Bolondozhatunk-e a halál árnyékában? – Gondolatok Halloweenre és halottak napjára

Igaz, még néhány évvel ezelőtt én is értetlenül szemléltem e kelta gyökerű és pogány szokásokkal is tarkított ünnep térhódítását, ma már inkább elgondolkodásra és kérdésfeltevésekre ösztönöz.

Továbbra sem hiszek abban, hogy a megholtak ilyenkor felvándorolnak sírjaikból, és nem gondolom, hogy pogány és sötét erőket is mozgósító szertartásokat kellene végezni ezen az éjszakán, ahogyan azt sem állítom, hogy a Halloween felcserélhető lenne a keresztény mindenszentekkel és a halottak napjával.

Mégis e pogány ősi ünnep mélyére nézve, a körülötte zajló már-már karneváli hangulatot látva, egy ideje nem érzek elutasítást magamban iránta. Néhány éve ugyanis túl közel élek a halálhoz.

Közelebb, mint azt korom és egészségi állapotom indokolná. Sok idős ember vesz körül, közöttük rokonok is. Több olyan ismerősöm is van, akik idősotthonban dolgoznak. Egyikük, akinek hosszú évtizedek óta ez a hivatása, mondta nekem nem is oly rég, hogy életében egyetlenegy olyan gondozottja volt, aki nem félt a haláltól. Ez az ápolónő egyaránt dolgozott világi és egyházi helyen. Sok idős szerzetest is elkísért utolsó útjára. Közöttük volt egy derűs, kedves, agg apáca, aki ahogyan élt, úgy is halt meg. Félelem nélkül. De ő volt az egyetlenegy.

Idős, vallásos ismerősöm, aki egész életében Istenbe vetett bizalommal élt, néhány hónapja elárulta nekem, hogy nagyon fél a haláltól. Felsoroltam neki minden vigasztalást, amit ilyenkor csak lehet: találkozni fog a szüleivel, a testvérével, a feleségével, a korán elhunyt gyerekével. Ő bólogatott, majd azt mondta: „Akkor is félek.” Nem tudtam, mit mondani neki. Hiszen, ha jobban belegondolok, én is félek. Nagyon kevés kivétellel mindannyian félünk a haláltól, akár hiszünk Istenben, akár nem. Alkudozunk a halállal, és szeretnénk elkerülni a vele való találkozást, vagy ha lehet, minél későbbre tolni azt.

Aki látta Ingmar Bergman „Hetedik pecsét” című filmjét, az ismeri azt a jelenetet, amelyikben a Halállal sakkozó Lovag „véletlenül” felborítja a sakktáblát, hogy elterelje a Halál figyelmét a fiatal párról, akiket az el akar ragadni. S ezzel megmenti őket, vagy legalábbis kis időre elodázza a végüket.

Ki tudjuk-e cselezni a halált? Sakkozhatunk-e vele? Felboríthatjuk-e a „sakktáblát”? Bolondozhatunk-e mellette, az árnyékában? Esetleg vele? Nyelvet ölthetünk-e a csontvázakra?

A halállal való szembenézést leegyszerűsíthetjük-e egy csokiosztogató, bohém, Amerikából importált családi ünneppé? És, ha így is teszünk, vajon akkora baj az? Rázhatjuk-e dühödten az öklünket azokra, akik ezen a napon, még ha divatból is, de ki akarják nevetni a halált? Mert nincs más kapaszkodójuk? Mert talán soha nem hallottak olyan imádságot, amely így fejeződik be: „A jó halál kegyelmét add meg nekünk, Uram.” És mi, akiket megtanítottak az ilyen és hasonló imákra, merjük-e megvallani, hogy olykor bizony ingatag a hitünk, ha a halálról, főképp, ha a magunk és a szeretteink haláláról van szó?

Míg e sorokat írom, kint már sötét van. A szomszéd utcában valaki hangos petárdákat lő fel Halloween alkalmából. Pontosabban, ha jobban belegondolok, azért, hogy elűzze a halált. Azonban nem tudjuk a halált elűzni.  Együtt kell élni a gondolatával, és kapaszkodni abba, ami e pogány gyökerű ünnep után jön. Hiszen holnap már a minden megdicsőült szent ünnepét üljük, majd a halottainkét, akikkel hitünk szerint egyszer majd találkozni fogunk.

De míg e földön élünk, remények és kétségek között, olykor az is megengedhető, hogy félelmünket álcázva, időnként nyelvet öltsünk a halálra vagy legalábbis haladékot kérjünk tőle.