„A gyerekekre feküdtem, hogy ne érjék őket szilánkok” – Két éve tart az orosz–ukrán háború

Bájos mosolyú kárpátaljai lány köszönt minket a munkásszálló halljában. Bettina a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársa, azért jött, hogy tolmácsoljon. Néhány perccel később jön Anna Pehova is, öleléssel üdvözli Bettinát, majd felmegyünk a szobába, ahol a család ideiglenes menedékre lelt. Egy kislány és egy kisfiú vár minket, az ágy szélén barátságos tekintetű idős hölgy ül, mellette egy kamasz fiú olvas valamit a telefonján. A konyha és a fürdőszoba közös a többi vendéggel, a hattagú családnak két szobát biztosított a segélyszervezet. A hely szűkös, mégis otthonos, az ágyon plüssállatok hevernek, a falon gyermekrajz. 
Az ágy fölötti polcon észreveszek egy sárga cápafigurát. „Babyshark-tü-tü-tütütütü” – éneklem halkan. A kisfiú folytatja a dalt, aztán rám mosolyog, és odarohan a polchoz, hogy megmutassa Babacápát. Majdnem annyi idős, mint a lányom, az édesanya pedig akár én is lehetnék. 

„A gyerekekre feküdtem”

A háború kitörése előtt a család Dnyipro megyében élt egy Synelnykove nevű városban. „Szép életünk volt!” – sóhajtja az édesanya, miközben a nagymama elővesz néhány fényképet, amelyen a család minden tagja mosolyog, mögöttük pirosló virágbokor. Anna Pehova szerette a munkáját, senior operátorként dolgozott egy nagy benzinkúton, a férje fuvarozással foglalkozott, a gyerekek óvodába jártak. A nagyfia, Jaroszlav tehetséges focista, bentlakásos sportiskolában tanult, ahol kiváló eredményeket ért el. „Én kickboxoltam, a tesóm pedig táncolt” – veti közbe a huncut tekintetű Márk. Ő és a húga, Valéria hatéves ikrek, igazi energiabombák, főleg a kisfiú, aki ott-tartózkodásunk alatt tornamutatványokkal szórakoztat minket, miközben a kislány a fotós, Jácint felszerelésével dokumentálja az eseményeket. 

Anna éppen dolgozott, amikor kitört a háború. „Egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy veszélyben lennénk. Akkor éreztem meg, hogy nagy a baj, amikor az oroszok a repülőtereket kezdték bombázni, és amikor láttam, ahogy az emberek tömött sorokban állnak a kútnál. Kitört a pánik” – emlékszik vissza az édesanya. Jaroszlav már a háború elején lehetőséget kapott arra, hogy a csapatával együtt elmeneküljön. Március 12-én jött Magyarországra, az anya pedig otthon maradt a kicsikkel. „Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor láttuk, ahogy a légvédelmi szervek lelőnek egy rakétát, a repeszfelhő pedig úgy nézett ki, mintha egyenesen felénk száguldana. Lefektettem a két gyereket az ágyra, és rájuk feküdtem, hogyha betörnek az ablakok, ne őket érjék a szilánkok” – osztja meg velünk a hátborzongató részleteket Anna. „Elmondtam, hogy azt akarom, hogy életben maradjanak, és mivel itt háború van, el kell mennünk Jarik után. Így könnyebb volt, mert a két kicsi nagyon szereti a nagyobb testvérét, annyira hiányzott nekik, Valéria a fotójával aludt” – mondja Anna. 

Kép

Anna, mellette két fia, Márk és Jaroszlav, és édesanyja, Valentina – Fotó: Jónás Jácint

„Olyan emberek fogták a kezem, akikben bízhatok”

A családfő nem jött rögtön a szerettei után, a hazája szolgálatába állt: mivel fuvarozással foglalkozott, segélycsomagokat szállított Ukrajnában. A férfihoz többször is odamentek az utcán, hogy besorozzák, de többgyermekes édesapaként volt igazolása, hogy nem hadköteles. A családegyesítésre végül júliusban került sor Budapesten. „Hálás vagyok a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek, hogy ilyen jó kezekbe kerülhettünk, folyamatosan tartották velünk a kapcsolatot. Nagy dolog, hogy nem teljesen az ismeretlenbe mentünk, hogy olyan emberek fogták a kezünket, akikben bízhatunk. A lakhatásunkat is nekik köszönhetjük. Már az első magyar városban mindenről tájékoztattak minket, az önkéntesek megetettek, forró teával vártak, még a jegyvásárlásban is segítettek. Jó nekünk itt, de van egy ukrán mondás: a kezem-lábam most is otthon van, szeretnék minél előbb hazamenni” – mondja vágyakozva Anna, miközben édesanyja tekintetét keresi. 

Valentina a háború előtt nem sokkal vált özveggyé. „Nagymamaként úgy telnek a napjaim, hogy főzök a gyerekeknek, elmegyek velük a parkba sétálni, templomba járok. Van ott egy ukrán közösség, ahol foglalkoznak velünk, nyelvtanulásra is van lehetőség, de nagyon nehéz a magyar, még nem tudtam megtanulni” – mondja az asszony. A gyerekeknek az iskolában, a családfőnek a munkakeresés során gyűlik meg a baja a magyarral. „Valéria nagyon sírt az elején, amíg meg nem ismerkedett az osztálytársaival, és be nem fogadták.” 

„Utána minden jobb lett, azóta »mesebeli kislánynak« hívják őt, szerencsére megszerették. Márknak kicsit nehezebben megy a beilleszkedés” – foglalja össze Anna. 

A gyerekek elmondása szerint a tanárok megértőek, ugyanakkor nehéz úgy végigülni az órákat, hogy egy kukkot se értenek. A feladatlapokat ukránul kapják, a kicsiknek pedig fordítóprogrammal igyekszik segíteni a tanító.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Mindenhol kedvesek velünk”

Amikor rátérek arra, hogy egy közvéleménykutatás szerint az ukránok egy része úgy gondolja, hogy a magyarok nem elég segítőkészek, csóválni kezdik a fejüket, ők nem ezt tapasztalták, és szerintük az ukrán közösségben sincsenek rossz véleménnyel a magyarokról. „Velünk mindenhol nagyon kedvesek. Nemrég szerettem volna tejfölt venni a sütéshez, ezért odamentem egy hölgyhöz, hogy kérjek egy kis segítséget. Megkérdeztem, hogy tud-e oroszul. Mondta, hogy nem, de aztán rögtön felvette a telefonját, felhívta a lányát, aki ismerte a nyelvet, elmondtam neki, mit szeretnék, és tolmácsolás után az anya már vezetett is a polcok között” – meséli Valentina. 

Anna nyolcvanéves anyósa önszántából Synolnykové­ben maradt, ezért tudják, hogy a házuk még épségben van, de gyakoriak az áramkimaradások, nincs se villany, se fűtés, néha víz sincs. Épp a háború kitörése előtt fejezték be a négyszobás ingatlan felújítását, örültek, hogy végre megvan a családi fészek, költhetnek kirándulása, nyaralásra, amikor megkezdődtek a harcok. „Amikor áprilisban eljöttünk, biztos voltam abban, hogy júniusban már otthon leszek. Utána szeptemberben csillant fel a remény, hogy az iskolát a gyerekek már otthon kezdhetik meg, aztán abban reménykedtünk, hogy újévkor rendeződnek a dolgok, de nem így lett” – mondja szomorúan a családanya. 

Amikor megkérdezem, hogy szerintük mit jelent az otthon, feszült csend telepedik a szobára. Anna könnyeivel küzdve ukránul formálja a szavakat, Bettina elszorult torokkal fordít, és én is sűrűbben kezdek nyelni. A háborúban mindig sírnak az anyák. „Az otthon az, amikor átlagos életet élhetsz, és lehetnek terveid. A két kisgyerekem három évig járt óvodába, ebből két évig Covid-korlátozások között éltek, egy éve pedig kitört a háború. 

Nem volt egyetlen ünnepség sem a társaikkal, nem készültek fotók a csoporttal, mintha kitöröltek volna egy korszakot az életükből. 

A nagyfiam nagyon sokat dolgozott azért, hogy előrébb jusson, a focicsapatuk az egyik legjobb Ukrajnában. Láttam azt a sok munkát, edzést, amit belefektetett, és az egész csak úgy félbemaradt. Szeretnék találkozni a barátaimmal, összeülni egy kerti partin, vagy csak kávézni egyet. Szeretném azt az életet, amit az emberek Magyarországon élnek, és ami nekünk most nincs meg” – mondja keserűen Anna. 

A család teával kínál, Valéria közben megmutatja a kedvenc játékkutyáját, amely hűséges társként kísérte a hosszú úton. Öleléssel köszönünk el Annával, Márk pedig még utánunk szalad, hogy a hazaútra is legyen egy-egy kocka csokink.

Röviden a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai tevékenységéről
„A háború kitörését követően a szervezet első lépése az volt, hogy kialakította a megfelelő infrastruktúrát a munkához, tehát a beregszászi irodánk mellé létrehoztunk egyet Lembergben és Kijevben is” – mondja Lehel László. A szervezet elnök-igazgatója arról is beszámol, hogy elindították a Magyarország segít nevű humanitárius programot, amelynek keretében több mint 1500 tonna élelmiszert juttattak át a határon és osztottak szét. Ideiglenes óvodát építettek, segítettek egy iskola újjáépítésében, valamint egy egészségház alapkövét is letették a bucsai kistérségben, amelyet a tervek szerint az év második felében adnak át. Tevékenységükre a nemzetközi közösség is fel­figyelt, az ENSZ-ből hívják őket egyeztetésekre. A szervezet 250 olyan közösségi helyet támogatott, ahol menekülteket helyeztek el, valamint elindították a Többcélú Készpénzes Segítségnyújtás elnevezésű programot, ami havi 76 eurós támogatást jelent a belső menekülteknek. A Segélyszervezet itthon is aktív: jelen vannak a BOK csarnokban, illetve létrehozták az Ukrajnai Menekülteket Támogató Központot a Baross utcában. Eddig több mint 235 ezer embernek nyújtottak segítséget a háború kitörése óta, Lehel László szerint azonban sajnos készülni kell a folytatásra. „Egy természeti katasztrófát nem tudunk befolyásolni, de amikor azt látjuk, hogy a világ vezető politikusai elbeszélnek egymás mellett, és nem jut elég bölcsesség a háború megállítására, akkor az nem túl lelkesítő a segélyszervezetek számára” – zárja gondolatmenetét az elnök-igazgató.

Az Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai menekülteket segítő munkájáról az ukrajna.segelyszervezet.hu oldalon található bővebb információ, pénzadományokat az ott feltüntetett 11705008-20464565 számlaszámon fogadnak. 

Ez a riport eredetileg a Képmás 2023. márciusi számában jelent meg. A Képmásra előfizethet ITT!