„Rengeteget tudunk nevetni, néha önmagunkon is” – Koltay Anna és Takács Vilmos összekötötték az életüket

Nagyjából két évvel ezelőtt örömmel láttam, amikor a közösségi oldalaitokra kikerült az első közös fotótok, aztán a nemrég közzétett esküvői képek is széles mosolyt csaltak az arcomra. Hogyan ismerkedtetek meg?

Vilmos: Annával életemben először 2019-ben beszéltem, amikor a VOLT Fesztivál miatt felhívott, hogy riportot szeretne készíteni velem a Petőfi TV-nek. Saul Hudsonról, azaz Slashről, a Guns n’ Roses gitárosáról kellett volna beszélnem. A riport végül nem valósult meg, ezért életünkben először egy másik kontinensen találkoztunk.

Anna: Szürreális, de Amerikában, pontosabban Los Angelesben, a legendás Whisky a Go Go klubban.

Vilmos: Éppen ott lépett fel a Junkies a Tankcsapdával együtt, és mivel jóban vagyok velük, csatlakoztam a miniturnéjukhoz.

Ott álltam a tömegben, oldalra néztem, és megláttam Annát. Nem ő az a tévés csaj? – kérdeztem magamtól.

Anna: Hát, én voltam az (nevet). Barátnőmet és alkotótársamat, Turán Esztert látogattam meg, akivel a BP Underground dokumentumfilmeket közösen készítettük. Vilmossal azon szoktunk nevetni, hogy ezerszer találkozhattunk volna különböző zenei rendezvényeken a munkámból vagy az ő munkájából kifolyólag, de el kellett utaznunk Los Angelesig ahhoz, hogy egymásra találjunk. Nincsenek véletlenek.

És aztán itthon kezdtetek el találkozgatni?

Anna: Á, hónapokon keresztül csak cseteltünk!

Vilmos: Mert mindketten nagyon elfoglaltak voltunk: én csütörtöktől vasárnapig a koncertek miatt, Anna pedig a hét többi napján. Ironikus, de nekünk a pandémia időszaka segített abban, hogy megismerjük a másikat, hogy le tudjunk annyira lassítani, hogy ne vigyék el a fókuszt a rohanó mindennapok, és ne csak a felszínen ismerkedjünk, hanem tudjunk mélységet is adni a kapcsolatunknak tartalmas közös programokkal, beszélgetésekkel.

Anna, amikor a szüleidnek és a baráti körödnek megemlítetted, hogy Vilmossal az ismerkedés fázisában vagytok, mit szóltak? Kérdezem ezt azért, mert a mai napig számos sztereotípia él a fejekben a zenészekről, főleg a rockzenészekről. Például, hogy folyton buliznak, megbízhatatlanok, soha nincsenek otthon…

Anna: És hogy csajoznak, tudom. Nekem is megvoltak a magam sztereotípiái, két lépés távolságot tartottam Vilmostól eleinte, főleg, hogy ismerek jó pár művészt személyesen a baráti körömből is. Csakhogy valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság hajtott felé.

Sok nő ott rontja el, hogy van a fejükben egy lista az Igazi tulajdonságairól, személyiségéről, munkájáról. S ha a férfi nem felel meg minden pontnak, vagy legalábbis elsőre úgy tűnik, csalódnak, és tovább keresgélnek.

Régebben én is beleestem ebbe a hibába. Vilmos volt az első, akinél el tudtam engedni ezt a képzeletbeli listát, és próbáltam nyitott lenni a személyiségére. Nagyon fontos az elfogadás, az előítéletek lebontása, és hogy mindig az embert, a gondolatait és a tetteit nézzük. Azok a bizonyos pontok pedig sokszor általunk is alakíthatók, formálhatók. Ahogy egyre jobban megismertem, rádöbbentem: pont ilyet kerestem! Ő az Igazi!

Vilmos: Rájöttünk, hogy hasonló az érdeklődésünk, a világ megismerésére való törekvésünk, mindketten szomjazzuk a történelmi emlékeket és a kulturális élményeket. Ámulva álltunk szakadó esőben is a Sagrada Familia előtt Barcelonában, vagy Salvador Dalí egykori otthonában, de a tériszonyomat is leküzdöttem Anna miatt a londoni Shard felhőkarcolóban.

És ami még nagyon fontos: Anna ki tudja hozni belőlem a romantikus férfit.

Anna: Ezen a ponton is megmutatkozik az előítéletek lebontása: egy tetovált zenész, aki egyben a legérzékenyebb és a legromantikusabb alkat. A kettősség engem is jellemez: egyik nap az Operaházban, másik nap az A38-on fogyasztom a kultúrát, egyszer tűsarkúban és kosztümben megyek dolgozni, máskor farmerben, Rolling Stones-pólóban. Mindkettő én vagyok. Ez a színesség keveredik és adódik össze a kapcsolatunkban, ahogy látod, az Ecserin levadászott régi bútoraim milyen jól mutatnak az ő gitárjaival (nevet). Attól pedig, ami ellentétes bennünk (például, hogy én tősgyökeres budapesti vagyok, Vilmos pedig zalai), még izgalmasabbak a hétköznapok. Az alapok, az értékek, a gyökerek viszont azonosak.

Egy párkapcsolat mindig formál, alakít valamit az emberen, akkor is, ha már megvan a kiforrott személyiség. Ti miben változtatok a legtöbbet a kapcsolat hatására?

Anna: Vilmos mellett türelmesebb és nyugodtabb lettem, megtanultam általa/mellette elfogadni a saját nőiségem, önbizalmam lett. Abban még változnom kell, hogy ne vágjak rendszeresen a szavába, de dolgozom magamon.

Vilmos: Én életvitelt illetően lettem higgadtabb, nyugodtabb. Zalaegerszegen nőttem fel, és amint felkerültem Pestre, s minél több embert megismertem, úgy szippantott be a nyüzsgő város, a bulik világa és egy kicsit a sodródás, csak a zenélésnek éltem. Utólag úgy gondolom, ez mind kellett ahhoz, hogy Anna mellett most teljes értékű társ lehessek. Általa lett jövőképem és határozott céljaim – nem mellesleg a karrieremben is támogat, felnyitja a szemem.

Anna:

A mi kapcsolatunk többek között azért szerencsés, mert rengeteget tudunk nevetni, néha önmagunkon is.

Az intellektuális humor nagyon fontos.

Vilmos: Bár nem mindig könnyű, sokat dolgozunk azon, hogy ne tartsuk magunkban a problémákat, és nyíltan beszéljünk arról is, ami nem kellemes. Építő kritikát is adva a másiknak, hiszen sok rossz példát látunk magunk körül, amelyek ennek a hiányából fakadnak.

Kép

Fotó: Fejér János

Ahogy említettétek, eléggé be vagytok táblázva. Jut időtök a főzésre?

Anna: Magamnak mindig is lusta voltam főzni, de amióta együtt vagyunk, imádok a konyhában tüsténkedni. Amikor Vilmos bemutatott a szüleinek, zalai krumpliprószával kínáltak, meg is tanultam elkészíteni. Aztán Vilmos 91 éves nagymamája megtanította nekem a férjem kedvenc ételét, a „Mami-féle vadast”, és amikor a közös otthonunkban az első esténket töltöttük, elkészítettem Vilmosnak.

Vilmos: Nagyon finomra sikerült, őszintén meghatódtam! Otthon éreztem magam, immár az új otthonomban.

Két év után döntöttetek úgy, hogy hivatalosan is összekötitek az életeteket. Hogyan zajlott a lánykérés?

Anna: Vilmos a kedvenc kis kápolnánknál, a szigligeti Rókarántó hegyen kérte meg a kezem tavaly májusban. Fentről káprázatos kilátás nyílik a dimbes-dombos tájra, mi nagyon szerettünk itt ücsörögni korábban is.

Vilmos a lánykérést megelőző napokban szokatlanul feszült volt. Amikor kérdeztem, hogy mi a gond, ő elintézte annyival, hogy csak a koncertek… Amikor indultunk a Balatonra, még az autót is lemosatta, amit én nem tudtam hova tenni.

Azt is furcsálltam, hogy nem a nyaralónál, hanem a kápolnánál állunk meg, de úgy voltam vele, biztos a születésnapom kapcsán készül valami rendhagyóval. Aztán letérdelt, és feltette a nagy kérdést…

Vilmos: Volt az egésznek egy rendkívül vicces momentuma is: fogalmunk sem volt, melyik kézre kell felhúzni a gyűrűt, ezért a Google-ön kerestünk rá.

Anna: Mint megtudtuk, a szív oldalára, a bal kézre kell. És itt még nem ért véget a meglepetés – Vilmos összeszervezte az összes barátnőmet a nyaralóba. Bekötött szemmel vitt a feldíszített házhoz, és amikor lekerült rólam a kendő, mindenki ott mosolygott és gratulált pezsgővel a kezében.

Az esküvőtökre egy évvel később került sor. Olyan volt, amilyennek szerettétek volna? 

Anna: Az esküvői szertartásra is a szigligeti Szentháromság kápolnát választottuk. Meghitt és bensőséges volt, amihez Szakács Péter atya gondolatai is hozzájárultak. Nekünk ez volt „a” pillanat. Ott tényleges szövetséget kötöttünk. A lagzi Káptalantótiban volt egy páratlan hangulatú régi kúriában, a tanúhegyek ölelésében, ahol érezni a természet és a táj erejét. Azt szerettük volna, hogy az a kettősség, amely minket jellemez, a gyökerekhez való kötődés és a modern, friss lendület köszönjön vissza az esküvőn is.

Vilmos: Megtartottuk a tradíciókat, de elhagytunk olyan motívumokat, amelyek nem passzolnak a személyiségünkhöz.

Igazi rock ’n’ roll esküvő volt, a Beatles és más kedvenceink zenéjével, nagy bulival, de mellette megható családi beszédekkel.

Anna: A ruhámat pedig édesanyám esküvői ruhájából alakíttattam át, mivel a tudatos öltözködés és a fenntarthatóság a szívügyem, ezért tudtam, hogy nem szeretnék egy olyan ruhát, amelyet csak egyszer lehet viselni. A ruhát 1977-ben az OKISZ laborban varrták minőségi anyagból, csodás pliszírozással. A mérete és a stílusa pont az enyém volt, az Elysian tervezője, Bogi pedig segített kicsit átalakítani. Így lett igazán „annás”.

Vilmos: Ahogy néztem Annát a menyasszonytáncon, egy pillanatra kívülről tudtam szemlélni az esküvőt, s azt mondtam magamban: „rendkívül büszke vagyok erre a csajra, aki már a feleségem!”