Kárász Eszter: „Az elmúlt évtized átgyúrt és megrengette a világomat”

Sosem voltam jóban az idővel. Túl gyors vagy túl lassú, mindig késik, amire várok, vagy én késem le, ami vár. De barátom minden pillanat, ami kiragyog az időből. Így valami különös átszellemültséggel és megdönthetetlen gyermekhittel szeretem a szilvesztert. Hinni, hogy otthagyhatók egy másik időbuborékban a rosszak, a félések, a magányok, az adott vagy kapott bántások, az önzések, a hibázások. És a kattanó másodperc-mutatóval együtt új életkör nyitható.

Kárász Eszter
Kárász Eszter

Kárász Eszter - Kép: Raffay Zsófi

Hogy ez csak az én magánmágiám, vagy annak az ereje, hogy egy pillanatra sokmillió ember egyszerre ugyanarra gondol, és sokmillió kis reménykedő hitfoszlány kapaszkodik össze, megtisztítva az időt, nem tudom. De ahogy tisztogatom és rendezgetem az előző évből itt maradt konfettiket, pezsgősdugókat, üvegszilánkokat, úgy tisztogatom, rendezgetem az előző évből, évtizedből itt maradt szeretéseket, hogy helyük legyen az újban. És úgy tisztogatom, rendezgetem az előző évből, évtizedből itt maradt fájás-szilánkokat, hogy helyük legyen a múltban.

Az elmúlt évtized átgyúrt és megrengetett a világomban mindent. Adott, jót, rosszat, lehengerlően, kivédhetetlenül, átmosott, átgyúrt, megharcolt velem. Megharcolt értem.

Adott anyaszív-dobbanásokat, s hogy önállóvá szeretethettem két gyönyörű kisembert, akik lobogó fürtökkel szaladtak az óvoda, majd az iskola felé, és a következő évtizedben lobogó fürtökkel távolodnak majd a világ felé. Adott magamból lassan megszőtt védőhálót köréjük, és lassan megszülető hitet, hogy erősre tudtam szőni, mert mernek belezuhanni.

Adott egy megalakuló zenekart, egy néha meglazuló, néha megtartó, néha körbeölelő, és szét sose bomló láncot, Eszter-láncot. Olyan zenész- és alkotótársakat, akikkel félhangokból is megértjük egymást. Adott dalokat, amikről sosem gondoltam, hogy meg tudom írni őket, és dalokat, amikről sosem gondoltam, hogy megírják nekem.

Adott új lemezeket, velünk éneklő gyerekeket, cédénket titokban gyerek nélkül is hallgató apukákat, koncertet végigtáncoló nagymamákat.

Adott az évtizedet végigkísérő francia sanzonokat, lassan szimfonikussá bővülő zenekarral, és adott a Müpa nagyszínpadán teltház előtt repülést.

Adott első megjelent írást, adott szavakat, amikbe bármikor kapaszkodhattam, és néha sikerült olyanokat találni, amikbe mások is kapaszkodhattak.

Adott piros orrú bohóc-örömöket és csatákat, kórházi falakról ömlő gyerekbánatokkal, szorongó szülőfélelmekkel és bohócságommal magával.

Adott szakmai kiteljesedést, beteljesedést, megérkezést és megnyugvást, hogy hosszú kacskaringók, mellékutak, zsákutcák és járatlan ösvényeken kóborlás után megtalálódtam, meglettem, s meglett a helyem, ahova pont én kellek, pont így, ahogy vagyok.

Adott közben hosszú évekre végeláthatatlan magánküzdelmeket és mellkasszorongató féléseket. Adott éveket, mikor minden reggel elmormogtam a Petri-sort: „Kezdhetek folytatódni.” S éveket, amikor még nem tudtam, tudok-e egyáltalán folytatódni.

Adott sebhelyeket, és adott lassan születő erőt, hogy ezekről ne az ütések rándulása jusson eszembe, s hogy bánthat, aki gyűrűvel szeretni szegődött. Adott megküzdött békét, amiben ezek a sebhelyek nem a tehetetlenségemet, hanem az erőmet jelképezik már.

Adott autópályán pörgő majdnem-meghalást. Adott családkorszak-lezárulást. Adott csatákat, félelmeket, földhözvágódásokat, nekifeszülő újrafelállásokat. Adott betörést, sáros lábakkal feldúlva biztonsági kuckóm. Adott mindenhonnanfelálláshoz erőt, baráti, megtámasztó vállakat.

Adott. És elvett valamit. A félelmet...

Mert mindig volt egy kéz, amely „utánam nyúlt, mikor csillagom a földre hullt”. Egy hang, ami beburkolt a hideg ellen. Egy dallam, ami felemelt. Egy váll, ami megtámasztott. Egy gyerekölelés, ami megvédett. Egy együttnevetés, ami gyógyított. Egy mondat, ami tanított kapni és elfogadni.

Köszönöm...

Szabó Éva: Hét csoda
Tudod mi volt a hét csoda?
Egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér.
Egy szó, amely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor a csillagod a földre hullt.
Télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti