Háromórányi jajkiáltás – Nolan Odüsszeiája

A bűntudat tengere

Nolan mozija monumentális kalandfilm: hajók szelik át a hatalmas hullámokat, Trója lángba borul, a háborúból hazafelé tartó hőst és társait pedig szörnyek fenyegetik. 

A rendezőt mégsem Homérosz eposzának látványos újramesélése érdekli, hanem az ember, aki hiába hajózik egyre messzebb, önmaga elől nem menekülhet. 

Nolan valódi helyszíneken – Görögországban, Marokkóban, Olaszországban, Izlandon és Skóciában – forgatott. A képi világ pedig csakugyan pazar lett. Ugyanakkor a végtelen víz, a zord szirtek, a szó szerint és képletesen is embertelen tájak nem pusztán díszletként szolgálnak – Odüsszeusz belső lelki állapotát tükrözik.

Az alkotó mintha ott folytatná gondolati ívét, ahol utóbbi filmje, az Oppenheimer (2023) véget ért. Ott egy kivételes emberrel találkoztunk, aki olyan pusztító erőt szabadított a világra, amelynek következményeivel együtt kellett élnie. Az Odüsszeiában ugyanaz a téma tér vissza csak más korban és más eszközökkel. A főhős nem tudós, hanem király és hadvezér; nem az atombombával, hanem a trójai faló cselével változtatja meg a történelem menetét. Zsenialitása megmenti a görögöket, ugyanakkor romba dönt egy gazdag várost és kultúrát. 

És ahogyan az Oppenheimerben, itt sem ér véget a történet a pusztítással. A valódi kérdés az, hogy miként lehet továbbélni a következményekkel.

Nyomokban Homéroszt tartalmaz?

A kritikusok közül sokan a rendező szemére vetették, hogy nemcsak másként láttatja Odüsszeusz alakját, hanem több ponton merészen belenyúlt a cselekménybe. Sőt még Vergilius Aeneiséből is kölcsönzött egy szereplőt, Szinón (Elliot Page) személyében. A phaiákok világa pedig, amely Homérosznál a történet egyik ritka nyugalmi pontja, teljesen kimaradt. 

Nolan Odüsszeuszának nincs sem ideje, sem módja megpihenni, mert az út végéig önmagával kell szembenéznie.

A legnagyobb változtatást azonban a történet befejezése tartogatja, amely merőben új értelmezést ad Odüsszeusz hazatérésének.

Sokan kifogásolták, hogy a film nem minden részlete korhű. Valóban nem az. A jelmezek, a megszólalások, sőt néhány szereplő megjelenése sem törekszik régészeti és filológiai hitelességre. Hexametereket se keressünk az angol nyelvű dialógusokban. (Kivéve, ha magyar szinkronnal nézzük.) A nolani adaptáció nem akarja elhitetni velünk, hogy ténylegesen az ókori Görögországban járunk.

Odüsszeusz és a nők

A rendezőnek többen felrótták azt is, hogy Homérosz nőalakjait átértelmezte, egyesek sommás véleménye szerint meg sem értette. Valójában azonban más nézőpontból közelít hozzájuk. 

Pénelopé, Kirké, Kalüpszó és Heléna nem csupán Odüsszeusz útjának állomásai, hanem saját lelkiismeretének tükrei.

Pénelopé (Anne Hathaway) továbbra is a hazatérés jelképe, de nem tétlen feleség. Húsz éven át egyedül kormányozza Ithakát, miközben maga is megfizeti a háború árát. Nem egyszerűen várakozik, hanem uralkodik, hogy férjének egyáltalán legyen hová hazatérnie. Kirké (Samantha Morton) bánik a legkeményebben Odüsszeusszal. Amikor disznóvá változtatja embereit – ez egyébként a harcoknál is naturálisabb jelenet a filmben –, ítéletet mond a mohóság által eltorzult férfitársadalom felett. És arra ösztönzi Odüsszeuszt, hogy legyen végre férfi, ne csak hadvezér. Kalüpszó (Charlize Theron) a felejtés kísértése: menedék és csapda. Amikor a nimfa végre elengedi, valójában azt kéri tőle, hogy újra vállalja önmagát.

Kétségkívül Heléna (Lupita Nyong'o) filmbéli megjelenése váltotta ki a legtöbb vitát. Emiatt az egyik legélesebb kritikát Elon Musk fogalmazta meg, aki szerint „Nolan meggyalázta Homéroszt, és térden csúszott-mászott, csak hogy megfeleljen az Oscar-díj elnyeréséhez szükséges woke szabályoknak.” Ez a vád azonban nem állja meg a helyét. 

Igaz, Heléna itt valóban fekete és aligha nevezhető a „világ legszebb nőjének”. Ráadásul mire megismerjük, végképp nem a férfiak vágyának tárgya – sebhelyek borítják, arca és teste magán viseli a harcok nyomait. Nolan mintha tudatosan fosztaná meg mindattól, amiből a mítosz született. Mintha azt kérdezné: Valóban ezért az asszonyért pusztult el Trója? 

Ha nincs legendás szépség, a háború romantikus indoka is szertefoszlik. A helyén pedig ott marad az, amit a háborús mítoszok oly gyakran elfednek: a magasztosnak hirdetett indokok mögött sokszor a hatalomvágy és az érdekek jóval prózaibb valósága áll.

Férfiak és istenek

A férfi szereplők hitelességéhez sokat hozzátesz a szereposztás. 

Matt Damon pályájának egyik legérettebb alakítását nyújtja Odüsszeuszként.

Játékát tekintetekre, hosszú csendekre és apró gesztusokra építi, amelyekkel pontosan érzékelteti, hogy a főhős mekkora lelki terhet cipel. Tom Holland Télemakhosza sem egyszerűen a hős fia: azt a nemzedéket képviseli, amely kénytelen együtt élni az apák döntéseinek következményeivel. Robert Pattinson Antinousza pedig igazán nyugtalanító ellenfél, aki hideg számítással szeretné megszerezni Ithaka trónját.

Az istenek háttérbe szorulnak. Jelenlétük nem a látványos csodákban, hanem a természeti erőkben, a véletlenekben és az emberi döntésekben nyilvánul meg. Egyedül Pallasz Athéné kap hangsúlyosabb szerepet. Ugyanakkor Zendaya visszafogott, tekintélyt sugárzó alakítása végig nyitva hagyja a kérdést: Valóban Pallasz Athéné vezeti Odüsszeuszt, vagy csupán saját lelkiismerete ölt alakot benne? 

A szirének éneke

A film nem fukarkodik látványban. Megmutatja a küklopszot, a félelmetes laisztrügónokat, Szküllát és Kharübdiszt is – mindazt, amit olvasás közben legfeljebb elképzelni tudtunk. 

Legemlékezetesebb jelenete azonban mégsem valamelyik szörnyhöz kötődik, hanem a szirénekhez.

Homérosznál Odüsszeusz viasszal tömeti be társai fülét, magát pedig az árbóchoz kötteti, mert hallani akarja őket. A rendező megtartotta a klasszikus jelenetet, de egyetlen fontos ponton teljesen új jelentést ad neki. A néző – akárcsak az evezősök – nem hallja a szirének énekét. Miközben Odüsszeusz az árbóchoz kötözve őrjöng, csak Ludwig Göransson egyre feszültebb, kórusszerű zenéje szól. A női hangok végig sejtelmesen lebegnek a háttérben, de a dalt egyedül Odüsszeusz hallja. Amikor a hajó már biztonságban eltávolodik a szirtektől, társai megkérdezik tőle, mit hallott. Ekkor hangzik el a film egyik legemlékezetesebb monológja: „Olyan volt, mint egy gyönyörűséges viszketés, amit meg akarsz vakarni, de rájössz, hogy a bőröd alatt van, és nem érheted el. Így a gyönyörűséges viszketés végül elviselhetetlenné válik. Azt súgta, hogy amire a legjobban vágysz, az az, amit soha nem kaphatsz meg. És amit soha nem kaphatsz meg, az valójában az, ami már egyszer a tiéd volt, de elveszítetted. Ez volt minden be nem váltott ígéretünk visszhangja.”

Ez a monológ nemcsak a film egyik legemlékezetesebb pillanata, hanem az adaptáció kulcsjelenete.

Ekkor válik világossá, hogy Nolan Odüsszeiája azt a kérdést boncolgatja, vajon hogyan él tovább az ember azokkal a veszteségekkel, amelyeket sem visszaszerezni, sem elfelejteni nem képes.

Beláthatatlan következmények

A felvetett kérdések súlya azonban olykor agyonnyomja a filmet. Nolan művének szép számmal vannak hiányosságai is. 

Például akkora érzelmi távolságot tart a szereplőitől, hogy a néző is inkább csodálja, mint átérzi sorsukat. 

Néhány fontos mellékszereplő alakját csupán felvillantja, Homérosz gazdag világa így valamelyest gyérebbnek hat. A főhős alakjában pedig végig ugyanazt a gyötrődő férfit állítja elénk. Ez erős és következetes rendezői elképzelés, de a film hangulatát meglehetősen egyhangúvá teszi. Nyoma sincs humornak, játékosságnak – annak a könnyedségnek, amely időnként huncuttá és szerethetővé tette az eposz Odüsszeuszát. Talán csak a küklopsz megvakítása után villan fel némi humor. De az is a fekete fajtából.

Christopher Nolan nem azoknak készítette filmjét, akik Homérosz művét változtatás nélkül szeretnék viszontlátni. Sokkal inkább azoknak, akik kíváncsiak arra, milyen kérdéseket vethet fel a XXI. században egy közel háromezer éves történet. Hiszen az ember természete – leleményessége, kapzsisága és pusztításra hajlamos ösztöne – aligha változott. Csak a tét lett óriási és a következmények beláthatatlanok. Így válik Nolan Odüsszeiája háromórányi jajkiáltásává.