A bíboros, akinek nevét félszáz gyógynövény őrzi – Haynald Lajos életútja

Sikerek és kudarcok a püspöki székig

Haynald Lajos uradalmi tisztviselő gyermekeként 1816-ban látta meg a napvilágot Szécsényben. Vácott, Pesten, Esztergomban volt diák, papnövendék pedig Nagyszombatban és Bécsben. 1839-ben szentelték pappá, a következő évben nyert doktori címet teológiából. Káplán volt Budán és Lipótvárosban, rövid esztergomi hittanárság és egy hosszabb európai utazás után 1846-tól érseki titkár, majd irodaigazgató lett. Rendszeresen publikált a „Religio és nevelés” című folyóiratban. A szabadságharc korai szakaszában igyekezett egyszerre lojális maradni az alkotmányhoz, az uralkodóhoz és a nemzethez. 

Azonban az 1849-es tavaszi Habsburg-trónfosztás törvényeit és rendeleteit nem engedte kihirdetni a főegyházmegye templomaiban, és szembefordult a Szemere-kormánnyal.

Állásából ekkor elmozdították. Haynau rémuralma idején otthon, Szécsényben húzta meg magát. Ezután Erdély püspökévé nevezték ki, székét Gyulafehérváron 1852-ben foglalhatta el, harminchat évesen. A következő évtizedben a fiatal püspök megújította az egyházmegye intézményeit, adományokkal, alapítvánnyal támogatta az oktatás és a kultúra ügyét. Amikor 1860-ban felmerült Erdély és az anyaország egyesítésének igénye, főrendiként egyik szószólója volt az uniónak, házigazdája a gyulafehérvári értekezletnek, amelyen az erdélyi rendek és nemzetek közösen követelték az egyesítést. A birodalmi kormány és az uralkodó ezért és a nemzet érdekét szolgáló kiegyezés sürgetése miatt megneheztelt rá, ő pedig Ferenc József felszólítására 1863-ban lemondott püspöki székéről és IX. Pius pápa hívására Rómába ment.

A népszerű közéleti ember

A pápa címzetes érsekké tette, kúriai tisztséget bízott rá. A kiegyezést követően hazaküldte, és kinevezte Kalocsa érsekévé. Haynald ekkor már ismert alakja volt a hazai egyházi, politikai, kulturális és tudományos életnek. Rangban második főpapként állandó közvetítő volt egyházpolitikai kérdésekben az egymást követő kormányok és a püspöki kar között. Ellenezte állam és egyház szétválasztásának minden formáját, így a polgári anyakönyvezés bevezetését, támogatója volt viszont Eötvös miniszternek a hazai zsidóság emancipációja ügyében. Szava olyan nagy volt, befolyása a püspöki karra olyan erős, hogy gróf Andrássy Gyula egyszer megjegyezte: „Haynald valójában a magyar egyház feje.” 1870–1871-ben, az I. Vatikáni Zsinaton a pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondását ellenző kisebbség egyik vezéralakja volt, amiért IX. Pius pápa neheztelt rá, bár Haynald a zsinat döntését utólag elfogadta. XIII. Leó viszont az elsők között nevezte ki bíborosnak. 

Magánemberként is népszerű volt, bár sokakat meghökkentett, hogy rendszeresen járt színházba, hangversenyre. 

Egyszerű öltözékben, egyedül járta a pesti utcákat, megfordult a kor divatos szalonjaiban, ahol finom humorát, közvetlenségét különösen kedvelték. Gondolkodásában széles látókörű konzervatív reformer volt, az uralkodó iránt feltétlenül lojális, a kiegyezés utáni hazai politikai és szellemi elit jellegzetes alakja. Közszereplései mellett érsekségét megújította, valódi egyházi és kulturális központtá tette Kalocsát, bőkezűen adakozott. Székvárosában régészeti feltárásokat is kezdeményezett, az ásatási eredmények publikálásának költségeit ő viselte. 1868-tól tagja, sőt tisztségviselője volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a tudós társaság által kiírt pályázatokat rendszeresen anyagilag is támogatta.

A tudós tudománypártoló

Haynald fiatal éveitől vonzalmat érzett a tudományok, különösen a természettudományok iránt. Fő szenvedélye a botanika volt, első növénygyűjteményét, herbáriumát még diákként, apja útmutatása szerint állította össze. Később szakavatott botanikussá képezte magát, aki bármerre járt, erdőn-mezőn gyűjtötte a ritka növényeket, amelyek egy részét maga préselte, rögzítette herbáriumai lapjaira. Érsekként is szívesen járt nemzetközi tudományos konferenciákra, szaktanulmányokat publikált hazai és külföldi folyóiratokban, európai tudósok egész sorával állt kapcsolatban. Botanikai gyűjteménye közel százezer lapnyira bővült, mellette pedig komoly szakkönyvtári anyagot halmozott fel. 1870-ben az ő jóvoltából és gyűjteménye alapján jött létre a Magyar Nemzeti Múzeum növénytára.

Előtte tisztelgő botanikus kollégáinak köszönhetően mintegy ötven növényfaj tudományos nevében szerepel ma is a Haynaldiana kifejezés.

Élete nagy álma volt a Biblia flórájának, a Szentírásban szereplő növényvilágnak a feldolgozása és egybegyűjtése, amelyhez a lenyomatok mellett gyönyörű színes grafikákat is készíttetett. Ennek az anyagnak egy része meg is jelent 1880-ban „A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei” című munkájában. 

Kép

Haynald Lajos Munkácsy Mihály festményén

A botanika mellett második tudományos szenvedélye a csillagászat volt. Maga is próbálkozott amatőrként az égbolt fürkészésével, de ennél fontosabb, hogy ő alapította a kalocsai jezsuita gimnázium kupolájában működő obszervatóriumot és a hozzá tartozó szakkönyvtárat. A csillagvizsgáló később a jezsuita Fényi Gyula, a jeles csillagász és napkutató révén nemzetközi rangot nyert, műszereit ma a miskolci jezsuita iskola őrzi. 
Nagy jelentőséget tulajdonított az oktatásnak, különösen a katolikus népiskolai rendszer fenntartásának. Főegyházmegyéjében számos iskolát alapított vagy támogatott, és azt vallotta, „a nagyobb fontosságú közügyek között nincs talán egy sem, melyre nézve a reformok szükségessége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás”. Különösen szívügye volt a jezsuiták kalocsai gimnáziuma és a Kalocsai Iskolanővérek munkájának támogatása. Nemcsak az oktatásnak, hanem a kultúrának is egyik legnagyobb mecénása volt a dualizmus idején. 

Támogatott zenészeket és képzőművészeket, akik közül a legnagyobbak, mint Liszt Ferenc vagy Munkácsy Mihály, ­személyes barátai voltak.

1889-ben, 73 éves korában változott meg alapvetően az élete. Kocsibaleset következtében súlyos agyrázkódást szenvedett. Ebből nem épült fel, sőt a maradandó agykárosodás gyors fizikai és szellemi leépüléshez vezetett. Élete utolsó két esztendejében ágyhoz kötött, magatehetetlen beteg volt, az élők sorából 1891. július 4-én távozott.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>