Élj, szeress, adj hálát, és ne háborúzz! – Az orosz–ukrán harcok (és még sok más kapzsi érdek) szomszédságában 

Fiatal házasokként, 1991 júniusának végén, a lepukkant Skodánkkal Olaszországban nyaraltunk épp, amikor döbbenten láttuk egy újságos standnál a napilapok címoldalait: háború tört ki a Balkánon, Jugoszlávia felbomlott, és a nemzetei egymás ellen fordultak! Ma is érzem az akkori torokszorító hitetlenkedésemet: háború itt, Európa közepén? Az lehetetlen! De mégis igaz volt, és tíz évig tartott, közvetlenül Magyarország határa mellett. Kalandos kerülőúton, a Dolomitok magas hágóin, Dél-Ausztrián keresztül mertünk csak hazautazni.  

Most újra hasonló a helyzet. A háború itt van a szomszédunkban.  

Politikai érdekek kusza szövevénye áll a háttérben. A birodalom szétesése utáni sokkból magához tért, újraépítkező Oroszország, a belső bomlásait még jól takaró, világuralmi helyzetéhez továbbra is ragaszkodó Egyesült Államok, a világot átfogó érdekhálózatát következetesen szövő Kína, a széthulló Európai Unió meghatározó államainak (és még sokféle, államokhoz nem köthető érdekcsoportoknak) a játszótere, „próbahomokozója” lett most keleti szomszédunk, Ukrajna. Az az állam, amely, hagyományosan nem a barátunk, már csak a kárpátaljai magyarokat hátrányosan sújtó nacionalizmusuk, diszkriminációik miatt sem. Ugyanakkor, aki a történelmet ismeri, szánakozva gondol arra, hogy mennyire megszenvedték az ukránok az egykori Szovjetuniót, amelynek tagjaként minimum hárommillió ukrán éhhalálával fizették meg azt, hogy a nagy orosz birodalomhoz tartoztak. 

Keserű érzelmek, aggodalmak, mérlegelések kísérik az orosz–ukrán háború kirobbanását. Vajon megáll-e a konfliktus az országhatárunknál? És a legégetőbb, legfájóbb kérdés: mi lesz a kárpátaljai magyarok sorsa? Azé a nemzetcsoporté, akiknek már eddig is, nemzedékek óta a legsanyarúbb sors jutott a magyarok közül? Hány magyarnak kell meghalnia ebben a háborúban úgy, mint a krími konfliktusban? És egyáltalán, hány egyszerű embernek kell meghalnia a nagyhatalmi érdekek „homokozójában”? 

Nem vitatom, hogy egyre jobb és békésebb világban élünk, hiszen a számszerű tények ezt igazolják: egyre több politikai konfliktus simul el diplomáciai tárgyalással, gazdasági kényszerítő eszközökkel – a lényeg, hogy nem jutnak el a fegyveres erőszakig. De naivitás lenne azt hinni, hogy fegyverek és gazdasági-politikai érdekek árnyékában ne törhetne ki bárhol, bármikor háború. Közhely, de nincs okosabb végkövetkeztetés, mint az „itt és most” törvénye: élj, szeress, adj hálát, és ne háborúzz!  

Becsüld meg, aki szeretettel vagy akár csak téged elviselve és nem bántva él melletted; adj hálát a viszonylagos bőségért; ne gerjeszd a konfliktusokat, feszültségeket, mert az irigység és a harag kicsiben kezdődik, és háborúkat duzzaszt.  

Most, hogy „az oroszok már a spájzban vannak” újra – és még ha csak ők lennének ott, de egész érdekcsoportok ott rejtőznek! –, nem tehetünk mást, mint hogy békéért imádkozunk, kérve az Aratás Urát, hozza helyre azt, amit mi, emberek elrontani igyekszünk.