Mommy Blue – kötéltánc a másokról való gondoskodás és az önfeláldozás között

2026. 10. 11.

Hogyan lehet alkalmazkodni egy korábban elképzelhetetlennek tűnő élethelyzethez? Hol az egyensúly a szülő támogatása és a saját család között? Lehet olyan személyes indíttatású filmet készíteni, hogy annak univerzális üzenete legyen? Van olyan magyar film, ami úgy „súlyos”, hogy közben felemel? Az első nagyjátékfilmes Mayer Bernadette október 8-ától látható Mommy Blue című alkotása ezekre a kérdésekre ad választ.

Mommy Blue
Mommy Blue

Az egyedül élő Krisztina (Für Anikó) látása cukorbetegsége miatt fokozatosan romlani kezd, majd végleg elvész. Egyetlen állandó támasza fia, Máté (Vilmányi Benett), aki igyekszik türelemmel támogatni őt a megváltozott mindennapokban. Közben megszületik Máté első gyermeke, majd felesége, Eszter (Waskovics Andrea) külföldi munkalehetőséget kap, így a fiataloknak dönteniük kell a külföldre költözésről is. 

A fiatalember egyszerre próbál helytállni fiúként, férjként és apaként, valamint munkatársként, de idővel egyre nehezebben találja meg az egyensúlyt a gondoskodás és az önfeláldozás között.

Az önéletrajzi ihletésű filmben – a rendező tinédzser volt, amikor édesanyja fokozatosan elvesztette látását – Krisztina rettentően fél, hogy egyedül marad a kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot jelentő sötétben. Együttérző férj és empatikus anya hiányában egyre szorosabban kapaszkodik egyetlen megbízható rokonába, pedig idővel még udvarlója is akad. Amikor pedig kiderül számára a fiatalok tervezett külföldi útja, sírva kéri fiát, ne vigye magával az ismeretlenbe, és ne hagyja magára.

Az új helyzethez mindenkinek alkalmazkodnia kell

A film számos erőssége közül talán a legfontosabb, hogy ismerős hétköznapi helyszíneket, életszagú párbeszédeket és organikusan fejlődő emberi kapcsolatokat mutat be. A „túljátszható” drámai jelenetek helyett a kis, hétköznapi pillanatok és emberi gesztusok által bontakoznak ki a karakterek.

A néző egy idő után gyakorlatilag elfelejti, hogy moziban ül, mert észrevétlenül részévé válik a történetnek, a meghitt beszélgetéseknek vagy esetenként az indulatos fellobbanásoknak, a közös ebédeknek, szülésnek, szoptatásnak, pelenkázásnak, meseolvasásnak, szánkózásnak, balatoni nyaralásnak, múzeumlátogatásnak. 

Emiatt könnyen bele tudjuk magunkat képzelni bármelyik szereplő pozíciójába. Önkéntelenül belegondolunk, milyen lehet fokozatosan elveszteni a látásunkat, majd teljes sötétségben élni. Szurkolni kezdünk a fiúnak, hogy miközben egyre ingerültebben szajkózza, hogy „mindent megold”, valóban helyt tudjon állni az egymással egyre jobban összefeszülő szerepeiben. 

Emellett könnyű együttérezni az anyasággal küzdő feleséggel is, aki anyósa állapotához türelemmel és megértéssel próbál alkalmazkodni. 

Sőt, még a bumfordi vak udvarlót (Znamenák István) is megértéssel figyelhetjük, aki már túllépett látása elvesztésén, ezért a maga nyers modorában próbálja Krisztinával az állapotát elfogadtatni. 

Egyedül a kimért anyával (Hámori Ildikó) nehéz együttérezni: láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel, csak alkalomszerűen és távolságtartóan jelenik meg lánya életében; számára a női méltóság megőrzése fontosabb, mint a bátorító vigasztalás. Hasonlóan értetlenül tekinthetünk az iskolaigazgatóra (Hajdu Szabolcs), aki a jogszabályokra hivatkozva küldi el az állását már ellátni képtelen, diákjai által szeretett tanárt.

A humor a túlélés eszköze

Hogy ennyire közel kerülhessünk ezekhez az esendő, sokszor ellentmondásos figurákhoz, az életszagú forgatókönyv mellett kiváló színészcsapatra is szükség van. Olyan művészekre, akik mesterkéltség nélkül, természetesen játszanak. 

A filmben fontos szerep jut továbbá az érzelmekre ható helyzeteknek, párbeszédeknek, és nem utolsósorban a humornak is. Utóbbi a legnehezebb pillanatokban oldja egy kicsit a feszültséget anélkül, hogy bagatellizálná a helyzetet. 

A jellegzetes hazai helyszíneknek, élethelyzeteknek, az ismerős karaktereknek és a film humorvilágának köszönhetően a Mommy Blue úgy boncolgat egyéni és univerzális társadalmi problémákat, hogy közben minden ízében magyar marad – anélkül, hogy nyomasztóvá vagy felszínessé válna.

A képi világnak meghatározó szerepe van, hiszen Krisztina művészettörténész, akinek a betegsége miatt egyik legfontosabb munkaeszköze vész el.

Visszatérő motívuma az alkotásnak egy kék tónusú magyar festmény, amelyet a főhős az idő múlásával már csak mások leírásán keresztül tud maga elé képzelni. A magyar kötődést a sajátos zenei világ is erősíti, amely időnként olyan, mintha a szereplők konkrét gondolatait közvetítené anélkül, hogy tolakodóvá válna.

A végén a néző nemcsak azért marad megkönnyebbülten a székében, mert a stáblista alatt Für Anikó elénekli a Homlokomra hull a hó című dalt a film egyik ikonikus jelenetéből. Hanem elsősorban azért, mert úgy érzi, kapott valamit emberségből, amit érdemes magával vinnie. Leckét arról, hogy a szerepek közötti egyensúlyozás bár nehéz, mégsem lehetetlen. Hogy a humor, a türelem, a szeretet és az idő segít az élet tragédiáit elviselni. Hogy néha fontosabb az együttérzés a méltóságnál, az emberi kapcsolataink pedig többet érnek a saját igazunknál. 

Keresünk 1.000 támogatót év végéig!

A Képmás minden tartalma azért születik, hogy egy kicsit jobb legyen tőle a világ és benne mi magunk is. A folytatáshoz Rád is szükség van! Keresünk 1.000 támogatót év végéig, akik segítenek felerősíteni a Képmás hangját a médiazajban és hozzájárulnak ahhoz, hogy még több igazi történetet mondhassunk el!

Támogatlak titeket>>

Legkedveltebbek