Egy vadonatúj középkori vár építése – Történelmi kísérlet, amely negyed évszázada zajlik
Guédelon vára látványosan és masszívan áll egy erdős burgundiai vidéken. Aki először látja, valószínűleg lelkesen érdeklődni kezd iránta, a történészek még azt is megmondják, hogy 13. századi jellegzetességeket hordoz. Aztán ha valaki rákeres az interneten, csodálkozva olvashatja, hogy az erődítmény még csak 25 éves.
A kísérleti régészek
1997-ben egy Michel Guyot nevű francia üzletember és Jacques nevű öccse elhatározták, hogy összekötik a kellemest a hasznossal, és befektetési céllal megvásároltak egy várromot. A Château de Saint-Fargeau története ezer évre nyúlt vissza, és bőven volt kutatandó anyag a területén a romantikus érdeklődésű testvérpár lelki és anyagi gazdagodására. A helyi önkormányzattal megállapodva elkezdték feltárni és felújítani a várat. Mire befejezték, busás hasznot hajtott: a mai napig múzeumként, történelmi hangulatú szállodaként üzemel, időnként fény- és hangjáték, valamint több száz szereplőt felvonultató élő műsor is szórakoztatja a közönséget.
A projekt során a testvérek rákaptak a régi korok hangulatára, ráadásul a régészeti feltárás alatt a hely történelmének minden rétege a felszínre került, így új igény fogalmazódott meg bennük. Hogyan épült annak idején egy vár? Miként kell valódi, élő emberek munkájával, középkori módszerekkel létrehozni egy ilyen gigantikus épületkomplexumot?
Az erődítmény építését már a tervezésekor a világ legnagyobb szabású kísérleti régészeti vállalkozásának szánták. Felismerték, hogy pusztán leletek, oklevelek, útleírások és krónikák alapján soha nem ismerhetjük meg a régi korok hétköznapi valóságát. A Guyot testvérek is csatlakozni akartak a kísérleti régészek egyre gyarapodó és egyre profibb táborához, akik csak akkor elégednek meg, ha saját maguk is megépítik és a kezükbe veszik a mára megsemmisült eszközöket.
Ők azok az emberek, akik például évtizedekig kísérleteznek az ősmagyarok visszacsapó íjainak rekonstruálása érdekében, akik középkori páncélzatban valódi lovagi tornákon vesznek részt, és akik az ókori rómaiak által készített betonfajtából építenek házat.
Időutazó építkezés
Vannak, akik véresen komolyan veszik a kísérleti régészetet. A történelem valóságát próbára tevő bátrak egyik első képviselője volt a világhírűvé vált Thor Heyerdahl, aki elmélete bizonyítására az 1940-es évektől kezdve négy expedíción kockáztatta az életét: balsafából, papiruszból és nádból készült tutajokon sok ezer kilométert hajózva bizonyította be, hogy a régi korok emberei rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot az óceánok vizén keresztül.
Ha nem is ennyire életveszélyes, de kifejezetten nagyszabású kísérletet terveztek a fivérek is. 1995-ben nekiláttak megtervezni, hogyan építhetnének fel egy „középkori” várat a nulláról. Miközben régészekkel, történészekkel és számos mesterség legkiválóbb képviselőivel konzultáltak, az Európai Unióval és a francia kormánnyal is tárgyaltak.
Az volt a szándékuk, hogy mindent kizárólag olyan eszközökkel és módszerekkel csinálnak majd, amelyek már a 13. században is rendelkezésre álltak.
A leendő vár építésének hipotetikus időpontja 1229 volt, IX. Szent Lajos király Franciaországában. Az eltökélt szándék hamar meghozta az eredményét: 1997-ben megtörtént a Guédelon vár alapkőletétele.
A helyszínt nagyon alaposan kellett kiválasztani, mivel minden nyersanyagot a lehető legkevesebbet akartak szállítani. Végül egy felhagyott kőfejtő mellett döntöttek, amely Párizstól 180 kilométerre, Burgundiában fekszik. A területet nagy erdő veszi körül, nem messze pedig egy kis tó is van. Az önkéntesek az első lendülettel felépítették a falakat egy méter magasságig, majd azonnal megindulhatott a jól fizető turisták áradata.
Piff, paff, puff
A munka azóta is töretlen lendülettel folyik, mégpedig a lehető legszigorúbban a középkori lehetőségek keretei között. A kőfejtőben dolgozók vasból készült vésőkkel mélyítenek lyukakat a homokkőbe, ékekkel feszítik be őket, majd nagy kőtörő-kalapácsokkal repesztik meg és törik le a megfelelő méretű darabokat. A durván lehasított köveket a homokkő keménysége alapján három osztályba sorolják, amit az anyag színe és hangja határoz meg. Az ősi módszerekkel dolgozó kőfaragómesterek – a sajtó legnagyobb örömére – háromféle hangot figyelnek, miközben kalapálják a vasszegeket.
A magas és éles piff hang jelenti a legkeményebb követ, a paff a közepest, a puff pedig a gyengébb minőséget.
A piff-kövekből a gyakran több méteres vastagságú falak külső, ellenálló felülete készül, a paff és a puff pedig a töltést biztosítja a belsejükben.
A bástyák köríves alakja azt követeli, hogy minden egyes követ pontosan a megfelelő ívben faragjanak meg – természetesen kézi eszközökkel. Ez nehezen elképzelhető mennyiségű munkát jelent, hiszen a falak ma már több helyen a 20 métert is elérik, az öregtorony végső magassága pedig 30 méter lesz.
A másik fontos alapanyag a habarcs, amelyet szintén igyekeznek helyi anyagokból előállítani. Homokból van elég, az egyetlen „importcikk” a mészkő. Erre azért van szükség, hogy saját maguk égethessenek belőle meszet, amit aztán a tó vizével öntenek föl. A mészégetéshez legalább 900 fokos hőmérséklet kell, amihez saját égetőkemencét építettek. A hevítést fatüzeléssel, az erdő által biztosított fával végzik. Ehhez kapcsolódik persze a saját kovácsműhely is, így szinte folyamatosan dolgoznak a kézzel készített, kézzel működtetett bőrfújtatók.
Az étkezés és az eszközök is korabeliek
A hatalmas volumenű munka – éppen úgy, mint a középkorban – valóságos kis falut teremtett maga körül. A munkásoknak lakniuk kell valahol, és enniük kell. Ki is bújt a földből néhány egyszerű, földpadlós kunyhó, közöttük pedig csirkék szaladgálnak és birkák bégetnek.
Az építők igyekeznek az étrendjüket is a korabeli lehetőségekhez igazítani, így lisztből és vízből készített kását esznek, amit hagymával és a környéken mindenütt bőségesen termő csalánnal ízesítenek.
Az persze valószínű, hogy ez leginkább a turistáknak szóló előadás, és esténként előkerül a kolbász meg a pizza, de ennyi nyilván mindenki szerint megengedhető. Elméletileg a búzát és az árpát is maguk őrlik, mégpedig a középkori kézi malmok pontos másolatával. Ez komoly fizikai munka, amit a telepet látogató turisták is kipróbálhatnak, majd néhány perc megfeszített őrlés után érzékelhetik, hogy néhány deka liszt előállításától is alaposan elfáradtak.
Az önkéntesek tényleg komolyan veszik a kísérleti régészetet. Az összes alapanyagot lovasszekérrel hordják a várhoz: a négy igásló felváltva dolgozik, így érkezik a kő, a homok, a víz és a faanyag is. A szekér kerekeit a saját kerékgyártójuk készíti és javítja. A vas abroncsokat a kovács formálja meg, majd izzásig hevíti, ezután ráfeszíti a kerékre, és hideg vízzel lehűti.
A beépítésre kész építőanyagokat – éppen úgy, mint a középkorban – vesszőkosarakban hordják a falakhoz, ezeket viszont szintén helyben kell elkészíteni.
A kosárfonóműhely is külön kunyhóban üzemel, ahol szintén folyamatos a munka, mert a mész nagyon hamar kikezdi a kosarakat.
A Notre Dame újjáépítői is hozzájuk fordultak
Minél komolyabb és veszélyesebb egy művelet, annál jobban elcsodálkozhatunk a régi technikákon. A középkori daru például megdöbbentő hatékonysággal működik. Az egyre magasabbra emelkedő öregtorony tetején ma is ott tornyosodik egy fából készült alkotmány, amelynek egyik legfőbb alkotóeleme a két mókuskerékszerű építményből álló erőátviteli rendszer. Mindkettő belsejében elhelyezkedik valaki, majd gyalogolni kezdenek, és a csigákon átvetett kötél így emeli a magasba az akár 400 kilónyi követ vagy habarcsot. Ez az a munkafázis, ahol az építők kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, mégpedig a munkabiztonság dolgában. Igaz ugyan, hogy minden más feladathoz saját kötélverőjük készíti a kötelet, a daruzáshoz azonban modern köteleket vásárolnak. Akármilyen erős is a lenből vagy kenderből készült kötél, a munkavédelmi megfontolások megkövetelik, hogy pontosan ismert szakítószilárdságú eszközökre bízzák a biztonságukat.
Ahogy az építkezés vezetője fogalmaz: nem a középkori építkezések baleseti statisztikáit akarják reprodukálni.
A lelkes és eltökélt építők tehát a vállalkozás kezdetétől fogva maguk készítik el, amit csak lehet, és folyamatosan kísérleteznek. Olyan technikákkal dolgoznak, amilyenekkel ma már senki más, ezért mindent a maguk erőfeszítéseivel, a maguk kárán kell megtanulniuk. A háromszög alakú, ólomsúlyos, zsinóros, fából készült vízszintezőnek például ugyanolyan pontosan kell működnie a kezükben, mint a legmodernebb lézereszköznek, mert harminc méter magasságban már a legkisebb kezdeti eltérés is katasztrofálisan megnő. A tornyok belsejében csavarodó csigalépcsők minden egyes fokát vastag és kemény homokkőből, fasablon alapján faragják a kőfaragók, darabonként két-három napig. A több száz kilós lépcsőfokokat aztán daruval emelik be a veszélyes magasságban lévő helyükre. Maguknak kellett azt is kifejleszteni, hogyan kell nagyipari eszközök híján a hatalmas gerendákat a ferde nyelű fejszével tökéletesen laposra formázni, vagy hogyan kell a mészkövet kiégetni, és a megfelelő állagú habarcsot kikeverni.
Sikerüket bizonyítja az is, hogy a 2019-ben leégett Notre Dame újjáépítői is hozzájuk zarándokoltak el tanácsért a gerendák korhű megmunkálását illetően.
Több százezer turista szeme előtt
A Guédelon vár ma, 25 évvel az építkezés megkezdése után már grandiózus méreteket öltött. A falak több méter magasra nőttek, a terjedelmes várudvarra a két masszív kaputorony közötti várkapun át lehet bejutni. A kápolna épülete gyakorlatilag készen van, belül is teljesen korhűen megépítve. A belső teret még falfestéssel is ellátták, amelyet a környéken fellelhető, természetes okkerrel készítettek. Egyre magasabbra nő a két saroktorony, bár az öregtorony még legalább tíz évig fog épülni. Ez nem is csoda, figyelembe véve, hogy a magassága 30 méter lesz, a falai pedig 4 méter vastagok. Mire elkészül az egész, az építők legalább 30 ezer tonna anyagot mozgattak majd meg kizárólag hagyományos, korabeli eszközökkel.
Az erődítmény azon ritka vállalkozások közé tartozik, amelyek valódi értéket teremtenek, romantikus érzületeket keltenek, óriási mennyiségű tudást hoznak magukkal, és még becsületes profitot is termelnek. Évente több százezer turista figyeli élőben a vár építését, próbálja ki a munkafolyamatokat, és vesz részt a változatos programokon, amivel évente hárommillió eurót termelnek a tulajdonosoknak.
A Guédelon vár projektjének 70 állandó alkalmazottja van, akik közül harmincöten laknak tartósan a helyszínen. A negyed évszázad alatt összességében több ezren adták már bele a szakértelmüket és az izmaik erejét a közös vállalkozásba.
Ők mindannyian elmondhatják magukról, hogy valahol a nagyszabású építményekben van legalább egy kis rész, amelyik az ő kezük munkája, az ő egyedi lenyomatukat hordozza. A környék lakói a magukénak érzik a várat; ez a vállalkozás máris megváltoztatta az egész környék jellegét. Nehéz elképzelni, milyen meghatározó jelentőségű változásokat hozott egy hasonló vár építése a 13. században.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Az amerikaiak bibliai ősei, avagy hogyan csapta be két szélhámos a mormonokat
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
