idejétmúlt, családnak nevezett izében éljek, én beleőrülök! És tudom, hogy mások is, csak még van, aki úgy tesz, mintha menne neki. De az hazudik. Találjunk ki valami mást: közösségi gyereknevelést vagy valami ilyesmit” – olvastam nemrég az egyik véleményvezér hölgy írásában. A megoldási javaslatnál persze nem áll meg, mert akkor mi lenne azzal a sok felgyülemlett indulattal, amit valahol ki kellene élni! Előkapja a mindig kéznél lévő bűnbakot, az éppen regnáló kormányt, amelyik az ő egész válságának fő oka, mert szóban mennybe meneszti, miközben éhen dögleszti a családokat. Mindenki vegye tudomásul: a család mint intézmény egy lejárt lemez, egy buta babona, egy változtatásért kiáltó hagymázas blabla…

A 21. század tízes éveinek Mintanője remekül bánik az indulatos szavakkal, meg kell hagyni! Nem véletlenül magasan képzett értelmiségi, bölcsész. Újságíró. Azt tartaná modernnek, ha más többet nevelné az ő gyerekét, mint ő maga, mert a gyerek érdeke az első, és ő nem önző. Hát igen.

Nem irigylem az eljövendő századok régészeit és történészeit, ha hiteles képet akarnak majd összerakni a régmúltról. Csak remélem, hogy a Mintanők, a hangadók alakja mögött észreveszik majd a csöndes tömeget, az Átlagnőket, akik nem mondják, hogy a gyereknevelés egy borzalom, egy leküzdhetetlen megpróbáltatás, hanem csak csöndben csinálják, jól vagy rosszul, anélkül, hogy mártírnak tekintenék magukat. És életük végén úgy emlékeznek majd vissza az anyaságukra, hogy „ez jó mulatság, női munka volt!” És azt is remélem, hogy a jövőbeli régész – akár férfi, akár nő – a kutatómunka után majd szépen hazamegy a családjához, és felveszi azt a fordulatszámot, azt a testi-lelki hozzáállást, ami a család tagjaihoz kell – mert az élete így teljesedik ki.

A családot kínnak tekintők ugyanis elfogynak. A családot lehetőségnek, örömnek, megtartó fészeknek tekintők szaporodnak. A 26. században akkor kutakodhatnak majd régészek, ha addig megmaradnak, sőt, virágzásnak indulnak a természetes családok.