Tó is, tenger is

A Kaszpi-tenger a világ legnagyobb tava, területe hivatalosan 386 400 km², vízfelszíne azonban ezer km² is lehet, a nagy vízszintingadozásnak köszönhetően. Érzékeny ökoszisztémáját ez, és a tavat tápláló folyók szennyezettsége is veszélyezteti. Északon a kontinentális éghajlat jellemző, míg délen üdülésre, napozásra kiválóan alkalmas homokos partszakaszok vannak.

Valójában a Kaszpi-tenger egy nagy kiterjedésű őstenger (az úgynevezett Tethys) maradványa, amelynek hullámai egykor nyugaton a magyarországi Nagy-Alföld területén ringtak, és amihez hozzátartozott a mai Fekete-tenger is, sőt keleten az Aral-tó vidéke is.

Egyedülálló élővilág: kaszpi fóka és tokhal

A Kaszpi-tengerben különösen sok algafaj él, tengeri és édesvízi fajok egyaránt előfordulnak. A tó faunája egyedülálló és minden más tengerétől különböző, vizében 920 állatfaj él. Ezek egyik legjellegzetesebbike a kaszpi fóka, ami csak itt fordul elő. Ez a nyarat a tenger déli részén tölti, párzani viszont északra húzódik. Állománya sajnos rohamosan csökken, a mai 100 ezer példány csak negyede az 1980-as létszámnak, és tizede a száz évvel ezelőttinek. Pusztulásuk fő oka a nyakló nélküli vadászat, no meg a vízszennyezés: a közeli nehézipari üzemek szennyvizüket tisztítás nélkül a tengert tápláló folyókba eresztik. Ebben Oroszország jár az élen.

Az élővilág másik jellegzetes képviselője a tokhal. A 150 éves kort is megélő állatoknak három faja: a viza (beluga), a vágótok (oszetra) és a sőregtok (szervuga) szolgáltatja az egykor a cárok kedvenc ételének számító, méregdrága csemegét, a kaviárt.

Ebből az ínyencségből a legdrágább fajta, a beluga ikrája akár a másfél millió forintot is megközelítheti kilogrammonként. Ma már azonban ezeket az állatokat is a kihalás fenyegeti, az orvhalászat és a környezetszennyezés következtében. Ezért a Kaszpi-tenger körüli országok ötéves halászati tilalmat szorgalmaznak. 

A tó vizében élő halfajok száma száznál is több. A partmenti élővilág különösen gazdag a Volga 200 kilométert meghaladó torkolati deltájában, ami borzas gödények, tengeri sasok, kormoránok és szürke gémek valóságos paradicsoma. Ma már csak emlék az egykor a környéken élt kaszpi tigris, amely 1970-re kipusztult, bár akadnak, akik állítják, hogy látták élő példányait.

Olajkincs és viták

A Kaszpi-tenger gazdasági életében a halászat mellett a Kara-Bogaz öbölben végzett sólepárlásnak van nem csekély jelentősége, ahol a vékony rétegben elterített vizet az izzó Nap erejével elpárologtatják, a visszamaradt sóréteget pedig összegyűjtik.

Gazdasági szempontból persze a leglényegesebb a tó igen gazdag kőolaj- és földgázkincse. A térség akár 235 milliárd hordónyi (1 hordó=159 liter) kőolajat is rejthet, és 3000 milliárd m³-nél több földgázt. Ezzel a világ harmadik legnagyobb olaj- és földgázlelőhelye, és talán a legrégebbi is.

Már Marco Polo beszámolt felszivárgó olajjal teli gödrökről, amelyekből csak ki kellett merni az olajat, amit aztán bőrtömlőkben tevéken szállítottak el.

Az első olajkút állítólag 1534-ben létesült. 1873-ban Robert Nobel (a Nobel-díj alapítójának bátyja) kezdte meg az iparszerű kőolajfeltárást és -kitermelést. Baku lett a kőolaj fővárosa, és a XX. század elején a világkitermelés több mint felét szolgáltatta. Ennek köszönheti az azeri főváros első felvirágzását, látványos neogótikus és szecessziós épületeit. Az oroszországi októberi forradalom után idővel az olajkitermelés itt erősen visszaesett, a Szovjetunió idején más lelőhelyeket részesítettek előnyben. Az újabb fellendülést a tavat övező szovjet köztársaságok 1991-es függetlenné válása hozta, de ezzel kezdődtek a kőolaj- és földgázkincs körüli viták is. A környező országok évekig nem tudtak megosztozni a tófenék alatti ásványkincsen: volt javaslat a tó területének öt egyenlő részre osztására, mások azt pártolták, hogy az egyes országokhoz tartozó partszakaszok hossza legyen a mértékadó. A felosztásról szóló megegyezés végül 2014-ben született meg.

Kéntartamú olaj – súlyos betegségek

Hazánknak különös kapcsolata van a Kaszpi-tengerrrel, ennek partján van Tengiz, ahol magyarok ezrei dolgoztak a 70-es, 80-as években a kőolaj- és földgázkitermelésben.

Hatezres befogadóképességű telepüket Magyarújvárosnak nevezték.

Az ide kijutók a hazai keresetek tízszeresét is megkeresték, sokan azonban a mostoha klimatikus viszonyok és a szennyezett környezet miatt nagy árat fizettek ezért, és súlyosan megbetegedtek. Az itt kitermelt olaj ugyanis nagy kéntartalmú. A magyarok tevékenysége éppen a kéntelenítésre irányult, az ezt végző üzemet hazai szakemberek építették fel. A Szovjetunió olajjal fizetett a magyar munkáért, illetve fizetett volna, ha nem jön közbe a rendszerváltás. Ennek nyomán a terület Kazahsztán tulajdonába került, amely az adósságnak csak egy részét vállalta át, miközben a magyar állam jelentős hiteleket is felvett a beruházáshoz, melyek szintén hozzájárultak súlyos eladósodásunkhoz. Jelenleg az olajmező – a magyarok által felépített objektumokkal együtt – amerikai kézben van.