Földközelben – Beszélgetés Lévai Anikóval | Képmás Magazin

Földközelben – Beszélgetés Lévai Anikóval

2017.08.18.
Amikor Lévai Anikó a reggeli futásból hazaérkezve ajtót nyitott, még hihettem volna, hogy a miniszterelnök kedvenc desszertjéről vagy a népszerűség árnyoldalairól fogunk beszélgetni. Az összetekert veteményágyás-alaprajzokkal és mezőgazdasági szakkönyvekkel telepakolt íróasztal, ami mellett a nappaliba menet elhaladtunk, azonban már jelezte, hogy nem egy habkönnyű „fitneszinterjú” következik. (A beszélgetés a 2012. áprilisi Képmás magazinban jelent meg.)
 

Lévai Anikó

 

– Milyen gyakran megy futni?

– Ötször egy héten. Kollégistakorom óta futok reggelente. Nemcsak a kondíció miatt, hanem azért is, mert futás közben tudok a legjobban gondolkodni. Amikor vizsgára készültem, végigpörgettem a fejemben a tételeket, de a nagycsaládos napirendet is kiválóan meg lehet tervezni közben. Van egy „elit klubunk” a Normafánál, csupa sokgyerekes anyuka, akiknek reggel csak annyi idejük van, hogy eltrappoljanak futni. Kell az állóképesség, hogy bírjuk a napot. A korai kelés ma is a legnehezebb. A gyerekek is korán mennek, ki úszni, ki angolórára. Meghajtom őket. A hét és fél éves Flóra téli hajnalokon fogadkozik, hogy ő nem lesz ilyen „gonosz anyuka”, és szerinte egyébként is az úszás nyári sport, télen korcsolyázni kell.

 

– Gondolom, magát is hajtja, nem csak a gyerekeket.

– Flóri egyszer lelkesen mesélte az oviban, hogy anya mi mindent dolgozik: virágot ültetünk, bevásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk. Az óvó néni megkérdezte, hogy „És apukád?” „Ő nem dolgozik” – válaszolta. „Hát, mit csinál?” „Beszélget.”  Gyerekkoromban megszoktam, hogy lendületesen indul a nap. Szüleimnek tanyája volt, és emlékszem, mindennap – akár vasárnap, akár ünnepnap – az első dolguk volt az állatokat ellátni. Addig egy falatot sem ettünk, amíg az utolsó kutya is jól nem lakott. Azt hiszem, egyébként is újra meg kell tanulnunk, hogy nem lehet lazítani. Ha az ember beleolvas a nemzetközi gazdasági szaklapokba, arról cikkeznek, hogy nagyot változik körülöttünk a világ. Az ma már csak álom, hogy egyre jobban fogunk élni, egyre többet tudunk költeni, fogyasztani, és kevesebbet kell majd érte dolgoznunk. Nő a nyugdíjkorhatár, vissza kell fognunk a fogyasztást gazdasági és környezetvédelmi okokból is. Örülni kell, ha a jövőben a jelenlegi állapotot fönn tudjuk tartani. A ’45 után születettek úgy szocializálódtak, hogy folyamatosan nő majd az életszínvonal, és a nyugdíjas éveikben utazhatnak, pihenhetnek. 2006–2008 körül már nyilvánvaló volt, hogy ez irreális elképzelés, de – például Magyarországon is – hitellel pótolták a hiányzó javakat. Rengetegen vettek föl áruhitelt, vagy költöztek magasabb komfortú lakásba, mint amit a körülményeik megengedtek volna. Nemrég a rádióban hallottam – notórius rádióhallgató vagyok, mert közben lehet főzni, takarítani, vasalni –, hogy valaki így fogalmazott:

„Elköltöttem azt, ami nem volt az enyém, arra, amire nem volt szükségem, azért, hogy olyanoknak imponáljak, akiket nem is szeretek.” Más vágányra kell állítani az életünket, főként a gyerekeink életét.

 

– Az irreális vágyak és a fals értékrend valószínűleg a médiából kerültek a tudatunkba. Talán nem volt elég markáns a család által képviselt értékrend? Hiszen a szocializmus előtt született generáció sokat szenvedett és küzdött.

– A média sokat ronthat a helyzeten, ha nem tudunk szelektálni. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél Gáncs Kristóf vezetésével van egy 10 perc szoli elnevezésű programunk. Ez egy középiskolásoknak szóló roadshow a szolidaritásról. Bemutatja, hogy a média milyen terjedelmet szentel bizonyos lényegtelen celebtörténeteknek, és mennyit a fontos híreknek. A fiataloknak szegezi a kérdést: van 10 perced a világra? Arra, hogy megismerd olyannak, amilyen? A szerencsétlenebb sorsú emberekért való felelősségvállalás nagyon fontos az életünkben. Ez a program azért nagyon hatékony, mert személyes kérdéseket tesz föl, és konkrét életeket, arcokat mutat meg. Sokkal hatékonyabb a meggyőzés, ha nem általánosságban beszélünk a problémákról, ahogy a drogellenes kampányunkban is, ahol különböző eszközökkel szimuláltuk a gyerekeknek a drog hatását, például egy forgó szobával. Aztán pedig leírtuk, milyen roncsolást végzett volna a szervezetükben a kábítószer, ha azzal érték volna el mindezt. Konkrét sorsokkal ismertettük meg őket, történetekkel, amelyekben a droghasználat menekülésnek tűnt, de nemhogy megoldást hozott volna, hanem még mélyebbre taszított.

Ahhoz, hogy a szenvedést megismerhessük, sajnos nem kell a világ túlsó felére utazni.

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat elindításakor az volt az álmom, hogy ha sikeresen működünk, 20-25 év múlva kitehetjük a táblát, hogy megszűnt, már nem lesz ránk szükség. Ehhez képest nagyobb szükség van a segítségre, mint bármikor. Ennek leginkább az az oka, hogy a család, amely védőhálót jelentett, azóta is sokat gyengült.

 

Lévai Anikó

 

– Konkrétan érzékeli a problémákat, és a meggyőzés racionális eszközeiben hisz. Könnyű ezt konzekvensen képviselni a saját gyerekei nevelésében is?

– Amikor baj van, és nincs ott más, csak én, higgadt és racionális vagyok addig, amíg az apjuk haza nem ér. Akkor jólesik, hogy a felelősség egy részét átadhatom.

Egyébként sok gyereket könnyebb nevelni, mint egyet vagy kettőt.

Bár egyre kevesebb időm jut egy-egy gyerekre, de egy nagycsaládban mindig akad valaki, akinek van ideje a másikra, és az is nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokról néha le kell mondani egymásért. A kicsik nevelésében óriási segítséget jelentenek a nagyok, sőt a nagyok nevelésében is a kicsik. Néha a nagyokra rá is kell szólni, hogy ne neveljék a húgukat – neki sincs könnyű dolga, hiszen öt felnőtt irányítgatja. Nagyobb szigorúságot és fegyelmet várnak tőlem. Rasival, a legnagyobbal még igen következetesek és szigorúak voltunk, ma már erőm és időm is kevesebb van. És az az igazság, hogy az ember élete nagyjából így is ugyanaz, csak kicsit komfortosabb. Tanulásban és sportban nem engedek, de persze amiben lehet, próbálkozik: Amikor huszadszor szólunk rá, hogy vegyen papucsot, mégis lejön a konyhakőre mezítláb, és megkérdezem, hogy Flórikám, milyen papucs van rajtad?, azt válaszolja, hogy: átlátszó. Olyan gyors agya van, mint az apjának. Hároméves korában az oviból hazafelé a testvérének szegezte a kérdést: „Sárika, te ugye nagyon szereted az erős cukorkát?” És amikor ő azt felelte, hogy igen, hozzátette: „Mert képzeld, valaki az összest megette.” A nagylányom 23 éves lesz, sokat már nem tudok rajta nevelni – én ennyi idősen már férjnél voltam –, és a fiam is önálló keresettel rendelkező profi futballista, de részt veszek a döntéseikben, a jövőjük tervezésében. Ismerem általuk a legújabb zenei vagy öltözködési irányzatokat, a mozikba kerülő filmeket, a legjobb szórakozóhelyeket, még akkor is, ha nem járok szórakozni.

 

– Könnyű volt a nagyokat elengedni?

– Amikor kicsik voltak, akkor is nagyon sokat dolgozott az édesapjuk,  keveset volt itthon. Ha döntéseket kellett hozni, Rasival beszéltem meg, mivel ő a legidősebb. Belenőtt a felnőtt szerepbe. Gáspárral kicsit más a helyzet. 14 évesen elment a futballakadémiára. Nehéz volt elengedni, de az ő döntése volt. Büszke vagyok rá, hogy végigcsinálta. A futballakadémia olyan, mint egy kadétiskola,  szigorú a napirend: edzés, tanulás, edzés.  Jól teljesített a pályán és az iskolában is. Ma már egyetemista.

 

– Két lánytestvére van és négy lánya. Könnyen boldogult a fiús anya szerepében?

– A négy lány nevelése talán kevesebb nehézséget okozott, mint a Gazsié, Viktor szerint a férfilélek mélységeit nem tudom megérteni. De szerencsére van neki apja is, és vele nagyon mély a kapcsolata, így amikor elkezdett kamaszodni, szinte észrevétlenül vette át a nevelését.

 

– Azt mondta, nem kell messzire menni, hogy meglássuk a szenvedést. Amikor édesanyja hónapokig kórházban volt, naponta lejárt hozzá vidékre. Manapság általános ez az áldozatvállalás?

– Sajnos nem tudtuk hazahozni, kómában volt, kórházban kellett ápolni. A testvéreimmel együtt jártunk be hozzá. Nehéz a helyzete annak, aki hasonló esetben testvér nélkül, egyedül van, dolgoznia kell, ellátnia a többi családtagját, nincs lehetősége, hogy segítséget fogadhasson, és az intézményi ellátást sem tudja megoldani. De itt szembesültem azzal is, hogy milyen szakértelemmel, hivatástudattal, emberséggel végzik a munkájukat ebben a kórházban az ápolók.

 

– Ebben az időszakban megértett valami újat a szenvedésről?

– Orvosi magyarázat biztosan van rá, hogy mi miért történik, és Istennek megvannak a szándékai. Én azt éreztem, hogy a családunkat nagyon összekovácsolta az ő betegsége, a nővéreimmel mindig jó testvérek voltunk, de akkor még jobban összekapaszkodtunk. Édesanyám halála még nagyon friss, még tanulom, hogy megtartva megőrizzem, ugyanakkor el is engedjem.

A gyerekeknek is meg kellett tanítani, hogy a halál nem büntetés, hanem törvény.

És hogy milyen jó, hogy nekik volt nagymamájuk, és hogy ő volt a nagymamájuk. Nemrég a fiam hívott, hogy jól sikerült a vizsgája, és én automatikusan hívtam anyukám telefonszámát, hogy elújságoljam neki az örömhírt. Ahogy öregszem, egyre jobban látom őt a tükörben. A gyerekeim szerint belső tulajdonságaimban is egyre jobban hasonlítok rá. Nem  feltétlenül csak a jókban. Erős egyéniség volt, irányította a gazdaságot. De főzni például nem tanított meg, azt mondta, aki olvasni tud, az főzni is. Sosem babusgatott minket, ha mások dicsértek valamiért, azt mondta, hogy „hát ez a dolguk”. Élni viszont megtanított minket: eligazodni a világban, reálisan értékelni a saját helyzetünket, módosítani az életünkön, ha kell,  és persze dolgozni.

Gyakran mondta, hogy Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.

 

Lévai Anikó

 

– Főzni meg is tanult, sőt sikeres szakácskönyvet is írt. A dicsérettel ön is fukarkodik?

– Egyszer egy barátnőm rám szólt, hogy keveset dicsérem a gyerekeket. Elgondolkodtam, hogy tényleg így van-e. Eztán ha viccesen valamelyiknek azt mondtam, hogy ő a világon a legszebb, legokosabb, a többi kórusban hozzátette: „de csak a saját korosztályában”. Ez szállóige lett nálunk...

 

– Az életében mikor érezte, hogy édesanyja kellőképpen fölkészítette?

– A jogi pálya valójában beteljesítette a munkát, amit ő elkezdett. Az egyetemen az első, amit megjegyeztem még az első héten, ez volt: Az élet felleltározhatatlan. Tehát nincs olyan jogi szabályozás, ami az élet minden részére vonatkozhat. Mert ha éjfélre kész vagyunk a rá vonatkozó szabályokkal, akkor 0 óra 1 perckor az élet produkál valami olyasmit, ami addig még nem volt, és amire nem vonatkoznak szabályok, tehát kezdhetjük elölről. '88-ban szakvizsgáztam, két év múlva, a rendszerváltozás után megváltozott az alaptörvény, s a négyszáz mondatból és hatszáz sorból egyetlen mondat maradt igaz: „Magyarország fővárosa Budapest”. El lehet képzelni, milyen mértékben változott a többi jogszabály. A principálisom, akinél ügyvédbojtár voltam, azzal kezdte: A jog tengerét nem kiinni kell, úszni kell benne megtanulni. Sokat tettem bele a jogászszakmába, szakvizsgákat, munkaórákat, és tulajdonképpen ma már nem is jogászként dolgozom. Viszont megtanított egy olyan problémamegoldó készségre, amit jól lehet használni az életben. Valószínűleg sok szakmában van ez így, hisz a jó pap is holtáig tanul.

El kell felejtenünk, hogy ha kitanultunk egy szakmát, megszereztünk egy diplomát, akkor hátradőlhetünk. Mindegy, hogy pedagógus vagy szakács valaki, naponta új módszerekkel, új technológiával kell szembesülnie. Én ezt kifejezetten élvezem.

Azért szerettem a gödöllői egyetemen oktatni, mert ott is azt az alapvető jogalkalmazási készséget kell megtanítani, ami úszni segít. Például hogyan lehet egy családi gazdaság életének szervezésekor eligazodni a jogi ügyekben, hogyan kell értelmezni egy jogszabályt.

 

– És az agrárszakon nem csak átvitt értelemben került földközelbe…

– Szeretem a földet, érdekel a gazdálkodás, vonz ez a világ. Elvégeztem az Aranykalászos Gazdatanfolyamot is, és próbálgatom a kertészkedést.

 

– Tényleg gazdálkodna?

– Igen. Szeretnék visszaköltözni vidékre. De előbb a két kicsit, Rozit és Flórit is ugyanúgy iskoláztatnom kell. Ők már itt vertek gyökeret, ide köti őket az iskola, a néptánc, a zene, a sport, a barátaik. Tudom, hogy a romantikus, rózsaszín vidékfelfogás nem reális. Föld, pénz, kitartás, szakértelem és kemény munka kell ahhoz, hogy valaki boldoguljon. És persze szeretni is kell, hiszen az ember ritkán ér el sikereket abban, amit nem szívesen csinál. Ha viszont szereti, a legkeményebb munka is alkotás.

 

(Az interjú a 2012. áprilisi Képmás magazinban jelent meg.)