Költözzek-e Magyarországra? – Egy döntés margójára | Képmás Magazin

Költözzek-e Magyarországra? – Egy döntés margójára

júl. 27.
Baka Ildikó
Költözzek-e Magyarországra? – Egy döntés margójára

Egyszer gyerekkoromban hallottam, ahogy a buszon egy nő lelkesen meséli a barátnőjének, hogy az „igazi” magyar rokonainál volt Pesten. Felmerült bennem a kérdés: mi, felvidékiek, milyenek vagyunk? Nem igaziak? De nem szóltam bele a felnőttek komoly társalgásába.

Később aztán megszoktam azt a hozzáállást, amely a „mi egyszerre két hazában vagyunk hontalanok”– narratíva köré rendeződött. Sorsunk, hogy sehova se fogadjanak be minket: a szlovák professzorok – a jóslatok szerint – majd „lemagyaroznak” valamelyik egyetemen,

Magyarországon pedig „szlováknak” neveznek – „ez van, ezt kell szeretni.”

Az ismerőseim közül néhányan jobbnak látták, ha beilleszkednek egy szlovák közösségbe, jelenleg Pozsonyban élnek, a Facebookon szlovákul posztolnak, és szlovákul köszöntik fel őket a születésnapjukon. Emellett persze találkoztam néhány olyan fiatallal is, aki büszkén hirdette magyar identitását, sőt, megkérdőjelezte Szlovákia mint állam létjogosultságát. Láttam „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólókat, meg olyat, amelyen ez állt: „Ismered Szlovákia történelmét? Átküldjem SMS-ben?” Szlovák egyetemre nem akartam menni, de ilyen pólót sem hordtam soha, gondoltam, ha már tenni nem tudok a békés együttélésért, legalább ne rontsak a helyzeten.

S hogy a magyarországiakhoz való hozzáállásomat mi minden befolyásolta, arról álljon itt egy – a témához látszólag nem kapcsolódó – történet.

2006-ban két musicalrajongó tinédzser állt mindenre elszántan az Budapesti Operettszínház művészbejárójánál. Az egyik én voltam. Néhány óránk volt, hogy az egyik barátnőmmel az esti előadás kezdetéig valamennyi szólistától megszerezzük az autogramot.

Fél 6 körül egy másik, háromfős lánycsapat jelent meg – egyikük hangoztatta, hogy a karjára kéri majd az aláírást, és több napig egyáltalán nem mossa meg az érintett bőrfelületet, végül azonban megszeppenve nyújtotta oda a papírt a színésznek. Mivel autogramgyűjtő szempontból az előadás utáni 1-2 óra számított „főszezonnak”, hamarosan eltűntek a többiek, ketten maradtunk.

És akkor befordult a Mozsár utcába a színház egyik sztárszínésznője, mi meg elővettük a fényképezőgépet. Legnagyobb meglepetésünkre megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és hogy jövünk-e az esti előadásra.

Néhány perce beszélgettünk, amikor úgy döntött, hogy mindenképpen ad nekünk két jegyet, ha már ilyen messziről eljöttünk csak az autogramok miatt. Az ügyintéző hölgy – már bent a színházban – zavartan mondta, hogy teltház van, majd a színésznő ismételt kérésére nyomtatott két „lépcsőjegyet”.

Amikor a „jótevőnk” megkérdezte, hogy haza tudunk-e menni az előadás után, magabiztosan bólogattunk, pedig sejtettük, hogy ha hajnalban érünk haza Budapestről, ahol „bármi történhetett volna velünk”, akkor jó ideig nem kapjuk majd meg a szülői engedélyt egy hasonló kiruccanásra.

Aznap este két farmernadrágos tini ült az Operettszínház nézőtéri erkélyének elegáns lépcsőjén, s hogy ennél egy sokkal fontosabb dolog is történt, azt csak később értettem meg: egy ember kedves volt két másikkal, akiknek ez volt az első tapasztalatuk egy „igazi” magyarral.

Utána még sok hatás ért, de mégis: a 16 éves kori énem attól a naptól kezdve hitte el, hogy nem mind hisz szlováknak, aki magyarországi (és persze nem mind „lemagyarozó”, aki szlovák nemzetiségű).

Amikor magyarországi egyetemre jelentkeztem, már nem foglalkoztam azzal a tömeggel, amelyik nemet mondott ránk a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson.

A színésznőt Janza Katának hívják. Nagy-nagy köszönet neki!