Hogyan élt és dolgozott egy nyolcgyermekes édesanya a 19. század derekán?

Kánya Emília nyolc gyermek édesanyja és a Habsburg Birodalom első női újságíró-szerkesztője volt. Nevelte lányait és fiait, írta a háziasszonyoknak szóló lapját, mindemellett látogatta a rászoruló családokat, valamint harcolt azért, hogy a nők is tanulhassanak. Gyerekként megélte a nagy pesti árvizet, feleségként újszülött gyermekével bujdosott a szabadságharc idején, izgalmas életét pedig papírra vetette, hogy mi is megismerhessük.

Kánya Emília
Kánya Emília

Emília álmodozó gyerek volt, aki – mint a mai kislányok – koronában és palástban sétáló hercegekről ábrándozott, és tündérek után kutatott a fák között. Pesti polgári családba született 1828-ban, édesapja pedagógus és iskolaigazgató volt, ennek is köszönhető, hogy lányait nemcsak a korban szokásos női műveltségi feladatokra – rajz, festés, zongorázás, éneklés – taníttatta, hanem beíratta a pesti evangélikus lányiskolába is, ahol irodalmat, vallás- és erkölcstant, természettudományokat is tanultak. Édesanyja szigorúan nevelte őket szófogadásra és kötelességtudatra, de mindig vidámság uralkodott a családban. Sokat kirándultak a Városligetbe és a budai Városmajorba.

Nagynénje egy bárónő társalkodónője volt, és Emília gyermekkorát bearanyozta, hogy többször is magával vitte őt tavaszra-nyárra a báró vidéki kastélyába. A tündérmesékért rajongó kislány be sem tudott telni az élményekkel: négylovas hintón utaztak, inasok és komornyikok szolgálták fel a vacsorájukat, megcsodálhatta a freskókkal teli termeket, és barangolhatott a nagy parkban. A bárónő családjának köszönhette azt is, hogy többször meghívták a színházba a páholyukba.

Ott volt 1837-ben a Nemzeti Színház megnyitásán, és az évek során látta a nagy színészeket: Laborfalvi Rózát, Egressy Gábort, Hollósy Kornéliát.

Menedék a nagy árvíz idején

Élénken megmaradt emlékezetében az 1838-as pesti árvíz is. A kiöntött Duna elől sokan hozzájuk menekültek, mivel ők Pest magasabb pontján laktak. Napokig náluk szállt meg sok házát vesztett ismerősük, de idegeneket, sőt még egy leánynevelde növendékeit is befogadták. Annyian voltak, hogy éjjelente a konyhában, a folyosókon és a szobákban a földön ülve aludtak.

„Sohasem lehet elfelejteni az ilyen napokat. Az a híres ágyúlövés éjjel, mely a legnagyobb veszélyt hirdette, borzasztó hatással volt reánk, azt hittük, a világ végét érjük; az Erzsébet tér egyik sarkán Derra háromemeletes háza leomlása is iszonyú volt, és azt hittük, a szomszédból jő az iszonyú robbanás, olyan közel hallatszott” – emlékezett vissza Emília.

Ráadásul azon az éjjelen, amikor a legnagyobb volt a borzalom és a veszély, Emília édesanyjánál beindult a szülés, és a vendégekkel teli otthon emeletén ikreket hozott a világra. Emília, a bolondos kislány azonban nem a testvérei születésére és nem is a veszélyekre emlékezett legélénkebben, hanem a főherceg látogatására. Édesapja ugyanis cseh nyelvre tanította a koronás főt, és jó kapcsolatot ápolt vele. István főherceg másnap áthajózott a budai királyi palotából, hogy megnézze, jól van-e Emília családja, és felajánlotta, hogy költözzenek át mind a királyi palotába, ha veszélybe kerülne az otthonuk. A főherceg megsimogatta a kilencéves Emília fejét, aki egyszerre volt nagyon boldog és egy kicsit csalódott.

Hiszen addig azt hitte, a királyok és hercegek mindig drágaköves ruhában járnak, és most látnia kellett, hogy a valóságban ők is egyszerű hús-vér emberek, és hétköznapi öltözetet viselnek.

Mégis elkábította a gondolat, hogy bemutatták egy igazi főhercegnek, és sajnálta, hogy édesapja nem élt a meghívással, és nem mentek át a palotába. Akkor még nem sejtette, hogy fiatal felnőttként ennél sokkal nagyobb csalódások is érik majd.

Szerelem helyett elrendezett házasság

A fiatal lány beleszeretett egy barátjukba, akivel évekig találkozott családi körben, a szerelem azonban nem teljesedhetett be. Az ifjú nagyon megbetegedett, és elutazott egy Bécs melletti gyógyintézménybe. „Ő elment, és én még most is, ötvennégy hosszú év múltán érzem, hogy akkor fordult el tőlem a boldogság, az igaz szerelem isteni áldása, égi malasztja. Nem haltam bele a fájdalomba, (…) de szeretni így nem tudtam többé soha, soha” – írta erről időskorában Emília.

Az ifjú lányt szülei egy jómódú temesvári kereskedő fiának szánták, aki mellett több érv is szólt: protestáns volt, mint Emíliáék, és gazdag, jóravaló családból származott. Emília nem érzett vonzalmat a fiú iránt, de engedett édesanyja könyörgésének, aki azzal érvelt, hogy szegény leányként ezzel tenné boldoggá az egész családját, betegeskedő édesapja szívéről nagy terhet venne le, és támogathatná a húgait is.

A szófogadásra nevelt Emília engedett, és igent mondott a lánykérésre, majd a szobája magányában és jóbarátjuknál, Barabás Miklós festőnél sírt bánatában.

Apósa kívánsága volt, hogy fiát és annak menyasszonyát lefesse a híres művész.

„Sokat sírtam az ülések alatt, úgyhogy szegény Barabás olykor letette az ecsetjét és várt, míg nyugodt arcom lett. Más élő ember nem is látta sűrűen omló könnyeimet. (…) Tizenhat napig voltam menyasszony, szeptember 8-án délelőtt volt az esküvőm, majd meghaltam kínomban, mikor a templomba léptem, az orgona valami szép, mély hangú, gyönyörű menyegzői dalba kezdett, karénektől kísérve, és én buta, nem a földön járó teremtés, még mindig azt reméltem, hogy az utolsó percben mégis kiszabadít engem valami égi csuda, ha isten akarja! Hisz az nem lehet, nem lehet, hogy így, szépszerivel megöljenek! De hitem és reményem dacára nem történt csuda, meg volt az esküvő.”

Bujdosó édesanya a szabadságharcban

Ezután a szomorú asszony Temesvárra költözött férje családjához, és csak akkor tért vissza boldogsága, amikor kiderült, hogy gyermeket vár. A forradalom idején férjével Pestre menekült, itt született meg első kislánya 1848 őszén. Amikor Emília először szorította magához a csecsemő Irénkét, sok más édesanyához hasonlóan azonnal megfogadta, hogy csak szépre, jóra fogja nevelni, és a maga élete árán is megvásárolja az ő boldogságát. Csakhogy a következő hetekben az ország tele volt a magyar szabadságharc szomorú híreivel: több csatát is elvesztettek a magyar katonák. Windischgrätz serege közeledett Budához, nagy volt a fejetlenség, a kétségbeesés és a félelem. Falragaszok buzdították az utcákon a nőket arra, hogy gyűjtsenek már most olajat, szurkot, köveket, hogy ha az ellenség elfoglalná a várost, forró olajat, szurkot és kőzáport tudjanak zúdítani a fejükre. Ezekben a nehéz napokban próbálta az édesanya megnyugtató hellyé varázsolni otthonát az újszülött számára. A háború azonban az ő életébe is betört. A magyar kormány mindent Debrecenbe vitetett, Emília férje pedig aggódni kezdett, ha Pesten maradnak, őt is elfogják, amiért osztrákellenes cikkeket írt.

A tél kegyetlenül hideg volt, a kis Irénke pedig még csak kilenchetes baba, amikor Emília úgy döntött, el kell menekülniük Pestről a férjével, aki egyedül, gyengénlátóként nem boldogult volna.

Egy dadát vittek magukkal segítségnek, a babát gondosan párnába, takaróba pólyázták, és 1849. január 5-én kora reggel kisiettek a vasúthoz.

„Ugyanakkor hagytuk el Pestet, mikor Windischgrätz bevonult Budára. (…) A mi vonatunk volt ezúttal az utolsó, mely kiindult Pestről. Utánunk felszedték a síneket. Soha se felejtem el ezt a siketítő zajt, hajszát a pályaudvarban, a termekben! Halálra ijedt arcokkal rohantak el mellettünk az emberek, taszigálva egymást kíméletlenül, mintha az ellenség már lábunk nyomában volna. Rám is rám nehezedett a halálos aggodalom dermesztő kábultságah” – emlékezett vissza Emília.

Maguk sem tudták, hova menekülnek, mi lesz velük, végül kiszálltak Cegléden. A hideg továbbra is dermesztő volt, Emília pedig szeretett volna biztonságos, meleg szobát adni a kilenchetes kislányának. Elmentek egy vendéglőbe, csakhogy ott már minden szoba megtelt menekülőkkel. Innen egy másik vendéglőbe siettek, majd egy harmadikba, negyedikbe, de mindegyik zsúfolva volt már utazókkal. Végül egy városon kívüli kisvendéglőben kaptak pinceszobát, ahol folyt a víz a penészes falakról. Innen Pilisre mentek egy parasztszekéren, itt vészelték át a telet és a tavaszt, míg vissza nem foglalták a magyar seregek Pestet. Akkor Emília is visszatért a városba gyermekével és férjével, valamint a bátor és segítőkész dadussal. Ám korai volt az öröm. Budáról ostromolni kezdték Pestet, és nekik ismét menekülniük kellett.

„Egy éjjel a szobánk előtti folyosóra rohantam ki (…), mert olyan közel érték a golyók a házat, hogy az ablakok megrepedtek, eltörtek és siketítő zizegéssel hullottak le az udvarra és kertbe. Egy ilyen borzalmas éjjel után nem volt többé maradásom e helyen sem. (…)

Hatalmába ejtett az iszonyat, a gyermekem életét fenyegető veszedelem. Csak el innen, csak ki a városból, ahová nem ér a pokol tüzes üszke. Az egész úton kísért a tüzes papírfoszlány, golyótöredékek.

Futva tettem meg az utat a Városligeten át, és csak a Hermina kápolnánál állapodtam meg. Ott lerogytam a kápolna lépcsőire, ölbe vettem drága Irénkémet, és sírtam keservesen. (…) Egy kissé pihentünk, és aztán ismét útnak indultunk, magunk se tudtuk hová, csak a vasúthoz jussunk valahogy (…) Így futva, holtfáradtan, az éhségtől, a tűző naptól, a szokatlan gyaloglástól elkábulva érkeztünk Kőbányára. Betértünk valami vendéglő kertjébe, lerogytam egy padra – rendeltünk valami ebédet és megpihentünk egy kicsit. (…) A kertbe többen jöttek, félismerősök, köztük Jókai Mór is gyönyörű szép feleségével, Laborfalvi Rózával, a nagy színésznővel” – idézte fel Emília azokat a napokat és hónapokat, amikor menekülniük kellett. Csak akkor térhettek haza, amikor véget ért a háború.

Háziasszonyból szerkesztőnő

Emília élete azonban ezután sem folydogált békés mederben. Pestre költöztek, négy gyermekük született, de nem volt boldog házaséletük, férje rendszeren megcsalta, megalázta őt. Az asszony eleinte gyermekei körében és az irodalomban, írásban keresett menedéket, majd a válás mellett döntött. Akkoriban ez a lépés még nagyon ritka volt, a társadalom elítélte, kizárta az elvált nőket, és Emíliának is meg kellett küzdenie a rágalmakkal, gyanúsításokkal. Szülei támogatásának köszönhette, hogy a közösség nem fordult el tőle. Hazaköltözött apjához és anyjához gyermekeivel, és elkezdte újraszervezni az életét. A legfontosabb és legnehezebb feladat elvált asszonyként a pénzkeresés volt.

Emília ekkor döntött úgy, hogy Magyarországon, sőt az egész Habsburg Birodalomban elsőként fog nőként saját lapot indítani és szerkeszteni.

Hónapokig tartó munkába és hajszába került, mire sikerült megkapnia a Családi Kör című laphoz az engedélyt. Voltak, akik arra szólították fel, hogy maradjon csak szépen a házi foglalatosságok mellett, mert az írás és a nyilvánosság a férfiaknak való, Emília azonban kitartott. Szerzett kiadót, munkatársakat, kibérelt egy kis lakást szerkesztőségnek, és 1860-ban megszületett a lap, ráadásul sikeres is volt, egyre szaporodtak az előfizetők.

A hetilap a művelt magyar hölgyeket célozta, és a legtöbbet publikáló szerző maga Emília volt. Írt bele történelmi élet- és jellemrajzokat, de – mint a mai női magazinokban – gyermeknevelési, háztartásvezetési, szépségápolási, egészségügyi és társadalmi témák is helyet kaptak az oldalain. A gyakorlati tanácsok mellett a divattudósítások is népszerűek voltak, amelyekben magyar ruhamodelleket mutattak be, és szabásmintákat is közöltek. Nem hiányozhatott az irodalom sem, novellákat és verseket írtak a lapba olyan ismert szerzők is, mint Jókai Mór, Jósika Júlia, Arany János, Tompa Mihály, Mikszáth Kálmán. Emília szerkesztőként kisebb szolgáltatásokat is kínált vidéki olvasóinak, örömmel beszerezte és elküldte számukra a divat- és háztartási cikkeket, de lányok nevelőintézeti elhelyezésében is segített. A lap az emancipációs törekvések fő tolmácsolója is lett, a magyar hölgyek innen értesülhettek a külföldi nőmozgalmakról. Maga Emília is többször felszólalt a nők szabad munkavállalásáról, támogatta a lányok és a nők képzését, és 1873-ban Veres Pálnéval együtt ő képviselte a magyar nőket Bécsben a nemzetközi nőkongresszuson, ahol előadást is tartott.

Húsz évig szerkesztette a lapot, közben feleségül ment a Családi Kör állandó munkatársához és szerzőjéhez, Szegfi Mórhoz, akitől szintén négy gyermeke született. A nyolcgyermekes anyuka az írás és szerkesztés mellett rendszeresen jótékonykodott és önkénteskedett több nőegylet tagjaként, látogatta a szegény családokat, és feljegyezte, kinek mire lenne szüksége.

Meghívás a királynétól

A művelt édesanya még Erzsébet királynénak is megtetszett. Szerette volna felvenni a saját kislánya, Mária Valéria mellé. Vay Miklós báró tolmácsolta a királyné kérését Emíliának, csakhogy hiába járt volna jó fizetéssel és a császári pár támogatásával az állás, Emília messze került volna a saját családjától, akikhez nagyon ragaszkodott. Akkoriban anyagi gondokkal küzdöttek, és ha Mária Valéria mellé kerül, jobb lett volna a fizetése (1000 forint), és társadalmilag is javult volna a helyzetük, viszont alig láthatta volna a gyerekeit és a férjét.

Egy estén át töprengett, de végül győzött az anyai szív: inkább nemet mondott a királyi felkérésre, és folytatta a szerkesztést, hogy együtt maradhasson a szeretteivel.

A Családi Kör 1880-as megszűnése után felnőtt gyermekeinél élt, az írást azonban nem hagyta abba, gyerekkorától kezdve naplót vezetett, időskorában pedig lejegyezte az egész életét a gyerekeinek és az unokáinak – nem utolsó sorban pedig az utókornak. Visszaemlékezéséből látható, milyen élete volt egy dolgozó asszonynak és írónak a 19. század derekán, és milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük akkoriban a nőknek.

Források:
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905)
Kánya Emília: Réges-régi időkről

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti