Szám Kati: Ajtókeresők – #Szembefordított tükrök
Amikor gyerekként először láttam meg a gardróbszekrény egymásnak fordított tükörajtóit, azt hittem, egyszerűen ismétlődnek a folyosóvá mélyülő képek. Pedig hogy is lehetne ugyanaz? Hisz minden újabb tükröződésben ott az összes előző kép.
1. A háromévesek makacsságával néz föl rám, miután az új lakásuk pici udvarának kerítését többször körbejárta.
– Itt volt az az ajtó, a kerítésen. Ahol át lehet menni a ti kertetekbe, Nagyi.
– De hát a mi kertünk két utcával arrébb van. Nem lehet, hogy álmodtad?
– Nem, tényleg, mutatta, mutatta az a nő.
A sírás határán van, nem érti.
Eszembe jut egy mentőötlet, a képzeletbeli barátja, aki általában minden nehezebb kérdést vagy konfliktust magára vállal egy-egy történetben.
– Nem lehet, hogy Kali mutatta neked? – ölelem meg.
Gyanakodva néz rám, de aztán megenyhül:
– De lehet – mondja, vagy inkább Zoli – fűzi hozzá, hogy mégse legyen teljesen igazam. Zoli Kali testvére, csak a miheztartás végett.
Már az utcán bandukolunk, át a „Nagyi kertjébe”, ami, ha nem is egyajtónyira, de nagyon közel lesz. Ami egy közös társasházi kert, de kezdő nagyiként igyekeztünk a férjemmel kis édenné varázsolni, cseresznyefával, kis paradicsomokkal, fügével, hintával, homokozóval, elbújós akácbunkerrel. Talán ilyesmire számított, amikor mondták, hogy az új lakáshoz lesz közös kert, és amikor csak egy aprócska udvart látott kókadt bokrokkal, kellett egy magyarázat. Ha tehetném, hétvégeken összetákolnám azt az átjárót, elrejtve az akácfa alá.
2. – Te tudtad, hogy a házunk alatt vannak még szobák? – kérdezi búcsúzáskor. – Nem is értem, hogy hol volt eddig az az ajtó.
Megtorpanok. Egy órája itt vagyunk, és olyan volt, mint régen, nem mondott semmi furcsát, tudta, kik vagyunk.
– Hol van az az ajtó, Apu?
– Hát, itt – mutat maga köré.
– Melyik az?
Nagy szemei kicsit elhomályosodnak.
– Hát… mindegy. Majd legközelebb megmutatom, most már sötét van.
– Jó, majd legközelebb.
Megölelem, de mintha egy téli fagyott facsemetét ölelnék át, csak túl akar lenni rajta. Mindig is úgy adott puszit, hogy szinte fájt.
Ha megsimogatnám, idegesen elhajolna, ahogy mindig.
Pedig meg kellene találnom. Kell lennie egy ajtónak valahol. Most, amikor bezárul az, amelyik a művelt, okos, verset író, fordító és zenét szerző kutatóorvoshoz vezetett. Meg kell találnom az ajtót apámhoz.
Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatában jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.
Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Szám Kati: Kis bizsu – nagy kincs – #Szembefordított tükrök
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
