Jézus nagymamája, Anna | Képmás Magazin

Jézus nagymamája, Anna

2018.01.08.
Mária édesanyja, Jézus nagymamája természetesen valós személy volt, nevét, alakját, azonban nem a Biblia, hanem a kánonon kívüli iratok őrizték meg. Tisztelete már a 2–­3. századtól kimutatható, de csak akkor terjedt el szélesebb körben, amikor előtérbe került a Mária szeplőtelen fogantatásáról szóló elmélkedés. Ekkortól kezdtek Mária anyjának, családjának is közvetett szerepet tulajdonítani a megváltásban, kialakult a „nagy szentcsalád” képtípusa.
El Greco: A Szent Család Szent Annával. 1600 körül, Szépművészeti Múzeum, Régi képtár

 

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Mária a korabeli nőket messze meghaladó jártasságra tett szert a héber Szentírásban; ezt a hagyomány édesanyja, Anna oktatásának tudta be, úgy vélve, ő volt az, aki Máriát minderre megtanította. Gyakran ábrázolják őket kettesben, amint Anna, kezében a Bibliával, kislányának magyaráz. Sok mesterség vallotta védőszentjének, elsősorban mégis a meddő, illetve a szülő nők kérték pártfogását, mert a kánonon kívüli iratok úgy tudják, hosszú meddőség után szülte Máriát.

Érdekes megfigyelni, ahogy a szentek tisztelete követi a világ változásait. A Szent Anna-tisztelet virágkora a 16. században kezdődött, amikor a polgárosodással, a klán-társadalom lehanyatlásával előtérbe került az individuális családeszmény; ekkoriban születtek az első családregények, a festészetben pedig új műfajként jelentkezett a polgárcsaládokat ábrázoló csoportkép. Majd megfordítva, a szent nagymama kultusza a család értékének halványulásával és a háromgenerációs családmodell ritkulásával indult hanyatlásnak.

A festmény ilyen háromgenerációs családot ábrázol: Anna, a Megváltó nagyanyja a gyermek Jézus, Mária és József mellett látható. A légkör derűs, idilli, senki nem sejti még a csecsemő majdani sorsát, a három felnőtt elmélyült, komoly arccal gyönyörködik a babában. Mária nagyon fiatal, arca gyönyörű, épp olyan, mint El Greco többi képén. Hagyományos a beállítás is, a ruhák jelképes értelmű színei, akárcsak a magasban a szokásos fenyegető El Greco-i fellegek.

Ami elemien megragadó a festményen, az a misztika és a naturalizmus együttese, a szélsőségesen intim testközeli ábrázolás.

A festő a Szűzanyát fedetlen, dús kebellel, láthatóan a szoptatás befejezése után ábrázolja, a szent gyermek szinte teljesen pucér, a lepel alig takarja, szabadon hagyva a csecsemőpocakot, a láb hurkácskáit, a kép középvonalába meg éppen a kisfiú fütyijét gondolta helyezni a festő. Mégis, ezt a maga korában meglehetősen sokkoló ábrázolást nem magyarázza más, mint a megtestesülés, Isten emberré létének misztikus mámora, Istené, aki lám, ennyire komolyan gondolta, hogy ha testté lesz, hát akkor ennyire valóságosan lesz testté.

Sok kéz összpontosul a kép középrészén, a gyermek testén.

Mind a gyermeket fogják, Mária ölében tartja, a kis Jézus az ő ujját markolja, Szent Anna kezét a fejére teszi, József meg az egyik lábacskáját fogja. Az Isten kisfia meg szelíden tűri ezeket az emberi érintéseket, ahogy majd felnőttként is elfogadja a felé nyúló kezek erdejét, ahogy tömegek nyomulnak a közelébe, bármerre megy, ahogy mind érinteni akarják a testét vagy legalább a ruháját, hogy meggyógyuljanak. És ahogy ma is érintheti, kezébe foghatja, magába veheti őt mindenki az Eukarisztiában.

 

Kép: El Greco: A Szent Család Szent Annával. 1600 körül, Szépművészeti Múzeum, Régi képtár

 

Ablak rovatunkból ajánljuk még