„Nagytata lettem, több száz unokám van” – interjú Böjte Csabával | Képmás Magazin

„Nagytata lettem, több száz unokám van” – Interjú Böjte Csabával

2017.12.01.
Valószínűtlennek tűnt, hogy létrejön ez a címlapfotós beszélgetés. Hétfő reggelre beszéltük meg, hogy hívom, aznap mikor és hol találkozzunk. Fél nyolckor annyit mond, Csongrádon van, hívjam vissza 2–3 óra múlva, mert egy esti tévéadásra Budapestre jön, előtte valahol az M5-ös bevezetésénél tudunk találkozni. A reménytelennek tűnő helyzetben eszembe jut, hogy de hisz előtte megnyíltak már ajtók ennél lehetetlenebb küldetésekhez is. Fél nap alatt kapunk is engedélyt a fotózáshoz egy útba eső helyen, a Budapesti Corvinus Egyetemnek köszönhetően… Így történetünk, amelynek főhőse Böjte Csaba ferences szerzetes, a kihalt esti campuson játszódik.
 

 

Sötétedik, van foga a hidegnek, össze is húzzuk magunkon a kabátot, amikor feltűnik a Duna-parton a barna habitus, lendületes, de nem túl sietős léptekkel közeledik. Csaba testvér kicsit arrébb szállt ki az autóból és sétált egyet a friss szélben. Amikor népes csapatunkkal (fotós, werkfotós, asszisztensek és én) belépünk a régi Közgáz hatalmas előcsarnokába, a biztonsági őr felé biccentve megjegyzi:

– Jófélének gondolhatnak engem, hogy ennyien kell lefogjanak egy fotózáshoz.

– Mi dolga volt Csongrádon?

– A Nagytata-könyvem előkészítése. Sokszor keresem rá a választ, hogy miért maradnak a gyerekek árván. Többnyire arra jutok, hogy nem árvíz, tűzvész, földrengés teszi őket otthontalanná, hanem a felnőttek rossz döntései, az, hogy valaki nem vállalja az anyai vagy apai hivatását. De nemcsak a szülői hivatással van a baj, hanem a nagyszülőivel is. A mai világban, azt mondják, identitáskrízis van. Pedig a nagyszülői feladat egy bizonyos idő után mindenkinek felkínálkozik, mert nemcsak a vér szerinti gyerekeinknek lehetünk a nagyszülei. Bíró Antal atya 86 éves volt, amikor bekopogott, hogy szeretne a gyerekeimnek a nagytatája lenni. Akkor kicsit mellbe is vágott ez, de hihetetlenül szépen teljesítette ezt a vállalását. Gondoltam, készítek egy használati imakönyvet, valamiféle vademecumot ehhez a feladathoz. Antal atya életéből vettem kilenc kis történetet, azokhoz írtam elmélkedést és egy-egy könyörgést. Ezt elmondhatja a nagyszülő is, de az unoka is a nagytatájáért. És hát ezt magamnak is írom, hiszen benne vagyok a korban, és több száz unokám van.

– Miben más a nagytataság, mint a szülőség?

– Hála Istennek, unoka soha nem került be hozzánk, ami azt jelenti, hogy az a több mint ötezer gyerek, aki tőlünk indult, mind valahogy talpra állt, soknak vannak gyerekei, van, akinek három-négy is. Ha eljönnek, kacagok, feldobom őket, játszom velük, de nincs az a feladat, hogy nekem ezt a gyereket nevelnem kell, hisz van neki egy anyja, őt majd a Jóisten segíti és számon kéri.

Erdélyben, ha jön a nyári vakáció, általában kimegyek a nyomornegyedbe, a gyerekeket berakom a buszba, és megyünk a folyóra, tóra. Megérkeztünk, mindenki beszaladt a vízbe, s ahogy én is átöltöztem az autóban, kiszállva láttam, hogy a víz telis‑tele volt gyerekekkel, és a nagyok ugyanazokat a mafla kis cseleket csinálták a kicsikkel, ahogy mosdatták őket, mint amiket annak idején én velük. Beszappanozták, feldobták, kicsúsztak a kezükből, bugyborékoltak, kacagtak…

(A nevetős szempár még jobban csillog, és kicsit mintha pirosra is válna.)

Leültem egy fa tövébe: „Hát, ez nélkülem is megy. Nagytata lettem.” Olyan ez, mint amikor valaki kutat ás. Persze nem ő tölti bele a vizet, de mégiscsak általa fakad fel. Amikor a gyerekünk felnő, és elkezd alkotni, azt nem mi csináljuk, de mégiscsak részünk van benne.

Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért a világ végén van az utolsó ítélet. Mert a világ végén lehet a tetteink következményét összeszámolni és aláhúzni. Ha én nem jól neveltem a gyerekem, ha rossz útra vezettem, akkor azt a Jóisten tőlem is számon kéri. Szent Ferenc atyánk 800 évvel ezelőtt elindított egy lavinát – amit én most teszek, és a gyerekeim tesznek, azt a Jóisten Szent Ferencnek is meg fogja köszönni. Mondhatjuk – ha már itt a közgazdasági egyetemen vagyunk –, hogy ez hosszú távú befektetés.

Böjte Csabával a karácsonyi készülődésről, a dévai gyerekekről és sok minden másról is beszélgettünk. Folytatás a Képmás magazin decemberi számában. 

 

Társalgó rovatunkból ajánljuk még