Karácsonyfa-leszedő akció indul!

Egy anya életében vannak periodikusan visszatérő, kellemetlen kötelességek, amelyeket maga sem szeret elvégezni, mégis mosolyogva újra és újra el kell magyaráznia a gyerekeinek, sőt, néha élete párjának is, hogy miért is kell azokat megtenni. Ilyen például a fogorvoshoz járás és a nagytakarítás, no és a karácsonyfa leszedése is.

Tény, hogy a reggeli virradatban halványan világító fa a kávé mellé álmosan majszolt karácsonyi sütimaradékokkal együtt szelídebbé teszi a januári iskolába és munkába indulós reggeleket, és – tekintve, hogy a család nagy része csak világosodás előtt és sötétedés után van otthon – a kíméletes hangulatvilágítás is elrejti a szomorú tényeket. Az első hétvége reggeli napsugarai azonban – amelyeknek fényében az én ünnepek alatt meglágyult arcvonásaim sem tűnnek kisimultnak – kíméletlenek a karácsonyfával is.

Persze csak az én szemem érzékeli, hogy poros ágainak bájai elenyészőben vannak, ahogyan általában a megtelt szemetest és a lecserélendő abroszt is. Családom bonyolult érzelmi viszonyban áll a fenyővel, ovis korában egyik gyermekem egy kitartó és keserves siratót követően félre is tett egy ágat belőle, amelyet éveken keresztül mementóként őrzött, mint az anyai kegyetlenség örökzöld bizonyítékát.

Hogy jó előre híveket és támogatókat szerezzek a leszedőakciónak, rendszerint a vízkeresztre való hivatkozással, megkezdem a kampányolást. Családom ritka egyetértésben zár össze a javaslat ellen, gyerekeim a hittanórák ismeretanyagát fordítják ellenem, miszerint a vízkeresztnek valójában semmi köze a fenyőfa leszedéséhez. Férjem racionális gazdasági szempontokkal érvel, emlékeztetve az összegre, amit kifizettünk a szép, méretes darabért, mondván: „Azért vettünk ilyen drága fajtát, hogy ne hullassa a leveleit és sokáig gyönyörködhessünk benne.” Ha erre a meghajlott ágak szomorú látványával érvelek, még azzal is megtoldja: „Engem is kiselejtezel majd, ha meghajlik majd sudár termetem?”

Ezzel ki is csikarnak néhány nap haladékot, de bevallom, ez be is van kalkulálva, mint amikor ebédelni hívom a népet, de tudom, hogy csak harmadszorra hallják meg.

Ahogy múlik az idő és szaporodnak az utcára kitett fák – jelezve, hogy a környékünkön lévő otthonok többségében már megvívták a fenyőharcot – újabb támadásba lendülök. Azt kezdem ecsetelni, hogy így már ciki vendéget hívni. Persze ez fiamnál, akinek szobája messze felülmúlja a lepusztult karácsonyfa látványát, gyenge érv, de például egy szülinapi bulit tervező tinilánynál beválhat. Férjemet a lebiggyedő ágakról potyogó díszek késztetik belátásra, mert vészes közelségbe hozza az általam már többször forszírozott új díszek beszerzését. Végül a legnyomósabb érv a tiltakozások elhallgattatására, ha egyszerűen bejelentem: szombat délután leszedem a karácsonyfát. Ekkor garantáltan mindenkinek sürgős dolga akad házon kívül.

Hogy miért fordítok ekkora energiát a győzködésre, ha végül úgyis egyedül kell megbirkóznom a feladattal? Talán, mert magamat sem egyszerű meggyőznöm minden évben, hogy miért is kell leszedni a karácsonyfát.