A lovag, a nő és a pap – vagyis a pasi, a csaj és az influenszer

A házasságról és a nőkről szóló írásaiban Duby arra tett kísérletet, hogy a korabeli általános értékítéletet mutassa be, nem pedig egyes konkrét sorsokat. De nyilvánvaló, hogy ahogy ma, úgy régen is rejtettek maradtak a boldog és hatékonyan működő házasságok eseményei. Jó házasságnak régen is az számított, ha a házastársak szeretetben és békében éltek, amely gyakran a „csók, mosoly és nyájaskodás” néma gesztusaiban nyilvánult meg. A boldogtalanság ezzel szemben bőbeszédű. Mindig is hangosabbak voltak a konfliktusoktól terhes kapcsolatok, amelyeket a pár környezete, szomszédsága vagy épp a bíróság tárgyalt. 

A templomi esküvő forradalma

A keresztény házasság az ezredik év és a 13. század között szilárdult meg, ekkor vált ugyanis a hit megélésének és a jövőbeli, túlvilági boldogság elnyerésének egyik legfontosabb eszközévé, ennek tudatában pedig személyes életcéllá. Három nélkülözhetetlen szereplője a lovag, egy új férfiideál, a nő, akinek a kegyeiért harcolni kell, és a pap, aki megszenteli a kapcsolatot, és ezzel a párnak az evilági életen túli perspektívát kínál.

A folyamat azzal kezdődött, hogy nem kis nehézségek árán rászorították a papokat a nőtlenségre, a világi népességet pedig a keresztény házasság papság által felügyelt keretrendszerébe helyezték. Az a rend, amelynek a bevezetésére törekedtek, szembehelyezkedett a régi szokásokkal és a korábbi erkölcsi kötelezettségekkel.

A lovagok nem egykönnyen fogadták el, hogy többé nem bocsáthatják el kényük-kedvük szerint feleségüket, ha az nem ajándékozta meg őket fiúgyermekkel, vagy ha egyszerűen előnyösebb házasság kínálkozott.

Abba is nehezen törődtek bele, hogy többé nem vehették el például az unokatestvérüket. A konfliktus hosszan tartó és látványos volt: I. Fülöp francia királyt háromszor közösítették ki olyan magatartásáért, amelyet az egyházi vezetők házasságtörésnek, bigámiának, vérfertőzésnek neveztek.

Kép: Jan Van Boendaele, miniatúra a Brabant Krónikákból 14-15.sz.

Mégis, amíg a házasság elfoglalta helyét az egyház hét szentsége között, némi kompromisszum lehetővé tette a két erkölcs összebékülését, az egyházi szigor ellenpontjaként: a feudális társadalomban kibontakozott ugyanis a lovagi szerelem kultusza.

Az új rend elfogadottsága hamar kialakult, hiszen biztonságot és rendet teremtett a családi kötelékekben, többségében kiszámíthatóvá és modellezhetővé tette az egyéni életutakat, tisztázta a felelősségeket a gyerekek nevelésével, a családtagok eltartásával és gondozásával kapcsolatosan.

A közfelfogás, az elfogadott erkölcsi rend segített mederben tartani az egyéni megingásokat, és többségében megóvta a kapcsolatokat. Ez a rendszer egészen korunkig működött, a házasság intézményének válságáig, amelynek a múlt század második fele óta szemtanúi vagyunk.

A párkapcsolatok átváltozása

A házasság a XX. századtól radikális változásokon ment át: a párkapcsolatra lépők egyre inkább mellőzték Istent a kapcsolatukból, és csak az egyéni kiteljesedés, az egyéni boldogság maximalizálására fókuszáltak. Vagyis a házasság alapját, célját és értelmét illetően a korábbival homlokegyenest eltérő gondolkodással állunk szemben. A házasságkötés immár nem jelent felsőbb irányú kötelezettséget, az isteni perspektíva a XX. századtól kezdve fokozatosan kiszorult a házasságokból, ahogy a férfi és női szerepfelfogás is jelentősen megváltozott.

A lovagból mára pasi, a nőből csaj lett, az ideális házasság eszméjét feléjük közvetítő pap helyére pedig a kapcsolatokra leginkább befolyással bíró, a média közvetítésével ható influenszerek kerültek.

A házasság felbontása ma már nem közbotrány, és elfogadott hivatkozási alap lett azért felbontani egy frigyet, mert nem érezzük elég jól magunkat a kapcsolatban. Az „adott szó kötelez” elve is megkopóban van, ahogy a lovagi értékek: az udvariasság, az udvarlás kitartó és szép gesztusai vagy a női szemérmesség is ritka tünemény. Ma a nő is kezdeményező fél, de ezzel el is veszítette – sok szempontból kényelmes és kellemes – védelmezett, féltett státuszát, ahogy a férfi tekintélye, dominanciája is megkopott.

Kép: Unsplash

És hogy boldogabbak lettünk-e mindezzel? Ez az, ami a legnehezebben mérhető, de az bizonyos, hogy sérülékenyebbekké váltunk, hiszen ma már nem alapozhatunk olyan társadalmilag elfogadott hálózatra, amely jó eséllyel megtartja kapcsolatainkat, és valamiféle mércét, igazodást és hosszútávú célokat jelöl ki a szerelem születésének első pillanatától.

Történelmi léptékkel mérve az új párkapcsolati felállás társadalmi eredményessége és sikere még nem igazán modellezhető, hacsak nem azzal a ténnyel, hogy az új frigyekből jóval kevesebb gyermek születik, mint korábban.

De az is lehet, hogy épp emiatt, az önfenntartásunkat fenyegető vonatkozása miatt a „házasság modernkori hármassága” csak rövid életű történelmi vakvágány lesz. A pasi, a csaj és az influenszer triásza ugyanis épp e küldetése betöltésében akadozik: az élet továbbadása és a családok számára nélkülözhetetlen biztonság szempontjai másodlagossá váltak.

Mindez persze változhat is, hiszen a házasság és a család korántsem csak hősies vállalás, magasztos életcél, társadalmi kötelezettség, de végtelen öröm- és élményforrás is – ha ettől lenne hangos a közvélemény, ha ezt harsognák az influenszerek, helyreállhatna az egyensúly. Mert a pasi és a csaj – vagyis mi, ma élő férfiak és nők is boldog, biztonságos kapcsolatra vágyunk, s ha ez a társadalom számára is értéket, vonzó modellt jelentene, kitartóbban küzdenénk érte, sőt, a bizalom megtapasztalása az égi perspektívát is visszaültethetné a szívünkbe.

Georges Duby: A lovag, a nő és a pap, Gondolat Kiadó, 1987.