Képeslap Jókai Annától
Író és tanár volt – csak így, férfiasan. Nem hitt abban, hogy jelentősége van a nőiségnek az irodalomban, „csak az emberség a fontos”, mondta nekem egy telefonbeszélgetésünkben. Nem értek vele teljesen egyet, de tisztelem őt és a véleményét is. Tizenkét éve őrizgetek egy képeslapot, amelyet borítékban, postán tőle kaptam. Talán most, a halála után már nem kérkedés, ha írok erről.
Jókai Anna Ne féljetek című regénye, a magyar irodalom egyik nagy alkotása, 1998-ban jelent meg. Csak ekkoriban, idős íróként kezdett érdekelni igazán, mert a szocializmus idején befutott írók előtt önkéntelenül is „lezárt” a tudatom, szívesebben olvastam a „megtűrt” vagy „underground” irodalmat. A Ne féljetek viszont valamiért átlépte az ingerküszöbömet, és tartalma, a négy öregedő ember sorsának esendő szépsége magával ragadott. Ettől kezdve eljártam egy-egy előadására, dedikálására. Úgy beszélt, mint egy bölcs tanár, és én szeretem a tanárokat. Előadásai azt az Isten formájú hiányt járták körül, amely mindegyikünk lelkében betöltésre vár. Ennek a hiánynak és a betöltés módozatainak Jókai Anna nagy ismerője volt. Persze szembesülnöm kellett azzal is, hogy mennyire megosztó személyiség a maga egyértelműen felvállalt értékrendjével. Rebesgették azt is, hogy írói sikereit a Kádár-éra nem adta ingyen. Én azonban a Ne féljetek szereplőit sem azért kedvelem, mert kiváló hősök – éppen ellenkezőleg: hétköznapi küzdelmeikben rejlik a nagyságuk.
Amikor 2002-ben megjelent első és eddig egyetlen szépirodalmi művem, a Jó veled című regény, úgy éreztem, bizalommal fordulhatok hozzá. Az én írásom afféle létösszegző és pikareszk regény: gyermekkorom és fiatal felnőttkorom élményeit összefoglaló, kissé költőies stílusú próza. Éjszakánként írtam, amikor a kicsi gyerekeimmel otthon voltam. Jókai Anna nem tolta félre postán neki elküldött könyvemet, hanem elolvasta, méghozzá figyelmesen – ez derült ki a néhány héttel később kapott képeslap szövegéből:
Kedves Lívia, különös szépségű, "életből életbe" álomszerűen léptető könyvét elolvastam. A zászló akkor is zászló, ha föltekeredett rúdjára a szélben – írja. Igen.
Szeretettel veszem, hogy gondolt rám.
Jókai Anna
Ízig-vérig tanár volt, aki nem tudta figyelmen kívül hagyni egy hozzá forduló, kezdő „diák” próbálkozását. Áldja meg az Isten érte! Köszönöm.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
