Cigánypasztoráció a gyakorlatban – Jánoshalma, a jó példa

– Hogyan tudott ehhez a közösséghez közelíteni? Ha jól tudom, református templom sincs a városban.

– Nincs, és lelkészlakás sem volt, de most már épül. Amikor idekerültem, csak az Erdélyből ideköltözött nyugdíjasok és máshonnan származó régi reformátusok tartoztak a gyülekezethez, és kéthetente volt istentisztelet. Az első három hónapban nem tartottunk új alkalmakat, csak azzal foglalkoztam, hogy megismerjem az embereket. Ha elmentem valakikhez, ott javasolták, hogy látogassak meg egy másik családot is, így haladtam előre. Aztán egyre többen jöttek a gyülekezetbe, sokan el is mentek, a fluktuáció még most is nagy, de már van egy mag. Három éve vagyok itt, a hittanóra hat gyerekkel indult, most már majdnem ötvenen vannak. Kegyelmes hozzánk az Úr.

– Biztos sokféle sorssal, megtéréstörténettel találkozott.

– Igen, a legmegrázóbbat mesélem el.

Járt hozzám egy házaspár, a gyerekük hittanra is jött rendszeresen, az asszonynak adtam egyszer egy Bibliát is, mondta, hogy a konyhaasztalon tartja. Nagyon megromlott a házasságuk, a nő egyre mélyebb depresszióba esett, és egyik éjjel eldöntötte, hogy önkezűleg vet véget az életének, fel akarta akasztani magát. Ahogy ment ki, a nyitva hagyott konyhaablakon befújt a szél, és kinyitotta a Szentírást, méghozzá egy olyan résznél, ahol Isten arról beszél, hogy mennyire szereti az embert. Az asszony azt érezte, hogy ez róla szól, hogy őt is szereti az Isten – és végül ez mentette meg attól, hogy öngyilkos legyen.

– A hittanra járó gyerekek magatartásán érezhető a változás?

– Abszolút. Van olyan gyerek, aki elég problémás volt, minden héten verekedett, nem nagyon tanult, most meg már ösztöndíjas, jól tanul, és nem ő az egyetlen példa. A hitnek nagyon komoly szerepe van abban, hogy ezek a gyerekek változtatnak a viselkedésükön is. Hálás vagyok Istennek, mert azt látom, hogy most már vannak céljaik, vágyaik. Az egyikük férfifodrásznak készül, nagyon ügyesen meg is nyírt engem múltkor, egy másik már 14 évesen tudja, hogy kőműves szeretne lenni.

– Most készül a lelkészlakás. Később a templomépítést is megcélozzák? Milyen terveik vannak még?

– Egyelőre elég a lelkészlakás és egy közösségi tér. Az elsődleges terv az, hogy a gyülekezet megerősödjön az Istennel való kapcsolatában.

Most harmincan-negyvenen vagyunk vasárnaponként, jó lenne, ha ez a szám is emelkedne, de előrevalóbb az, hogy a tagok növekedjenek lélekben. A templomra előbb meg kell érnie a közösségnek.

– Ahogy hallgatom önt, azon gondolkodom, hogy talán országos szinten is így kellene közelíteni a cigány közösség integrálásához: sok olyan emberre lenne szükség, aki szót ért velük, és el tudja érni, hogy terveik, céljaik legyenek, bekerüljenek a munkaerőpiacra. Mit gondol erről?

– Én is azt látom, hogy nagyon sok helyi szolgálóra lenne szükség a legelmaradottabb vidékeken. A cigányság nagy része az ország peremvidékein tömörül, és nagyon kevés olyan szakember van, aki vállalja, hogy idejön és itt él velük. Pedig ha sikerülne elérni, hogy ezek az emberek bekerüljenek a munkaerőpiacra, akkor nem lenne munkaerőhiány ilyen sok területen. Épp építjük a lelkészlakást, ezért tudom, hogy gyakorlatilag több hónapig kell udvarolnom egy szakembernek, hogy jöjjön dolgozni. Nálunk már van jó példa a munkába állásra, az egyik nő most végezte el az óvodai dajka szakot, és ha minden jól megy, hamarosan dajka lesz, egy másik pedagógiai asszisztensnek tanul. A gyerekekre kell hatni, náluk kell elérni, hogy válasszanak szakmát, hogy később ne csak a szociális hálóba kapaszkodjanak. Azt is támogatni kell, hogy a legtehetségesebbek a felsőoktatásba kerüljenek, értelmiségi pályát válasszanak.

Ezenkívül arra is szükség lenne, hogy sok cigány származású lelkész legyen, hiszen látom, hogy engem másként fogadnak, mert ismerem a szófordulataikat, az életvitelüket, egy-egy prédikációban jobban tudom az ő életükre alkalmazni az igét.