Derékfájás húsvétkor

Idén aztán odáig fokoztam a tevékenységet, hogy kora délután még néhány tő eper átültetésébe is belevágtam. Nagyjából nyolcszor kellett az ásót a földbe nyomnom, ám a hetedik után pokoli fájdalom állt a derekamba. Megmerevedtem, elejtettem a szerszámot és összecsuklottam. (Lehet, hogy nem szenteltem meg eléggé az Úr napját, azért kaptam a büntetést, pláne, hogy ez még a boltzáras időkre esett.

De tudjuk, hogy Jézus is szombati napon gyógyított, és hasonló helyzetben szerintem ő sem várta volna meg a hétköznapokat az epertövek átültetésével.)

Négykézlábra ereszkedve sikerült megközelítenem a házat, és szembesülhettem a relativitáselmélet egy sajátságos példájával: a máskor nevetségesen csekély távolság hirtelen sokszorosára nőtt. Nem hiszem, hogy nagyobb erőfeszítésbe kerül a hegycsúcs utolsó méterein küszködni vagy az emeletnyi hullámok között hánykolódó csónakot a felszínen tartani. Igazi kaland volt tehát eljutni az ágyig, ahol elfoglalhattam egy olyan pozíciót, amelyről a következő napokon alig-alig mozdultam el.

Másnap már nyilvánvalóvá is vált, hogy az öregek kidőlésével megnyílik a tér a fiatalok előtt: a fiúk hármasban indultak locsolni, most először nélkülem. A legnagyobb vezethette az autót, a legkisebb locsolóverseket magolt, és szemlátomást inkább élvezték a kialakult helyzetet, mintsem kétségbeestek volna mozgásképtelen apjuk láttán. S míg ők szorgosan gyűjtögették tarisznyájukba a tojásokat, engem az otthon maradt két nő (feleségem és leányom) támogatott kétfelől, ha a természet törvényeinek engedelmeskedve mindenképpen el kellett hagynom biztonságos bázisomat.

Pár nap múlva már magamban is eltotyogtam – misére menve az utcán elhúzott mellettem egy nyolcvanöt év körüli néni –, de például a karom felemelése még nehézséget okozott. Így történt, hogy Botond életében először megkaparinthatta a fúrógépet, és utasításaim alapján felszerelte magának az olvasólámpáját a falra. Hétvégén már a füvet is ő nyírta.

Miközben hátamról az oldalamra hengergőztem az ágyban – ilyenkor derül ki, mennyi izom használata szükségeltetik a legártatlanabb mozdulathoz is, a tüsszentésről és köhögésről nem is beszélve –, konstatáltam, milyen öröm az apának, amikor a fiai önállósodnak. Éppen ezen merengtem, a test sebezhetőségén és mulandóságán töprengve, amikor csörgött a mobilom. Édesapám keresett, aki persze mit sem tudott állapotomról – nem is akartam vele terhelni –, s igazából csak a memóriáját akarta tesztelni.

– Tudod, Zsoltikám – magyarázta –, attól tartok, hogy szellemileg hanyatlok.

– Ugyan… – kezdtem volna, ha egy görcs nem készül éppen szétroppantani a gerincemet, ami néhány másodpercre kiiktatott a világból.

– Arra gondoltam – folytatta zavartalanul –, elmondanám a pí első húsz tizedes jegyét, ellenőrizd, légy szíves…

S már sorolta is: három egész tizennégy, tizenöt, kilencvenkettő, hatötvenhárom…

– Egyet hibáztál – javítottam ki a végén. – Nem ötnyolcvanhárom, hanem ötnyolcvankilenc…

– Igen… – pár pillanatig hallgatott. – Hát egy hiba még nem olyan vészes, ugye?

– Nem, ennyi belefér – nyugtattam meg, és gyorsan kinyomtam, nehogy meghallja a kiáltást, amit kénytelen voltam hallatni, mivel úgy éreztem, valaki derékon döfött egy hatalmas késsel.