„Sosem feledem a romániai gépfegyverek hangját” – Beszélgetés Kiss Csaba rendezővel

Marosvásárhelyen született, 1985-ben huszonöt évesen települt át Magyarországra Kiss Csaba rendező, drámaíró, egyetemi tanár. A Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatója, Györgyi Anna Jászai Mari-díjas színésznő férje ugyan a rendszerváltás idején már a határ innenső oldalán élt, ám az 1989-es romániai forradalom hatása alól nem vonhatta ki magát. Sőt, egyenesen az események sűrűjébe került. Harminc évvel ezelőtti emlékeit idéztük fel vele. 

Kiss Csaba

– Testközelből ismerhette az akkori romániai helyzetet – mennyire volt előrelátható a fordulat?
– Egyáltalán nem volt az, épp ezért a rendszer sem készített elő semmiféle menekülőutat magának. A vezetők a váltás pillanatában tanácstalanul álltak, hogy most mit kellene tenni. A tömegbe lövetni vagy parlamenti választásokat tartani? Meglepte őket, hogy egy olyan paranoiás alaknak, mint Ceaușescu – aki amúgy mindenre fel volt készülve, külön ételkóstolója is volt, hogy meg ne mérgezzék –, nem állt egy helikopter készenlétben, amelyikkel el tudott volna menekülni. Ami pedig engem lepett meg: az, hogy ennyire mélyen belekerültem a történelembe. Az ember máskor csak éli az életét, közben pedig valahol máshol történnek az események, valahol valami eldől, ám ennek csak hullámai jutnak el hozzá. Akkor viszont kifejezetten az volt az érzésem, hogy – ilyen patetikusan és kézzelfoghatóan – benne élek a történelem sodrában. Hogy valahogy így történhettek a híres forradalmak, például az 1848-as is, amikor a tömeg megmozdul, kinyilvánítja az akaratát. Nem tárgyalóasztalnál, kabinetek mélyén történnek a történelmet meghatározó események, hanem velünk, körülöttünk.

– Mit csinált, amikor kitört a forradalom?
– Másodéves dramaturghallgató voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és Szophoklésztől Beckettig tanulmányoztam a nagy elődöket, előadásokat néztem, készültem a hivatásomra. Osztovits Levente osztályfőnökkel és egy szuper osztállyal, amely az élet nagy ajándéka volt. 1989. december 10. után azonban felhívott egy rádiós ismerősöm, hogy „Romániában mozognak a dolgok”. Akkor már a napi hírekben szerepelt Tőkés László, Temesvár. Megkértek, hogy erdélyiként, aki románul is értek, menjünk be a barátaimmal a rádióba, figyeljük a Romániából érkező híreket. Három napig ki sem mozdultunk. Sűrűsödtek az események, a média egyre feszültebben követte a történéseket. Hallgattuk a román Szabad Európát, a román Amerika Hangját.

Egyszer csak kitört a forradalom – így hívom, mert egyértelműen az volt. Egy erős tömegmegmozdulás halálos áldozatokkal, amelynek a hatására egy diktatórikus, szocialista berendezkedésből lett aztán egy ügyetlen, de mégiscsak kapitalizmus.

– Tehát a Magyar Rádió épületében – mindenről frissen értesülve – a békés diáklétből hirtelen egy forradalom „közepén” találta magát. Hogyan élte meg?
– Miután december 22-én Ceaușescu elmenekült, felgyorsultak az események, és pánik tört ki több romániai városban annak kapcsán, hol bujkálhatnak még orvlövészek, akik az emberek közé lőnek. Megkérdezték a rádiónál, kimennék-e a helyszínre, és nem hezitáltam! Kaptam egy magnót, pár akkumulátort, és elindultam egyedül kocsival a határ felé. Nem lehetett tudni, mi lesz a kaland vége, de annyira lenyűgözött, hogy így benne vagyok a történelem sodrásában, és én tudósíthatok másoknak arról, ami történik, hogy csak pillanatokra volt időm félni. Például amikor beértem Nagyváradra, s hallottam a repülőtérnél az éles gépfegyver-sorozatokat. Az úton megállított egy rendőr, nem lehetett tudni, melyik oldalon áll, bevisz vagy lelő. Erre ékes angolsággal csak annyit mondott a letekert ablakon át: „How do you do, sir?”.

– Mi történt Nagyváradon?
– Bevittek az ideiglenes forradalmi tanács elnökéhez interjút készíteni. Sosem feledem, egy föld alatti folyosón át vezettek, és hallottam a gépfegyverek závárzatát, ahogy közeledtünk. Nem tudták, ki jön. Az a fémes hang most is a fülemben van… Ceaușescu kivégzését Kolozsváron, Kántor Lajos irodalomtörténész barátom lakásában, a tévében néztem. Ránk ült a történelem, el sem hittük, de éreztük, hogy az igazság esetlen és torz módon jelenik meg abban a tárgyalásnak álcázott kivégzésben. Egyszerre volt bennünk sajnálat egy másik ember iránt és a történelmi igazságtétel érzése.

Egy 40 perces élő adásban végeztek ki két embert, két szörnyeteget, de volt ebben valami félelmetesen komplex. Valahogy így képzeltem azt, amikor a középkorban valakit fővesztésre ítéltek, és végrehajtották.

– Hogyan viselkedtek az emberek a felfordult Romániában?
– Felborultak a szerepek, előtérbe kerültek, akik addig sehol nem voltak, legfeljebb őrizetben vagy megfigyelés alatt. Mi első kézből szállítottuk a híranyagokat Erdélyből, románokat is kérdeztünk. Elképesztő nyitottság kísérte a munkánkat, éreztük, hogy az emberek óriási nyomás alól szabadulnak fel, és a jobbik énjük kezd hatni. Ellenségeskedést, gyanakvást nem tapasztaltam, persze azokban a körökben mozogtam, amelyek a forradalom pártján álltak. Pár hónappal később pedig egy magyar politikai delegációt is elkísértem tolmácsként Bukarestbe, az akkori új miniszterelnökkel, Petre Romannal és a román értelmiség színe-javával tárgyaltunk. Hihetetlen élmény volt látni, hogyan próbálják megfogalmazni egy új világ kereteit.

A következő évek eseményei – a marosvásárhelyi fekete március vagy a bányászverések Bukarestben – persze lebontották a forradalom eufóriáját.

Szomorú volt megélni, ahogy az egész elveszíti az erejét, ahogy a pénz hatására az emberek kezdenek másként gondolkodni, s elfogynak az ideálok. Maradt egyfajta ügyeskedés a régi figurákkal, amelyben nem lehetett tisztázni semmit. Márciusban visszamentem az egyetemre dramaturghallgatónak, csak egy pár hónapos epizód volt az életemben, amikor ilyen közel kerülhettem a történelemhez.

– Az viszont más szempontból is történelmi pillanat volt, amikor románok és magyarok összefogtak – a változás reményében…
– Minden társadalomnak egy bizonyos százaléka radikális, türelmetlen, félti a jogait. Egy másik része viszont nyitott a párbeszédre, kíváncsi a másik félre. Az határozza meg egy ország belső kommunikációját, melyik tud inkább hatni a közéletre. A román emberekben is ott volt az, hogy kezdjük újra, higgyünk egymásnak. Az értelmiséget partnernek éreztem. A legnagyobb gyanakvást érdekes módon a román papoknál tapasztaltam: volt egy találkozóm a marosvásárhelyi püspökkel és a paptársaival, ott minden egyes szót mérlegeltek, háromszor visszakérték az interjút újra átrágni. Nyilván ennek is történelmi okai vannak. De a forradalom első napjaiban valóban egy euforikus egymásra találást éltünk meg!

– Közben a magyarországi rendszerváltást is a saját bőrén tapasztalta. Ezt – a románhoz képest – milyennek érezte?

– Magyarországon a ’80-as évek végén – egy-két területet leszámítva – viszonylag szabadon lehetett már létezni, csak vigyázni kellett, hogy az ember hol mit mond. A romániai helyzet azonban olyan mély elnyomásból indult, hogy vér nélkül talán nem is lehetett volna megoldani.

Onnantól, hogy Ceaușescu titkosrendőrsége a tömegbe lőtt, visszafordíthatatlanná vált a folyamat. Magyarországot viszont felkészültebben érte 1989, amiben nagy szerepe lehetett ’56-nak és a ’68-as prágai tavasznak, a ’81-es lengyelországi szükségállapotoknak. A társadalom nagy része tudott ezekről, az átlagos magyar polgár politikailag felvilágosultabb volt, mint az átlagos román.

Az átmenet itt, Magyarországon ezért sokkal inkább hasonlított egy alkufolyamathoz, aminek utána bizonyos fokig meg is ittuk a levét, mert az új berendezkedés azt is elfogadta, hogy a múlt bűneit ne dolgozzuk fel, ne tegyük tisztába, néhány szimbolikus próbálkozást leszámítva.

Gazdaságilag és a politikai elitet tekintve is előrébb tartottunk. Amikor gyerekkoromban iskolába jártam, minden teremben volt egy Ceaușescu-portré, amelyet egyszer csak kicseréltek másikra. Kérdeztük, miért. „Mert azon csak egy füle volt” – jött a válasz. Nálunk a személyi kultusznak ez a szintje Rákosival elmúlt…

– Sajnál vagy bán esetleg valamit abból, ami és ahogyan történt?
– Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha a történelmi váltás másképp zajlik. Amit nagyon sajnálok a folytatásban, az az, hogy az ideálok igen gyorsan aprópénzre váltódtak. Olyan szintű gazdasági-kulturális alkalmazkodás, nyugat felé fordulás indult el, amit semmi nem indokolt. Leegyszerűsítve: a világútlevél kezdetben arra kellett nekünk, hogy elmehessünk világgá –bevásárolni, de nem járt együtt belső gazdagodással, fejlődéssel. A szellemi élet jelenlegi színvonala – nálunk és nyugaton is – szerintem jóval alulmúlja a nyolcvanas évek második felét. Rövid lejáratú gondolataink vannak, túl sok energiát vesz el a túlélés, mi büszkébbek voltunk valaha. És ezt nem kötöm politikához, pártokhoz. Talán mértéken felül hasra estünk a külföldi pénz előtt. A csehek, a lengyelek, ahol nem volt ilyen kritikátlan kiárusítás, véleményem szerint előrébb tartanak.

– Mit üzenhet a mai generációnak 1989?
– A rendszerváltás ma már történelem, nem ahhoz kell visszanyúlnunk. A mai generációnál – köztük az én gyerekeimnél, akik most indulnak az életben – azt érzem a legfontosabbnak, hogy egészséges tudással lépjenek be az európai körforgásba, és reálisan szemléljék magukat. 

Egy olyan nemzethez tartozzanak, amely büszke az értékeire, de másokra is nyitott.

Egyetemi oktatóként arra a korszerűbb európai gondolkodásra kellene felkészítenem a jövő értelmiségét, aminek a titkát én sem tudom, csak sejtem, keresem.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti