Lehet más a szülés?

Több mint tíz év kellett hozzá, hogy az első szülésemről írjak. Traumákról sosem könnyű beszélni, főleg nyilvánosan írni arról, ami eleve intim szféra, ami a gyermekünket is érinti, és amit inkább elfelejteni szeretnénk.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

Ráadásul, ha még szeretnénk szülni, esetleg ugyanott, ugyanannál a szülészorvosnál, ahol korábban, akkor igazán nem szeretnénk megterhelni kapcsolatunkat vele. És végül: mások történeteit megismerve úgy érezhetjük, hozzájuk képest „könnyen megúsztuk”: túléltük, felépültünk, gyermekünk egészséges – egyszóval nincs is „igazi”, dramatizálható sztorink, traumánk. De aztán szép lassan kiderül, hogy mégiscsak van.

„Akkor ma szülünk”

Első fiunk a vártnál két héttel korábban érkezett. Egy reggeli erőteljes és fájdalmas méhszáj-vizsgálat után délre teljesen megkeményedett a hasam, és aznap este a kórházban kötöttünk ki férjemmel, ahol választott szülészorvosom a világ legtermészetesebb hangján közölte: „akkor ma szülünk”. De hiszen még van két hetünk – gondoltam kétségbeesve, de „természetesen” nem szóltam semmit, és így tett a szülésnél jelen lévő férjem is – mégiscsak a szülészorvos a szakember, nekünk semmilyen tapasztalatunk nincs még ezen a téren.

Az orvos a magzatburok megrepesztésével megindította a szülést, elfolyt a magzatvíz, és azonnal, minden átmenet nélkül félperces fájásaim kezdődtek. Mindez annyira váratlanul és felkészületlenül ért, hogy alig bírtam eljutni a fürdőszobától a szülőszobáig, ahol aztán óriási lett a kapkodás, mert még a kórházi személyzet sem számított ilyen viharos gyorsaságra. Kánikula volt akkoriban, ezért hittem sokáig azt, hogy a melegfront miatt szültem olyan hirtelen; csak később, a varratszedéskor jöttem rá, hogy mi is történt valójában:

szabadságra készülő orvosom méhszájtágítással siettette a szülést két héttel a kiírt időpont előtt.

A váratlanul erős fájdalom miatt nem emlékeztem semmire a szülésfelkészítésen „tanultakból”. Az addig mindig nyugodt, derűs orvosom egyre feszültebb lett, egyre ingerültebben szólt rám, én pedig egyre jobban szégyelltem magam, hogy nem úgy végzem a dolgom, ahogy tőlem elvárják. A belőlem hamarosan kicsusszanó – pontosabban kirobbanó –gyermekemet ugyan a mellemre fektették, és azonnal szopni kezdett, de hamarosan elvették, és – miután tisztába tették és lemérték – odaadták férjemnek, hogy kezében tartsa, amíg engem „összevarrnak”. Az orvos magyarázkodott: „Nem volt kérdés, hogy vágni kell, nagyon merev volt a gátja, és a rohamszülés miatt még kockázatosabb lett volna, hogy teljesen szétreped, ha nem vágunk” – mondta utólag.

Ez az ún. „helyreállító műtét” több mint egy órán át tartott, így a hármunk számára megengedett két órás együttlét (az ún.„aranyóra”) csak kétszer negyedóra volt, de „természetesen” emiatt sem panaszkodtam, csak örültem, hogy végre vége a szülésnek – nem tudva, hogy még napokig fájdalmaim lesznek, és közel egy hónapig nem tudok felegyenesedve járni.

„Úgysem tudja, mit kell tennie”

Kisbabámat csak másnap reggel láttam újra, egy cukros vizes cumisüveg társaságában. Olyan gyenge voltam, hogy csak görnyedve bírtam felállni, a három kilós csecsemőt ólomsúlyúnak éreztem, és csak pillanatokra tudtam megtartani a kezemben. Így akkor nem is bántam, hogy nem nekem kell gondját viselnem, hiszen a csecsemős nővérek láthatóan nem értek rá segíteni nekünk, csak ha feltétlenül szükségesnek ítélték, a férjem pedig nem lehetett mellettem, hiszen egy négyágyas szobában voltam. A közös szobában egy pillanatig sem tudtam pihenni, mert iszonyatos fájdalmaim voltak, mert a nővérek állandóan csapkodták az ajtót, és mert a másik három kismama és kisbabája állandó zajforrást jelentett. Zajforrást, és nem társaságot, ahogy a különszobás kérésemről lebeszélő orvos és a nővérek emlegették: „először szülő anyukának jobb, ha társaságban van, úgysem tudja, mit kell tennie”.

Kép: Unsplash

 

Ezzel az állítással nem tudtam vitatkozni, hiszen lánykoromban nem született a rokonságban kisbaba, édesanyám, akihez fordulhattam volna, már nem élt, barátnőim ugyan nemrég szültek, de ezekről az első órákról, napokról nem meséltek. Két nap után kikönyörögtem, hogy pocsék állapotom ellenére engedjenek haza. Otthon végre tudtam pihenni, a férjem sokat segített. De így is eltelt egy hónap, mire görnyedés nélkül tudtam állni, és el mertem indulni babakocsis sétákra. Emlékszem, ahogy nehezemre esik megemelni a babakocsit a járdaszélen, de közben örülök, hogy már kiegyenesedve járok, ahogy hunyorgok a lemenő nap fényétől miközben büszkén nézem a babakocsiban elvesző parányi babát és a mellettem sétáló férjemet, és ahogy elönt a boldogság, hogy végre vége a sok szenvedésnek…

Túlmozgás és nyughatatlanság

Első szülésélményemről tíz évig hallgattam, pedig a téma számtalanszor előbukkant, arra kényszerítve, hogy valahogy foglalkozzam vele. Először akkor, amikor az egyéves fiamat először hagytam egy közeli játszóházban, ahol ijedt arccal fogadtak félóra múlva: „A kisfiú folyton elesik, vajon minden rendben vele?” Különböző orvosi vizsgálatok elvégzését javasolták, amit elsőgyermekes szülőként természetesen mind elvégeztünk. Ezekből aztán újabb és újabb fejlesztések következtek, miközben a gyermekünk látszólag rendben volt, bár valahogy tényleg mindig más volt, mint a többi.

Robbanékony természete, állandó túlmozgása és nyughatatlansága megmaradt minden orvosi vizsgálat és fejlesztő torna ellenére is.

Öt év után fáradtunk bele a folyamatos fejlesztésekbe, akkor hagytuk abba a tornákat, helyette inkább sportolni vittük.

A következő „apropó” az iskolaérettségi vizsgálat volt, ahol a pszichológus élénken érdeklődött a gyermek születésének körülményei iránt. Először ideges lettem a kérdéstől, nem értettem, miért kell ennyire visszamenni az időben, de végül én lepődtem meg a legjobban, mennyi mondanivalóm volt. És azon is, ahogy az addig kedélyes pszichológusnő egyre jobban elkomorodott. Ugyanez az élmény megismétlődött három évvel később egy neves idegorvosnál, ahova azért kerültünk, mert a kilencéves fiúnk még mindig nem nőtte ki teljesen „a mozgásbeli esetlenségeket”.

Soha egyetlen szakember sem mondta ki (és pláne nem írta le), hogy a két héttel korábban beindított ún. rohamszülésre vezethetők vissza a részben még mindig fennálló mozgáskoordinációs és figyelemzavarok, a robbanékony természet, a hirtelen hangulatingadozások – de sokatmondó pillantásaik, a szülés részletei iránti élénk érdeklődésük egyértelműen árulkodott. A teljes igazságot pedig úgy tűnik, nem fogjuk megtudni soha.

„Nem ilyen szülést szeretnék”

Két év múlva megszületett a második fiunk, majd még három év múlva a kislányunk.

Az ő szüléstörténetük viszont egészen másként alakult. Nem is kellett fejlesztésekre járni velük.

Második terhességemkor új orvost kerestem, és elmentem elbúcsúzni az előzőtől. Amikor megkérdezte, miért, csak ennyit mondtam: „nem ilyen szülést szeretnék”. Ahelyett, hogy felháborodott vagy megsértődött volna, csak annyit mondott: „Minden szülés más, nem kell aggódnia amiatt, hogy ugyanez fog történni, én is figyelek majd arra, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretné”. Hitetlenkedve hallgattam, de adtam neki még egy esélyt, és nem bántam meg. Mert tényleg minden másképp alakult. Nemcsak én lettem tapasztaltabb és határozottabb, de az orvos is lényegesen együttműködőbbé vált: nemcsak elfogadta az új, természetes szüléspárti szülésznőválasztásomat, hanem a szülőszobában gyakorlatilag teljesen rábízott, és csak a legszükségesebb pillanatokban jelent meg.

A gátmetszést ugyan továbbra sem úsztam meg (az elsőre hivatkozva tartották később is szükségszerűnek; mindezek miatt később kétszer is kellett mennem ún. nőgyógyászati plasztikai műtétre), viszont a második és harmadik szülésem a maga idejében történt, nyugodt tempójú felkészüléssel és normális ütemben sűrűsödő, elviselhető fájásokkal, amelyekre a testem végre fel tudott készülni.

Komplikációmentes, gyönyörű emlékű szülések voltak.

A szokásos kórházi protokoll ellen továbbra sem tudtam mit tenni – a kisbabáimat elvitték és csak órák múlva hozták vissza –, de amint megkaptam az ezúttal sikeresen kiharcolt külön szobámat, mellettem lehettek, és el mertem utasítani a cukros vizet is. Két nap múlva majdnem szaladva jöttem haza a kórházból, a harmadiknál még ebédet is főztem aznap. Végre a magam és a testem ura voltam. Hát nem csoda, hogy ezek után még jobban igyekeztem elfelejtetni az első szülés emlékét?!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti