A világ második leggazdagabb embere, aki minden vagyonát eladományozta – Egy filantróp iparmágnás
Andrew Carnegie élete a megtévesztésig hasonlít egy meglehetősen szirupos és sablonos hollywoodi karrierfilmre. A mélyszegénységben élő bevándorló nyomorától a nagyhatalmú iparmágnás szinte felmérhetetlen gazdagságáig ívelő pálya az amerikai álom tökéletes megvalósulása volt, méghozzá a forgatókönyvírók igényei szerint is megfelelő mennyiségű konfliktussal, majd egy valószínűtlenül szép lezárással.
Skóciából vágott neki Amerikának
A történet egy Dunfermline nevű skóciai településen kezdődött 1835-ben, amikor egy William Carnegie nevű takácsnak megszületett az első gyermeke, Andrew. A család egy szerény földszintes házban lakott, pontosabban annak is csak ez egyik felében, mert osztozniuk kellett egy másik, hasonlóan szegény családdal. Az elkövetkezendő néhány évben – az apa szorgalmas munkája révén – lassú gyarapodásnak indultak, sőt még el is tudtak költözni egy komfortosabb házba. Ez a fellendülés azonban rövid életű volt.
Az ipari forradalom egyre nagyobb lendületet vett, és az 1830-as évekre már jóval több, mint 100 ezer nagy teljesítményű szövőgép működött Nagy-Britanniában. Ezek összehasonlíthatatlanul gyorsabban és nagyobb mennyiségben termelték textilárukat, mint William Carnegie elavulttá vált kézi szövőszéke, így a család a negyvenes évek közepére bevétel nélkül maradt. Egy ideig a családanya tartotta el az időközben négyfősre gyarapodott családot, ám ez hosszú távon tarthatatlan volt.
Skóciában ezekben az években ráadásul súlyos éhínség tombolt, így a Carnegie családnak nem volt más választása, mint radikálisan megváltoztatni az életüket: 1848-ban mindenüket pénzzé tették, kölcsönt vettek fel, és kivándoroltak Amerikába.
A tizenkét éves Andrew ekkor lépett ki életében másodszor a szülőfalujából, miután egy ízben Edinburgh-be mentek, hogy megnézzék az oda látogató Viktória királynét. Az amerikai világ óriási hatást tett a fiatal fiúra. Mint oly sok más bevándorlót, őt is azonnal rabul ejtette az a korábban soha nem tapasztalt pezsgés és lelkesedés, ami az új hazájában áthatotta az élet szinte minden területét. Ez a hangulat ugyan megtermékenyítő volt az amerikai gazdaság számára, a Carnegie család szemszögéből nézve azonban legfeljebb elméletileg jelentett könnyebbséget.
A szakmai és anyagi ranglétra fokai
Apa és fia egy skót tulajdonban lévő pennsylvaniai szövödében kapott állást, ahol a déli államokban rabszolgák által szüretelt gyapotból készítettek pamutvásznat. A körülmények kifejezetten emlékeztettek egy Dickens-regényre. Andrew hétfőtől szombatig napi tizenkét órában dolgozott. Az volt a feladata, hogy szünet nélkül az orsókat cserélgesse az épületet teljesen megtöltő, fülsértően csattogó szövőgépeken, ezért havonta mintegy 70 ezer forintnyi dollárt kapott.
Az apja nem sokáig bírta a kegyetlen körülményeket: felmondott, és megint a kézi szövőszék mellé menekült. Ebből persze nem származott szinte semmi bevétel, így a kisfiú vált a család egyetlen kenyérkeresőjévé. A munkáját annyira lelkiismeretesen és jól végezte, hogy többen is felfigyeltek rá. Egy másik skót gyáros, John Hay átcsábította a saját orsógyártó-üzemébe, ahol havi 120 ezer forintot keresett meg.
A munka még az előzőnél is megterhelőbb volt: egy sötét pincehelyiségben neki kellett üzemeltetnie azt a gőzgépet, amelyik a szövőgépeket hajtotta.
A felelősséggel járó stresszt nem bírta sokáig, de egy ambiciózus és szorgalmas 14 éves fiú számára akadt más munka is: nemsokára már egy pittsburgh-i távírócég kifutófiújaként dolgozott. Ez volt az a hely, ahol először igazán megmutathatta, mennyire gyors az észjárása, és mekkora becsvágy van benne. Hamarosan ugyanolyan jól ismerte a táviratok továbbításának szakmai fogásait, mint az operátorok, segédlet nélkül, hang alapján, magánszorgalomból fordította le a bejövő táviratokat, sőt a helyi cégek telephelyeit is kívülről fújta, és jó kapcsolatokat ápolt mindenkivel, aki számított a szakmában. A fizetése ekkor már havi 150 ezer forint volt, majd nemsokára felkínáltak neki egy távírókezelői állást is, ami újabb béremeléssel járt.
A kiváló fiatal munkaerő híre hamar elterjedt, így Carnegie 18 éves korában már a Pennsylvaniai Vasúttársaságnál dolgozott távírókezelőként és titkárként – havi 240 ezer forintért. A fiatalember nemcsak sokat és jól dolgozott, hanem kiválóan tudott kommunikálni is. Mindenki kedvelte, könnyen tudott kapcsolatot teremteni, rövid idő alatt rengeteg ismerősre, jóakaróra tett szert. Hat év lelkiismeretes munka után felkérték, hogy legyen a vasúttársaság nyugati körzetének vezető ellenőre. Óriási ugrás volt ez, és évi 20 millió forintnyi fizetéssel járt. Andrew ekkor már döntéshelyzetben volt, így azonnal felvette 16 éves öccsét, Tomot titkárnak és távírókezelőnek.
Vasúti biznisz, olajkitermelés: út a nagyon sok pénz felé
Carnegie kiválóan ráérzett arra, hogy a jövője a vasútban van, hiszen egy robbanásszerű fejlődésnek indult egész iparág épült az új közlekedési eszközre. Itt történt először, hogy a pénzét befektetések formájában kamatoztatta. Ezekben az időkben az ilyesmit még kevés konkrét törvény szabályozta, és a meglévőket is könnyű volt kijátszani. A befektetései nagyrészt illegálisak voltak: a vasúttársaságokon belül hatalmas hasznot lehetett bezsebelni a senki más által nem ismert bennfentes információk megfelelő hasznosításával. Nagy munkabírása, szakértelme és lefegyverző modora lehetővé tette, hogy megkösse a megfelelő ismeretségeket, és bekerüljön a társaság uralkodó elitjébe.
Mindenáron élni akart a kínálkozó lehetőségekkel, ezért jelzáloghitelt vett föl a család házára, a pénzt pedig egy ígéretes szállítmányozási cégbe fektette. Az innen származó bevételekből még komolyabb irányokba indult.
A vasúttal kapcsolatos nagyipari vállalkozásokba invesztálta a pénzét: acélgyártásba és hídépítő cégekbe. Mindez gyorsan megdobta a bevételeit, a vagyona néhány éven belül sokszorosára gyarapodott.
Az őt mindezidáig segítő vasúti vezetőkkel továbbra is lojális maradt, hálája jeléül részesedést ajánlott nekik a vállalkozásaiból.
A hatvanas évek első felét kitöltő amerikai polgárháború természetesen kiváló lehetőséget nyújtott Carnegie-nek arra, hogy tovább gazdagodjon, és még mélyebben beágyazódhasson az Egyesült Államok hatalmi gépezetébe. A déli rabszolgatartók ellen harcoló republikánus párt oldalán foglalt állást, és megint jó lóra tett. Vasúti érdekeltségei hatalmas mennyiségű ellátmányt, fegyvert, lőszert és hadihajót szállítottak az északi csapatok számára, valamint a csapatszállításokban is komoly szerepet játszottak. Az egyre csak gazdagodó üzletember így nemcsak a saját érdekeit képviselhette, hanem egyben a jó ügyet is látványosan támogathatta.
A legvadabb harcok idején beszállt az olajkitermelési üzletbe is, ami már az első évben több, mint 7 milliárd forintos hasznot hozott. Ekkoriban még mindig csak a harmincas évei elején járt, és lehetett sejteni, hogy ha ilyen tempóban halmozza a nyereségeket, hamarosan a világ leggazdagabb emberei közé emelkedik. A legtöbb más iparmágnástól és üzletembertől eltérően azonban Carnegie-nek merőben más gondolatai is voltak.
A közjóra is figyelve lett a világ második leggazdagabbja
Mivel a saját bőrén tapasztalta meg a korai vadkapitalizmus ellenkező oldalát is, a szociális érzékenysége jóval erősebb volt a kortársaiénál. Megfogadta, hogy a közjó érdekében fog tevékenykedni, mert meggyőződésévé vált, hogy a gazdagoknak kötelessége mindent megtenni a társadalom boldogabbá tétele érdekében. Az öncélú pénzhalmozást például nemcsak értelmetlennek, hanem kártékony, bűnös bálványimádásnak is tartotta. Az volt a véleménye, hogy a vagyonos apáknak nem szabad a fiaikra hagyniuk a vagyonukat, mert azok általában jóval tehetségtelenebbek náluk, a felhalmozott javakat pedig sokkal hasznosabb és értelmesebb dolog a közjó érdekében felhasználni.
Megfogalmazta, hogy a gazdag iparmágnásoknak három szakaszra kell osztaniuk az életüket: az elsőt töltsék tanulással, a másodikban halmozzák fel a vagyont, a harmadikban pedig szét kell osztaniuk az egészet.
Az 1870-es években egyre csak fokozta a befolyását a nagyiparban, különösen az acéltermelés világában. Az 1880-as évekre ez az óriási cégháló napi kétezer tonna nyersvasat termelt, amivel az USA megelőzte az addigi világelső Nagy-Britannia termelését is. Maga Carnegie az évszázad végére a világ második leggazdagabb embere lett, csak John D. Rockefeller előzte meg.
Egy tömegszerencsétlenséghez is köze volt
A kíméletlen, szívtelen kapitalista sztereotip karikatúráját semmiképp nem róla mintázták. Kifejezetten ritkán keveredett botrányokba, de olyankor is jó taktikai érzékkel tartotta magát távol a vádaskodásoktól. Az egyik kellemetlen ügye egy pennsylvaniai városka, South Fork gátja ügyében robbant ki 1889-ben. A gátat még a harmincas években építették, hogy biztosítsa a megfelelő vízmennyiséget a környék csatornáihoz, amelyeken akkoriban a vízi szállítmányozás jelentős része zajlott. A vasút azonban elavulttá és okafogyottá tette az egész infrastruktúrát, így a gátat egyre jobban elhanyagolták. A nyolcvanas években egy gazdag üzletemberekből álló társaság megvette az építményt és környékét, majd egy elit horgász- és vadászklubot alakítottak ki rajta. A tulajdonosok között ott volt Carnegie is, és valószínűleg ő is jóváhagyta a botcsinálta javítgatásokat.
Az egyre szaporodó repedéseket és szivárgásokat átabotában sárral és szalmával tömködték be, egészen addig, amíg 1889-ben át nem szakadt a szerkezet.
A 22 méter magas, több mint 400 méter hosszú gáton keresztül 20 millió tonna víz öntötte el South Fork városát. Több, mint 2200 ember halt meg, a település jelentős része elpusztult.
A klub tulajdonosai gyorsan reagáltak: létrehoztak egy alapítványt a károsultak támogatására, jelentős összegekkel kerülték el a kártérítési pereket, és letiltottak mindenféle nyilatkozatot az ügyben. Carnegie építtetett egy könyvtárat South Fork részére, ezzel az ügyet lezártnak tekintették.
Az USA egyik legsúlyosabb sztrájkja
A másik kínos ügye a Carnegie Acélművek sztrájkja volt 1892-ben. A munkások vitája a munkáltatóval elfajult, és az Egyesült Államok történetének egyik legsúlyosabb sztrájkhelyzetévé eszkalálódott. Carnegie hamar kivonta magát a kellemetlen események alól, és Skóciába utazott, a tárgyalásokat pedig az egyik üzleti partnerére, Henry Clay Frickre hagyta. Frick azonban korántsem volt olyan emberbaráti érzelmű, mint ő. Ahelyett, hogy érdemi tárgyalásokba bocsátkozott volna a szakszervezetek béremelési követeléséről, 22 százalékkal csökkentette a fizetéseket, majd jó pénzért több ezer sztrájktörőt hozatott, és velük folytatta a termelést.
A feszültség kisebbfajta felkeléssé fokozódott, egy anarchista munkás pisztolyával magát Fricket is megsebesítette.
A zavargást a neves Pinkerton ügynökség magánhadseregével verték le. Az eredmény tíz halott és sok sebesült lett. A munkát a továbbiakban szakszervezeteken kívüli munkásokkal folytatták, és mire Carnegie visszatért Skóciából, alaposan megtépázódott a jóhíre.
Elkölthetetlen vagyonából rendületlenül jótékonykodott
Ahhoz azonban nem férhetett kétség, hogy a vagyonáról tett kijelentéseit komolyan gondolja. Feltett szándéka volt, hogy a haláláig eladományozza minden egyes dollárját. Negyvenes évei második felében hatalmas projektekbe kezdett: 2509 könyvtárat alapított Amerikában és Nagy-Britannia-szerte, kulturális intézményeket, kutatóintézeteket finanszírozott. Meg akarta akadályozni a Fülöp-szigetek amerikai gyarmatosítását, ezért felajánlott az országnak 20 millió dollárt, hogy megválthassák a szabadságukat. Nem éltek vele.
Az első világháború idején is tett kísérleteket a béke megteremtésére, és népszerű, de hatástalan békeszervezeteket hozott létre. A munkásai számára nyugdíjalapokat teremtett, gigantikus összegeket adományozott az afroamerikai diákok oktatására, megalapította a világ mai napig talán leghíresebb koncerttermét. Megépíttette a világ akkori legnagyobb távcsövét, egyetemi alapítványokat hozott létre, felkarolta az angol helyesírás reformját, valamint 7 ezer templomnak adományozott orgonát.
Olyan óriási volt a vagyona, hogy hosszú élete végéig sem tudta az egészet eladományozni.
Amikor 1919-ben, 83 évesen meghalt, még mindig megmaradt a pénz tíz százaléka, körülbelül 30 millió dollár, mai értéken több mint 500 milliárd forint. Ezt az összeget már a megbízottjai osztották szét különböző alapítványok és nyugdíjpénztárak között.
Felhasznált források:
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A Wall Street boszorkánya vagy királynője volt Hetty Green, a legfösvényebb nő?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
