„Az utolsó órában vagyunk, hogy találkozzunk a határon túli nagy hagyományőrzőkkel” – Interjú Váradi Levente fotográfussal

A Kárpát-medence paraszti kultúrájának bemutatására indította útjára a Szent Lámpások Programot Váradi Levente, a „Fölszállott a páva” fotográfusa, akinek nemrég „Folyamatos változás” címen nyílt kiállítása a Magyarság Házában. Az elkészült fotósorozat azokat a határon túli és magyarországi tanítókat, művészeket, alkotókat és adatközlőket mutatja be, akik a szórványmagyarság hagyományos műveltsége és az autentikus folklór megőrzéséért tesznek erőfeszítéseket.

Sándor Anna – Méra, Erdély, 2016. Kép: Váradi Levente

– A kiállítás a Szent Lámpások Program keretén belül valósult meg. Mit takar ez a projekt, és kik azok a „szent lámpások”?
– Korábban 23 évig néptáncoltam, és ez idő alatt bejártam az egész Kárpát-medencét, ennek köszönhetően is szívügyemmé vált a népi kultúra. A programot 2017-ben indítottam el azzal a céllal, hogy megörökítsem azokat a magyarországi és határon túli – moldvai, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és vajdasági – hagyományőrzőket, akik az egyes régiókban lokális szinten tanítják az autentikus népzenét, néptáncot, népmeséket az ottani gyermek- és felnőttközösségeknek. Aztán rájöttem, azokat kell megkeresnem, akiktől ezek a hagyományőrző csoportok szerezhetik a tudásukat, mert ők, ellentétben például a táncmozgalom ismert arcaival, sehol nem látszódnak, kerülik a nyilvánosságot, emiatt nagyobb kihívást is jelent fellelni őket. 

– Hogyan kerültél velük kapcsolatba?
– Egyrészt helyi ismerőseimen keresztül, de külön utakon járva is találkoztam idegenekkel, akik izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket meséltek. Ehhez sok időt kellett az adott régióban töltenem.

Látogatásaim során több hétig éltem a közösségekben, hogy megismerjem őket és a bizalmukba fogadjanak, csak ezt követően készítettem el a fotókat.

Alapvetően nehezen nyílnak meg másoknak, de egy idő után barátsággá alakult a kapcsolatunk, és nem úgy tekintettek rám, mint egy fotósra, hanem mint egy vándorra, aki folyamatosan visszatér. Emiatt nem is tudtam tárgyilagos lenni, de ez nem is baj: fontosnak tartom, hogy őszinte érdeklődéssel forduljon feléjük az ember, hiszen ez a hiteles dokumentáció alapja.

Kép

Néne Luca ‒ Moldva, 2019. Kép: Váradi Levente

– A képekről főleg idős emberek néznek vissza ránk. Melyek a legfőbb értékek, amiket ezek az öregek őriznek?
– Ők az igazi Szent Lámpások, akiket azért volt fontos megörökítenem, mert két-három év múlva erre valószínűleg már nem lenne lehetőségem, most vagyunk a 24. órában. A nagypaládi Muszka Károly cigányprímásról például én készítettem az utolsó fényképet, két héttel később sajnos elment. Néne Luca, a moldvai mesélő egyedül annak tudja átadni történeteit, aki ellátogat otthonába, mivel csak bottal képes járni, Blága Károly pedig, aki korábban több mint 490 esküvőn volt vőfély, és néptáncosként rendszeresen fellépett a csángó fesztiválon, ma már sajnos nem tud felkelni az ágyból. Őt jövőre újra szeretném lefotózni.

Az egyéni sorsokon túl az emberek által végzett tevékenységeknek is emléket állítanak a képek.

Benke Istók Katalin, az utolsó, aki cicélni tud, egy diófalevéllel fújja a nótát, Iancu Pavel egykori pásztor pedig elő-előveszi még a furulyáját.  Kosteleken élő barátom, Csilip Tibor viszont csak egy használaton kívüli járomot tudott mutatni, ökröket már nem ‒ a helyiek jó ideje igás lóval vagy traktorral szállítják le a hegyekből a kivágott fákat. Amióta kerekesszékbe kényszerült, Jámbor István „Dumnezeu” sem él már szenvedélyének, a zenélésnek, pedig a Szászcsávási Zenekar vezetőjeként bejárta a világot, Japántól Amerikáig.

Kép

Blága Károly „Kicsi Kóta” és Póra Borbála – Sötétpatak, Gyimesközéplok, 2019. Kép: Váradi Levente

– Milyen egyéb problémákkal szembesültél látogatásaid során?
– A legégetőbb kérdés a magyar nyelv visszaszorulása. Moldvában például a Ceauşescu-rendszer alatti betelepítéseknek köszönhetően sokan kötöttek vegyesházasságot, és a gyermekeik ugyan még megtanulták a nyelvet, de az unokáik esetében ennek már kisebb az esélye: román iskolába járnak, románul érettségiznek, így nincs meg az indíttatásuk, hogy magyarul beszéljenek. Felnőve sok esetben külföldön folytatják tanulmányaikat vagy vállalnak munkát, és jellemzően csak két-három havonta járnak haza, így több helyen az idős asszonyok azok, akik összetartják az ottani magyarságot. Az identitástudat megőrzése, átadása emiatt igen nehéz feladat ezekben a szórványközösségekben.

– Milyennek látod a fiatalokat?
– Sok mindenben hasonlóak, mint az anyaországbeliek, ugyanazokkal a hóbortokkal. Az ő életükben is fontos szerepet tölt be például az internet, amely újabb ablakot tár ki előttük a világra, ugyanakkor ahogyan a hazai, úgy a szórványmagyar fiatalok közösségeit is eltávolítja egymástól, háttérbe szorítva a személyes kapcsolatokat.

– A kiállítás címe „Folyamatos változás”, ami nem szorul magyarázatra, azonban a megnyitón arra utaltál, vannak pozitív változások is. Mire gondoltál?
– A hagyományok újraéledésére. Például Somoskában és Klézsében ismét divat lett a guzsalyas, amikor a falu népe összejön, és a nők közösen fonnak, miközben szól a furulyamuzsika, és ha kedvük támad, táncra perdülnek. Hasonlóan egy táncházhoz, ezen alkalmakkor lehetőség van az ismerkedésre is. Emellett vannak nagyobb, éves rendezvények, például csángó találkozók és fesztiválok is, de a lokális események szerepe még fontosabb, mivel ezek jobban összetartják az ott élő kis közösségeket. A guzsalyas alkalmakra kezdenek eljárni fiatalok is, de ez még csak egy hosszú folyamat kezdete; a lényeg a rendszerességen van.

Ahogyan a közös mulatásról készült képeken is látszik, a munkáim nemcsak a szegénységet és a bánatot, hanem az örömöt, a derűt is bemutatják.

Ezek az emberek jókedélyűek, mint például Tötszegi Anna néni: ő az utolsók egyike, aki kalotaszegi viselet varrásával foglalkozik, és deformálódott ujjaival egy ilyen mellény készítésébe kezdett. Ritkán sikerül elsőre elkapnom egy ember nevetését, de nála így történt.

Kép

Tötszegi Anna (Simon Kisó) – Méra, Erdély, 2018. Kép: Váradi Levente

– Kik támogatnak a programban?
– A Program fővédnöke a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas Sebő Ferenc énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, építészmérnök, a Sebő Együttes vezetője, de rajta kívül rengeteg kiváló ember áll mellettem – például pedagógusok, művészek, alkotók. Nem tudnék és nem is szeretnék kiemelni neveket, mivel mindannyian olyan karizmatikus személyiségek, akiket a példaképeimnek tartok. Nagyon fontos az ifjabb generáció szerepe is: sok olyan néptáncost ismerek, akik gyűjteni járnak a Felvidékre, Kárpátaljára vagy a Hortobágyra. Ha én nem is jutok el mindenhová, ezeknek a fiataloknak a segítségével a programot ki tudnánk terjeszteni az egész Kárpát-medencére.

– Hol tart most a munka?
– Még nagyon sok a tennivaló és rengeteg helyre kell utazni, így a munkának véleményem szerint csak több év múlva lesz gyümölcse. Bár az idős adatközlők addigra már nem lesznek, a közösségnek átadott tanításaik, kezdeményezéseik remélhetőleg tovább élnek, amiket rendszerezni kell. Fontosnak tartom, hogy a fotográfiák, a szöveges és videós anyagok gyűjtése tematikusan történjen, hogy később egy jelenkori mozgalom is fel tudja használni.

Az összegyűlt anyagból régiónként albumokat és interjúköteteket szeretnék összeállítani, amelyeket magyar és angol nyelven is kiadnánk.

A kiadványok mellett kiállítások, bemutatók formájában szeretnék valamit visszaadni ezeknek a közösségeknek, cserébe az idejükért és vendégszeretetükért, például Sötétpatakon már volt is egy kiállítás az ott készült fotóimból. A megnyitóra sokan ellátogattak, és egy jó beszélgetés alakult ki tánccal és közös énekléssel, remek közösségi élményt hozva létre.  

Kép

Pali Marci – Budapest, 2019. Kép: Váradi Levente

– Van kedvenc fotód?
– Igen, a kalotaszegi tisztaszobában ülő Sándor Anna képe, amelyet Korniss Péter egyik sorozata ihletett. Ezt az akkor 16 éves lányt a „Fölszállott a páva” felvételein ismertem meg, ahol néptáncosként lépett fel, kalotaszegi népviseletben. A felvétel parallelje a Pali Marci prímást ábrázoló fotó, akinek széki viselete alkot kontrasztot az urbánus környezettel. De valójában nem magukat a képeket szeretem, hanem a rajta szereplő emberek állnak hozzám közel: e hagyományőrzők és adatközlők egyfajta kapcsot jelentenek számomra az élő s a már holt valóság között.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti