„Nem dédelgetem a múltam” – beszélgetés a nyolcvanas éveiben járó Székely Edith-tel, aki idős embereknek ad biztatást

Székely Edith-tel beszélgetek, a Délután lelkisegély-szolgálat életre hívójával és vezetőjével. Az idősek és középkorúak számára létesült lelki elsősegély-szolgálat 1998-ban még különlegességnek számított Európában. Egyedi abban is, hogy nemcsak a munkatársak dolgoznak benne önkéntesként, díjazás nélkül, de a szakmai vezetők is. Amikor Edith otthonában leülünk a fehér asztal mellé, kissé élvezem, hogy megfordultak a szerepek: hét éve még ő készített interjút velem, amikor jelentkeztem a Délutánba telefonos ügyelőnek.

lelkisegély
Képünk illusztráció! Forrás: Unsplash / Andrea Popa

 – Az alapítványi munkád mellett grafikusként dolgoztál, ugye?
 – Igen, könyvborítókat terveztem.

 – Meglepetésként ér engem, hogy a falon nincs egyetlen grafikád vagy festményed, és úgy látom, a polcokon sem őrizgeted azokat a köteteket, amelyeknek borítót terveztél. Nincsenek emléktárgyak, díszek a vitrinben… Sőt, még vitrin sincs!
 – Nem akarom, hogy körülvegyen a múltam, hogy tárgyakhoz kötődjek, vagy hogy a fiamnak majd fájdalmas érzéseket átélve kelljen kiselejtezni az emlékeimet. Nem dédelgetem őket.

– Tudom, nagy kérés, hogy beszélj a gyerekkorodról…
 – Elkezdeni a beszélgetést nem is tudom máshol, mint hogy egyszerűen kimaradt a gyermekkorom. Abba születtem bele, hogy valamilyen okból, amit én nem értettem, egész egyszerűen meg akartak ölni. Nemcsak engem, hanem az egész családomat is. Apámnak volt egy szerény bevételű csokoládégyára a Ferencvárosban, és ’44-ben ő találta ki, hogy a raktárépületben a mennyezet alá egy álmennyezetet építsenek, és az így kialakított másfél méteres belmagasságú térben húzzuk meg magunkat. Ez a másfél méter akkora, hogy még a gyerekek is csak ülve tudtak elhelyezkedni benne. Itt éltünk befalazva tizenhárman, és abból hárman gyerekek voltunk. Mindhárman elkaptuk a szamárköhögést. Egy-egy tollpárnába kellett köhögnünk, hogy hang se szűrődjön ki a rejtekhelyről. Egyik nagybátyám, akire hősként gondolok, egy napon azt mondta: nem vagyok én patkány, hogy itt a sötétben bujkáljak. Előmászott a rejtekből. A Tompa utcától mindössze a Boráros térig jutott, ott lőtték be a Dunába. Előbb nyilván lehúzatták vele a gatyáját, hogy meggyőződhessenek a származásáról… Úgy gondolom, hogy ha elég felnőtt lettem volna, én is lemászom vele.

 – Tizenketten hogyan menekültetek meg?
 – Azt tudom válaszolni, hogy „tulajdonképpen” megmenekültünk. A tulajdonképpent itt némi kitérő miatt mondom. Két munkásgyári lány hozott ugyanis időnként nekünk ételt, de az egyikük egyszer csak megunta ezt, és mégis csak feljelentett minket. Akkor levittek minket a gyár pincéjébe, és nekiálltak a Ferenc téren akasztófákat ácsolni nekünk, kicsit a gyerekeknek, nagyot a felnőtteknek. Egész éjszaka hallottuk, ahogy kopácsolnak, ácsolják az akasztófákat. Az apám hagyományos zsidó imákat mondott, egyiket a másik után, amiben megfogadta, hogy ha a család megússza ezt az éjszakát, mindannyian kikeresztelkedünk.

És reggel mongol arcvonású katonák jöttek le a pincébe, megitták anyukám parfümjét, és fel voltunk szabadítva.

 – A Ferenc téren ma a Délutánnak egy játékklubja van.
 – Azt hittem, különös érzés lesz oda besétálni, de nem éreztem ilyesmit, teszem a dolgomat. A legtöbb sérelemmel úgy boldogulok, hogy egyszerűen elfelejtem őket.

 – Hány éves voltál, amikor a kölniivó csapat felszabadított titeket? 
 – Hatéves. Később a Bakáts téri templomban mind elsőáldoztunk, de különös módon épp apám volt a leglagymatagabb ebben az új hitben… Én lelkes római katolikus lettem, egy ideig apáca szerettem volna lenni pont akkor, amikor a vallásosságot nem díjazták. Közöm lett azokhoz, akik kisebbségben vannak. Nekem velük van dolgom.

 – A regények meg a filmek mindig befejeződnek ott, hogy a főszereplő megmenekül. De engem mindig nagyon izgatott, hogy mi van ezután, hogy néz ki a következő nap. Hogy néz ki egy családi vacsora, hogyan nyilvánul meg ennek az öröme, vagy a megkönnyebbülés miben mutatkozik meg? 
 – Nem ez a jó kérdés, hogy miképpen zajlott a vacsora. Hetekig, hónapokig nem voltam hajlandó enni. Az a munkásnő, aki nem jelentett fel minket, és később a keresztanyám lett, két ujjal tömött minden étkezéskor, egész valóságosan a két ujja a torkomban volt, és az alján a falat.

Csontsovány voltam, és üvöltve tiltakoztam az étel, az élet ellen.

Később, amikor levittek a Balatonra nyaralni, csak feküdtem a víz alatt a tó alján, és nyitott szemmel bámultam. Nem akartam élni. A megmenekülés nem egy adott pillanat, inkább hosszú folyamat. Sokáig azt hittem, hogy ez az élet csak egy mese, amiben próbákat kell kiállni, és később következik majd a fél királyság, vagy valami.

 – Tehát apácának készültél.
 – Még általános iskolás voltam, amikor szélnek eresztették a nővéreket, nem fértek bele a rendszerbe. Ez bántotta az igazságérzetemet, így megszerveztem, hogy kedves tanárom, Mária nővér mindennap másik családnál tartson hittanórát, és így egy héten hétszer ebédet is kapott. Évtizedekkel később kiderült, hogy ez a hét család mind kitért zsidókból állt… Ebből nekem az a tapasztalatom származott, hogy van látható kisebbség, és van láthatatlan is. Szóval ezt az élettapasztalatot és -érzést csak a groteszk fedi le mint műfaj.

 – Addigra a szocializmus már átitatta a mindennapi életet, az iskolai tanítást is.
 – Minden reggel felállították a gyerekeket származásuk szerint. Munkás, paraszt, értelmiségi… Az utolsó csoport az osztályidegeneké volt, abba én tartoztam egyedül. Így indult minden nap. Az Angolkisasszonyoknál imával kezdődött a reggeli tanítás, itt ezzel. Én örültem, hogy a státuszomon nem kell osztoznom senkivel, így gyorsan végeztünk. Végül a szellemi alma materemet, és később a férjemet is Lakner bácsi gyermekszínházában találtam meg. Minden, ami színház, az számomra ma is varázslatos… Így történt, hogy férjhez mentem a képzőművészeti iskola után.

 – Grafikusként rögtön szabadúszó lettél?
 – Nem, erről nem nekem kellett gondoskodnom. A kis vállalat, ahol műszaki rajzolóként dolgoztam, szerette volna, ha belépek a Pártba. A következő vállalati gyűlésen én elmondtam a véleményem az egész rendszerről, és egy füst alatt fel is mondtam. Sokáig aggódtam akkoriban azon, hogy nem lesz számomra munka, megrendelések, végül úgy alakult, hogy alig tudtam mindet teljesíteni.

Az egész korszakból azt hoztam magammal, hogy halálra vagyok sértve, ha valami kisebbséget bántanak, és én nem tartozom közéjük.

 – A férjeddel és a szabadúszó munkáddal az életednek egy nyugodtabb, kiteljesedett időszaka következett.
 – És kezdődtek a veszteségek is. Édesapám, anyám és a bátyám is sorra meghaltak, a bátyám kisfia akkor került hozzánk, mi neveltük fel. Ezt úgy tudnám kifejezni, hogy anyám, a bátyám meg én, mint három egymásba kapaszkodott, egymásnak vetett hát, minden külső nyomásnak ellenálltunk. Hol azért, mert zsidók voltunk, hol azért, mert kapitalisták vagy párton kívüliek, szóval valamiért mindig nekünk feszültek, de mi vidámak voltunk, és összetartoztunk. Amikor a férjem is meghalt, én egy mély verembe zuhantam, amiből évekig nem lábaltam ki. Minden szín kiment a világból, körülbelül annyira voltam részese az életnek, mint amikor kislányként a víz alján hevertem nyitott szemmel és láthatatlanul.

 – Igen, ez az a pillanat, ami a döntő. Az a pillanat, amikor a fájdalom, a veszteség megkeserítheti az embert, vagy akár növekedést is hozhat. Amikor egy ember a legnagyobb traumáját az életművébe forgatja, szolgálattá alakíthatja. Ez az a pillanat, amely mögött a teljes személyiség ott áll. Ezt a döntési időszakot meséld el nekem!

 – Egy lelkisegély-szolgálatos pontosan tudja, hogy a krízis szó valójában válaszutat jelent. Nem tragédiát, veszteséget, depressziót, hanem választási lehetőséget.

Számomra a válaszút akkor bukkant fel az én kis lelki pusztámban, amikor a barátnőm megérkezett Angliából, és elmentünk egy zenés estre, ahol az Amadinda Ütőegyüttes játszott. Itt megismerkedtünk két szőke nővel, akik a Kék Vonal Lelkisegély-szolgálat pszichológusai voltak. Én a reklámanyagok gyártásával kezdtem hozzájuk kapcsolódni, de ekkor már formálódni kezdett a fejemben egy időseknek szóló lelkisegély-szolgálat gondolata.

 – Miért pont az idősek?
 – Mert ők ebben a társadalomban egy leírt, kiselejtezett réteg. Nehezen találják a helyüket a világban, sokan küzdenek a feleslegesség érzésével, magánnyal, betegségekkel, depresszióval, egyre többen néznek szembe a mentális leépülés rémével. Ritkán van szó róla, de az idősök gyakorta lehetnek bántalmazás áldozatai, a csalókkal szemben is védtelenebbek. Ugyanakkor ebben a korosztályban még rengeteg energia feszül, értékek hordozói, feladatokra alkalmas emberek. Egy-egy beszélgetés és együttgondolkodás új irányokat adhat az életüknek.
A barátnőmmel azután volt egy egész éjszakás beszélgetésünk, aminek során elmondtam a tervemet. Reggel ő elment dolgozni, de az asztalon hagyta borítékban az első pénzadományt a Délután Alapítvány számára. Nem értek sem a joghoz, sem a pénzügyekhez, de mindig jött egy ember, aki tudással, ötlettel, támogatással mellém állt. Minden buktatón átjutottunk.

Kép

 – Milyen tevékenységi körei vannak a Délutánnak?
 – A telefonos lelkisegélynyújtás az elsődleges tevékenységünk. Ezt önkéntes ügyelők látják el, minden este, tehát hétvégén, ünnepen, karácsonykor is, 18–21 óráig.

A korhatárt először a hatvan évnél húztuk meg, de a gazdasági válság idején leszállítottuk negyven évre.

Az akkori munkanélküliség miatt sok negyvenes élethelyzete vált hasonlóvá az idősekéhez, ezért döntöttünk a feléjük nyitás mellett. Ingyenesen hívható telefonszámaink mellett e-mail-es elérhetőségünk is van, és chat-es felületet is kialakítottunk. Minden héten van telefonos orvosi tanácsadásunk. A Délután több játékklubot üzemeltet idősek számára. Számítógépes és okostelefonos oktatást is tartunk. Társas Tér nevű társ- és társaságkereső internetes oldalunk nemcsak az időseket, hanem a valamilyen fogyatékkal élőket is várja. Ezeket a tevékenységeket kivétel nélkül a klienseink igénye hívta életre, az ő kéréseikre adott válaszként születtek. Fontosnak vélem a „társaság” kifejezést. Az idős ember számára is létszükséglet a közösség és a közösségben szerzett közös élmények.

 – Engem nagyon érdekel, hogy mi alapján szűröd a jelentkezőket, hiszen én is ültem már abban a székben…
 – Nem gondolom rossz belépőnek, ha valaki túl van egy feldolgozott, megharcolt traumán, de azoknak se mutatok ajtót, akiket szerencsére még nem ért semmi veszteség. Viszont aki épp benne van egy krízisben, annak várnia kell, hogy alkalmas legyen erre a munkára.

 – Mi a lelkisegély-szolgálat különös technikája, módszertana? Hiszen az itt dolgozók mérnökök, tanárok, pénzügyi emberek, szociális munkások, nem végeztek pszichológusként, nem tartanak terápiát, tehát hétköznapi emberek, akiknek egyetlen eszközük a személyiségük, a tudásuk, a hangjuk.

 – Ez a csodálatos eszköz az értő, empatikus figyelem, a meghallgatás, az együttgondolkozás művészete.

A lelkisegélyszolgálatos nem felsőbbrendű segítő. „Miben lehetek a hasznára?” – ezt kérdezzük. A beszélgetésben nincs helye alá-fölérendeltségnek, ítélkezésnek, felülről jövő mindent megmondásnak. Mint az a farönköket úsztató fiatal gyerek, aki a kanyaroknál irányba fordítja a kisodródó rönköt – ezek vagyunk mi. A beszélgetésben közösen kidolgozzuk a hívó problémájára a hívó válaszát, az ő eszközkészletével, az ő lehetőségeivel, tehát ez nem tanácsadás.

 – A Délután Alapítvány 2006-ban az Év Civil Szervezete díjat kapta, 2010-ben pedig a SocialMarie Alapítvány díját. Milyen új partok felé tekintesz?
 – Az Alapítvány munkája „nem fizetett elfoglaltság”. A rezsinket, telefonköltséget állandóan elő kell teremteni, így folyamatosan pályázunk.

 – A pandémia alatt változott a hívások mennyisége, tartalma?
 – Természetesen több lett a hívás, így csökkentenünk kellett az egy-egy hívásra fordítható időt, nőtt a szorongás az idősekben is, és több lett az információadásra vonatkozó kérdés, főleg abban az időszakban, amikor az idősek csak vásárolni jártak ki. Később, amikor a feléjük fordított nagy türelem és tolerancia csökkent, ez okozott számukra némi csalódottságot. Az összezártság több indulatot váltott ki az emberekben, illetve a járvány jellemzően sokszor az elszigeteltséget növelte tovább. De én azt mondom, a pandémia hozott pozitívumokat is. Nálunk például az ügyelők mind otthonról végzik a munkát azóta, így nem kell az iroda rezsijét fizetni. Ezt nehéz lett volna elfogadnunk a járvány nélkül.

 – Nem szerettél volna képet az interjúhoz, azt kérted, hogy helyetted inkább a Délután plakátja jelenjen meg. Miért jobb így számodra?
 – Mi a hívásokban is mindig elmondjuk, ez nem rólunk szól, legyen a hívóé az a néhány perc figyelem. Nem én vagyok a fontos, csak egy hang vagyok a vonal végén.

A Délután Alapítvány számlaszáma: OTP 11709002-20018250
Telefonszám: 0680 200 866 és 13777
e-mail: [email protected]

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti