Azonnal szánkóznunk kell! – Hó kontra nevelési elvek

A gyerekek végre megvacsoráztak, fogat mostak, és férjem szokatlanul könnyen kapható volt a mesélésre. Minden feltétel adott egy jó forró fürdőhöz. Épp azon tűnődöm, hogy a tökéletes relaxációhoz habfürdőt vagy fürdősót tegyek-e a vízbe, amikor mintha sikítást hallanék odakintről. A férjem horrorfilmet néz? Máris elaludtak volna a csemeték? Elképesztő, hogy ma már gyerekek is szerepelnek ilyen filmekben…ahogy hallom, nem is egy! Ekkor azonban a sikítás már a fürdőszobaajtó túloldaláról hallatszik: „Anyaa! Gyere gyorsan! Esik a hó!”
Azonnal szánkóznunk kell! – Hó kontra nevelési elvek
Azonnal szánkóznunk kell! – Hó kontra nevelési elvek

Kép: Pixabay

A hó nem éppen a szülők szövetségese az alvással kapcsolatos nevelési problémáknál. Téli reggeleken, amikor az „Esett már a hó?”, kérdésre nemmel kell felelnem, nehezen tudom a mormotákat felkelésre ösztönözni, ha viszont egy nehéz nap estéjén havazni kezd, lehetetlen őket lefekvésre bírni. Elkezdem hát előbányászni az overálokat és hógolyózó kesztyűket.

Gyerekeim reggeli csúcsidejüket megfelezve varázsolják bele magukat a ruhákba. Kisfiam igyekezetében két sínadrágot is felvesz a pizsamájára.

Bár a lehullott csapadék mennyisége és minősége nem indokolja, a lányok már hozzák is a padlásról a szánkókat. Fantáziátlan felnőttfejjel az látszott reálisnak, hogy férjem húzza a kétszemélyes szánkót, én pedig a kisebbiket, de kisfiamnak jobban tetszett a vonatos verzió, a lányok pedig lovakat vagy kutyákat szerettek volna a szánkaraván elé fogni. Megadtuk magunkat, bár én kikötöttem, hogy nem ugatok, férjem pedig jelezte, hogy a nyakhám helyett a szügyhámot részesítené előnyben. A két szánkó közti összekötő középső csemeténk volt, ő tartotta a hátsó szerelvény kötelét. Hamarosan megindul kis fogatunk a csendes éjszakában, amely attól kezdve már nem olyan csendes. Egyrészt, mert biztatni kell a szánhúzókat, másrészt, mert a rozsdás talpak nem éppen nesztelenül siklanak a milliméteres havon. Néhány perc múlva azonban a hátsó szánkó már csendesen suhan. Ám hamar kiderül, hogy csak, mert a második szerelvényt, és az első szán hátsó utasát elhagytuk egy buckánál.

A két elvesztett utazót a kutyák által rendszeresen látogatott tisztáson találjuk meg, hanyatt fekve, önfeledten csapkodnak a szárnyaikkal angyalkákat sikálva a hóba, és feltehetően az alatta megbújó kunyaürülékbe.

Közben megindul a havazás és a hócsata. Kisfiamat meglepi, hogy a hó nyakba kerülve nem is annyira puha, és még hideg is, ezért sértődötten kiszáll a harcból, és a lőszergyártásra szakosodik. A hófátyolon át több ismerős családot is felismerni vélünk, bár a máskor öltönyös apukákat a szkafanderekben nem könnyű azonosítani. Mindenestre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy nemcsak az én következetes nevelési elveimet fedte be a hó.

A lábak lassan fázni kezdenek, a kesztyűkből facsarni lehet a vizet, úgyhogy esélyt látok a hazaindulásra. Férjemmel hazafelé is derekasan álljuk a havat, én pont úgy lihegek, mint egy kutya, férjem meg izzad, mint egy ló. Fülemben hallom a Delta főcímdalát, és átérzem a Déli-sarkot meghódító Scott kapitány hősies küzdelmét…Jól fog jönni ezután is az a forró fürdő.

A ház előtt még szívecskéket, szmájlikat és ovis jeleket rajzolunk a behavazott szélvédőkre. Az egyik ilyen szívecskében egy igen élethű szerelmespár is feltűnik, bár nem a mi rajztehetségünket dicséri. A hóval befedett jármű rejtekéből riadtan néz ránk a szomszédlány és a fiúja.

Sajnos a családfő hólapátolás ürügyén kivonja magát a hazaérkezés örömeiből, és a levetkőzés már korántsem megy olyan gyorsan, mint a fölöltözés. Mire túl vagyunk a meleg kakaón, kiválogatom a ledobált ruhadarabokat, kimosom a kutyaszagú „angyalbőröket”, megnyugtatom aggodalmasan telefonáló anyukámat – aki akkor már az összes telefonszámunkon keresett –, hogy csak kiruccantunk egy kis éjszakai szánkózásra, valójában már eléggé kimelegszem ahhoz, hogy forró fürdőre áhítozzak.

Nagylányom félálomban még megkérdezi: „Ugye, anya, megmarad reggelig?” A kiságyból határozott, már-már fenyegető válasz érkezik: „Reggel meghógolyózlak!”

Másnap fény derül arra is, kisfiam miért volt ilyen biztos a dolgában. Amikor álmosan kinyitom a hűtőt, szürkés folyadék csordogál le a polcokról. A kis lőszergyártó nem bízta a véletlenre: behűtött néhány hógolyót.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti