„Kezdjetek el élni!” – hogy fájdalom nélkül fogadhassátok az elmúlást

Jens Raschke darabja 2012-ben elnyerte a mühlheimi Gyerekdarab Fesztivál fődíját. Nem kis vállalás színpadra állítani egy olyan színművet, amely azt járja körbe, hogyan dolgozzák fel a halált a gyermekek. Hogyan jeleníti meg a halált, a gyászt az előadásuk? 

Jens Raschke csodálatos szerző, már csak azért is, mert rendkívül finoman adagolja a halál témáját, miközben belecsempészi a gyerekszáj humorát is. Én nagyon ügyeltem arra, hogy semmifajta identitást ne érintsek, tudniillik az előadásunk nem azt a problematikát járja körbe, hogy mi történik a halál után, hanem azt, hogy a haldoklással, a halállal, a halál utáni gyászunkkal hogyan lehet, hogyan kell(ene) szembenézni. 

Az előadásunk főszereplője egy Jetta nevű kislány, ő meséli el, hogy kisöccse, Emil hogyan lett beteg, hogyan haldoklott és halt meg. Az egész folyamatot egy gyermek szemén keresztül ismeri meg a néző. Amikor 2015-ben először olvastam el a színdarabot, szinte hallottam a mondatokat kolléganőm, Fridrik Noémi hangján. Ő két kisgyermek édesanyja, már csak emiatt is megterhelő volt neki minden egyes nap magában cipelnie a szerepet, ráadásul férje édesanyja a próbafolyamat közben halt meg. Az előadás másik „szereplője” a zeneszerzője, Olajos Gábor, aki az előadásban zenei effektjeivel, dalaival együtt él Jette gondolataival.  

A gyerekek gyakran tesznek fel kínosnak vélt kérdéseket, például, hogy „Meghalok én is?”, „Mi lesz, ha anya meghal?”. Ilyen kérdések esetében, vagy ha épp gyászolunk, van helyes viselkedés a gyerekek előtt? 

A gyerek csak abba kapaszkodik, amit a szülőtől lát. Ha megkérdezi az anyukát, miért sír, akkor őszintén el lehet neki mondani, hogy azért, mert hiányzik a nagymama nevetése, az ölelése, az illata.  

El kell kezdeni beszélni azokról a dolgokról, amiktől jó volt a nagyival együtt lenni.  

Ha az ember a veszteségélményét nem kezeli, elfojtja, akkor később nagyon nagy árat fizet érte mind fizikailag, mind pedig mentálisan. 

Kép

Fridrik Noémi az Alszanak a halak? c. előadásban - Kép: Móricz Zsigmond Színház

Úgy tudom, a rendezést megelőzően számos tanulmányt olvasott halál és gyász témában. Megnevezne forrásokat?  

Polcz Alaine számos ilyen témában írt könyvet, közülük az egyik az Élet és halál titkai, amely egyaránt szól szülőknek, gyerekeknek arról, hogyan viselkedjen a szülő a pici gyerekkel a gyászfolyamat közben, illetve, hogy a gyermek hogyan dolgozza fel, ha elveszíti egy családtagját, vagy ha az utcán lát egy elgázolt állatot. Ugyanő említi az úgynevezett halálpornó fogalmát is. „Mint az özönvíz öntötte el gyermekeinket a halál, az agresszív halál, és nem tudnak úszni” – írja, amivel arra céloz, hogy ma olyan világban élünk, ahol tobzódunk a lövöldözős, az elhalálozásban gazdag akciófilmekben és játékokban. Fel is teszi a kérdést: ezek hatására lehet, hogy könnyebben vesszük a veszteségeket? Fran Newman kanadai terapeuta Gyermekek krízishelyzetben című tanulmányában is érinti ezt – ő már 1991-ben azt fogalmazta meg, hogy kellene egy életvitelszerű tantárgy az iskolákba a halálról, a gyászfolyamatról, mert olyan szinten kezdünk már eltávolodni a valóságtól, hogy indokolt visszahozni az egyes rítusok ismeretét. 

Előadásukra a felnőtt nézőket is várják, lehetőleg gyermekeikkel. A színdarab megtekintése után vezetett beszélgetést tartanak szakemberrel, amely végén zenés meglepetéssel is kedveskednek.  

Mentálhigiénés végzettséggel is rendelkezem, ezért mertem vállalkozni arra, hogy felelősséggel tartsak beszélgetéseket. A gyerekek rendkívül érdeklődők, volt, hogy élénk vita bontakozott ki köztük az előadásról. Ami a zenés meglepetést illeti: hálásak vagyunk Pásztor Anna énekesnőnek, aki kvázi ajándékba adta nekünk egyik leghíresebb szerzeményét, a Márti dalát. Ezt a beszélgetések után Fridrik Noémi énekli el gitárral kísérve. Előadásunk és a dal üzenete azonos: az élet része a halál.  

Az életet úgy kell kitölteni, hogy fájdalom nélkül fogadhassuk az elmúlást. 

Kép

Pregitzer Fruzsina a Kurázsi mama c. előadásban

A temetésen ott a helye a gyereknek? 

Szerintem igen. Engem a szüleim mindig elvittek a temetésekre, halottak napján és máskor is látogattam velük az elhunyt szeretteink sírját. A fiamat én is elvittem egy kedves idős barátunkhoz a kórházba, amikor már haldoklott. Édesanyám hét éve ment el közülünk, és őszintén örülök, hogy a halála előtti nap a fiammal még ott lehettünk vele, és foghattuk a kezét, mielőtt elment.  

Két misztérium van az életben: születés és halál. A halállal kapcsolatban a legerősebbek a félelmeink. Emlékszik, mit érzett, amikor megtudta, hogy az emberi élet véges?  

Vallásos családba születtem. Az egyik legfontosabb dolog, amit a szüleimnek köszönhetek, a hitre nevelés.  

Számomra a halál soha nem azt jelentette, hogy egy szerettem végleg megszűnik létezni, hanem azt, hogy eltávozik a földi létből, s valamikor majd újra találkozunk. 

A latin közösségek számára a halottak napja örömünnep. Mi, magyarok ehhez képest nemhogy nem örömként éljük meg, ha valaki eltávozik, hanem egyenesen tabutémát kerekítünk a gyászfolyamatból és a halálból. 

Európában mások a hagyományok, más történelmi tradíciókkal és traumákkal élünk, éppen ezért a halálhoz is másképp állunk, mint például a Hawaii-on vagy Mexikóban élő emberek. Manapság valóban gyakran hárítjuk a gyászfolyamatot, holott évtizedekkel ezelőtt a családokban a meghalás kézzelfogható tapasztalatként jelent meg. Képesek voltak együtt élni az elmúlással. Egyesek arra hivatkoznak, hogy annyi a dolguk, hogy nem érnek rá megélni a veszteséget, mások arra, hogy ciki, ha a munkahelyen kitudódik, hogy elveszítették a szerettüket, és szomorúak emiatt. Ezt az attitűdöt szeretnénk az előadásunkkal átformálni, s arra buzdítjuk a szülőket és a gyerekeket, hogy merjék vállalni az érzéseiket, merjék megélni a veszteségeket, és együtt létezni velük.