„A huszadik század a drámák tekintetében kifogyhatatlan” – Interjú Köbli Norbert forgatókönyvíróval

A „Félvilág”, „A berni követ” és az „Örök tél” az utóbbi évek legnagyobb tévéfilm-sikerei, és valamennyit Köbli Norbert írta. Az alkotó izgalmas részleteket árult el az „Örök tél” forgatásáról, és az is kiderül, miért működik nála az írás védőpajzsként.

Köbli Norbert
Köbli Norbert

Köbli Norbert

– Amikor megérkeztetek az Emmy-díjátadó után New Yorkból, Lajos Tamás producer azt mondta, hogy a stáb minden tagja előtt le a kalappal, mert néha nagyon mostoha körülmények között zajlott a forgatás, mégis mindenki megállta a helyét. Milyen körülményekre gondolhatott?
– A film a Donyec-medencében játszódik az ukrán-orosz határon, ezt próbáltuk mi itthon és Szlovákiában a lehető leghitelesebben rekonstruálni.

A színészeink igazi bányában lapátolták órákon át a szenet, igazi hegyen gyalogoltak, igazi hóban-fagyban teltek a forgatási napok.

Kevés szó esik a film főszereplőjével együtt elhurcolt nőket játszó harminc színészről, pedig borzasztó kemény munkát végeztek ők is, és nem volt köztük egyetlen statiszta sem. Ha nagy ritkán kicsit elkeseredtek, bár ez tényleg ritkán fordult elő, Szász Attila rendező emlékeztette őket, hogy nekik most csak 27 napig kell kibírniuk ezeket a körülményeket, viszont az igazi nők éveket töltöttek itt.

– Nagyon kevés ideig, mindössze 27 napig forgattátok ezt a nagyjátékfilm-terjedelmű anyagot. Ilyenkor hogy lehet kiküszöbölni a csorbát?
– Minden forgatáson azon kell sakkozni, hogy a kamera előtt vagy a kamera mögött legyen-e elköltve a pénz. Mi fontosabb: amit a néző látni fog a vásznon, vagy az idő, szervezés, logisztika. Szász Attila rendezőnek azért is volt nehéz dolga, mert nem nagyon adódott lehetősége, hogy háromnál többször felvegyen egy-egy jelenetet. Ilyenkor (is) rendkívül fontos a casting, ahol majdnem minden eldől, hiszen ha a rendező kiválasztja a megfelelő embereket, akkor tud rájuk számítani. Az igazán jó filmhez egyfajta kegyelmi állapot is szükséges, amit mi sokszor csak filmistennek hívunk. A forgatáson 100–150 ember dolgozik együtt, a legjobb szándék mellett, a legjobb projektekben is félrecsúszhatnak a dolgok. Nagyon fontos, hogy egyfelé húzzunk.

– Amikor a film közepén négy évet ugrunk az időben, abba bele lehet borzongani. Eltelt közel 1500 nap, és ők még mindig a bányában dolgoznak.
– Aki ott volt ebben a munkatáborban, tényleg nem tudta, hogy vége lesz-e valaha.

Négy év után már arra kellett berendezkedniük, hogy örökre itt maradnak, ezért a közösség tagjai életkor szerint családokká rendeződtek.

Akadtak olyanok is, akik a helyiek között találtak párt, később haza sem jöttek, hanem letelepedtek a faluban. Ezeknek a börtönöknek nem volt faluk, mégis rabok éltek bennük. A történetünk végét is azért nem lehet egyértelmű happy endként értelmezni, mert az elhurcoltak egy szovjetizált Magyarországra térnek vissza, tehát a börtönön belül maradnak. A film végén életlenben ugyan, de látszik Irén időközben kamasszá érett lánya, és aki figyel, észreveheti, hogy úttörőruhát visel. Ezzel is szerettük volna azt érzékeltetni, hogy a Szovjetunióból valójában nem lehetett megszökni.

– Az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a magyar történelmi filmek száma, és ezek zömmel a huszadik század eseményeit dolgozzák fel. Mi ennek az oka?
– A történelmi filmek általában korán megbuknak azon a gondolaton, hogy nagyon sokba fognak kerülni, a filmalkotók inkább lebeszélik egymást róla. Másik veszély lehet, hogy legjobb szándékunk ellenére belenyúlunk egy aktuálpolitikai kérdésbe.

Bár nyugodtan feltételezhetnénk, hogy a huszadik század első felének története már nem lehet aktuálpolitika, de itthon még Szent István és Koppány párharca körül is izzik olykor a levegő, pedig az ezer éve történt.

Ha az évezrede zajlott események ilyen frissen és tele indulatokkal élnek az emberekben, akkor ne csodálkozzunk, amikor egy huszadik századi történet felkavarja a látszólag csendes vizeket. Még itt élnek közöttünk a leszármazottak, akik lehet, hogy az egyik vagy a másik oldalon állnak. Én mégsem szerettem volna, hogy a kényes kérdések feszegetésétől való félelem visszatartson attól, hogy történelmi forgatókönyveket írjak.

A mi filmjeink (Szabadság különjárat, A vizsga, A berni követ, Félvilág, Szürke senkik, Árulók, Trezor) úttörők voltak abban, hogy bebizonyították, lehet kis költségvetésből is történelmi filmet készíteni. Ezek kamaradrámák, de nem színpadias értelemben: olyan történelmi helyzeteket dolgoznak fel, amelyek eredetileg is kamarai körülmények között, például egy lakásba vagy trezorba zárva zajlottak. Ez a know-how elindította más alkotókban is ezt az új alapokból kiinduló gondolkozást.

Kép

– Szinte valamennyi mostanában készült történelmi filmnek te voltál az írója. Miért pont a huszadik századdal foglalkoztál eddig?
– Ez az időszak érdekel a legjobban, a század majdnem minden évéről van egy történetem, és ugyanannyit dolgozom láthatatlanul olyan projekteken is, amiknek egy része – rajtam kívülálló okokból – tán soha meg sem valósul. Nagyapáink sorsa közvetlenül is érint minket, kézzelfogható az egész, közelebb van hozzánk a huszadik század, mint gondolnánk.

Most egy békés, civilizált világban élünk, ahol jól érezzük magunkat, pedig néhány évtizeddel ezelőtt itt megtörtént minden szörnyűség, ami csak megtörténhetett.

Ebben az időszakban senki nem tudott olyan negatív jövőképet festeni, ami ne válhatott volna vagy ne vált volna valóra. A rémálmok is megvalósultak: rabszolgaság volt, lelőttek, elszakítottak a családodtól, kínoztak, vallattak, tönkretettek, elvettek mindent. A borzalmak ráadásul néhány év, sőt évtized után sem értek véget, mindig előröl kezdődtek, egyre mocskosabb dolgok zajlottak. Egészen 1989-ig egy igen terhelt időszakot éltünk, a huszadik század a drámák tekintetében kifogyhatatlan évszázad.

– Az Örök télben látható Irén történetére hogyan akadtatok rá?
– Amikor 2008-ban főszereplőnk, Irén meghalt, a fia az éjjeli szekrényében olyan leveleket talált, amikről addig senki nem tudott. Rajmund levelei a fia számára újdonságot jelentettek, és meg akarta fejteni ezt a rejtélyt. Elment a tábor helyére is, hogy lefényképezze a környezetet, majd tíz éve megkeresett ezzel a filmötlettel. Akkoriban nem is mertem magam beleéli, azt gondoltam, soha nem lesz belőle film, annyira drága lenne. Aztán amikor jött a GULÁG Emlékév kapcsán egy lehetőség, átvágtuk a gordiuszi csomót, egyszerűsítettünk a forgatókönyvön, hogy elkezdhessük a forgatást.

Mivel ez az első olyan játékfilm, amely a málenkij robotról szól, szerettünk volna alapvetésnek tekinthető filmet készíteni. Ez mégis egy atipikus történet a tipikuson belül a szerelmi szál és a filmet záró döntés miatt.

– A málenkij robot minden szörnyűségét átélt Irén nem is mesélt a fiának a táborról?
– Nem nagyon szeretett erről beszélni, de ha kérdezgették, nagyon szűkszavúan elmondta, hogy szenet kellett bányásznia. Még a táborban megfenyegették őket, ha bárkinek beszélnek róla otthon, vissza kell menniük. Szegények nem tudtak nem hinni nekik, hiszen ha ezek a borzalmak megtörténhettek velük, akkor bármit meg lehet tenni. Irén írt naplót a táborban, de amikor az ’50-es években a padlássöprések zajlottak, félt, hogy meg fogják találni, ezért elégette. Szerencsére az ő élete jó kerékvágásban haladt tovább: a szülei találtak neki egy jó férjet hazatérése után, hozzáment egy evangélikus lelkészhez, akitől ikerfiai születtek.

– Bár Gera Marina kapta a nemzetközi Emmy-díjat, ez a te sikered is, hiszen olyan mondatokat adtál a szájába, amik segítették a játékát.
– A film igazi összművészet, minden láncszem szakértelme szükséges hozzá. A forgatókönyvíró nem azt szereti, ha nagyon sokat beszélnek a filmjében, csak Woody Allen és Tarantino filmjei miatt gondoljuk ezt. Éppen az az igazi kihívás, hogy némán is el tudjunk mesélni egy jelenetet, és a nézőnek is az a legnagyobb élmény, ha csupán képekben kapja meg a filmet. Az E.T. így működik, vagy a legutóbbi magyar filmek közül A Viszkis mesélt képekben, ritkán állt le párbeszédekre, nem szakadt meg a ritmusa. A film egyik legizgalmasabb játéka a néző számára, ha ő jöhet rá valamire. A vágás folyamatában is tetten érhető, hogy arra törekszünk, ami ki tud maradni a szövegből, az maradjon is ki.

– Attól függ, hogy milyen forgatókönyvön dolgozol, hogy éppen milyen hangulatod van?
– Nem, általában egy évre előre tudom, hogy mit kell csinálnom. Most 2020 végéig látom előre napról napra, hogy mit fogok írni.

Mindig egyszerre csak egy történettel foglalkozom, abban élek, mert mindennap elő kell hozni magamból az ehhez szükséges hangulatot és energiát. Rájöttem arra is, hogy nekem folyamatosan két világban kell egyszerre jelen lennem.

Nem csak itt kell az ajtót éjszaka bezárnom, a villanyszámlát befizetnem vagy a gyerekemet iskolába vinnem, hanem a kitalált világban is rengeteg melóm van. Állandóan gondolkozom, hogy ott milyen feladataim vannak, ráadásul még ki is tolok magammal, mert a kitalált világban több ember vagyok egyszerre, és mindnek megvan a maga saját gondja. 

– Igazi megfigyelő alkat vagy, így gyűjtöd a karaktereidet?
– Nagyon sok információt szedek össze folyamatosan, mindig hallgatózom a buszon és a kávéházakban is, érdekel, hogy mit mondanak az emberek és milyen szavakat használnak. Ez az oka, hogy nem tudok kávéházban írni, mert folyamatosan figyelem a párbeszédeket. Azt hiszem, ez onnan jön, hogy túlérzékeny gyerek voltam, legalábbis az érzékszerveim nagyon ki voltak hegyezve, az átlagosnál több ingert fogadtak be, és a rengeteg inger feldolgozásához ki kellett kicsit vonódnom az eseményekből. Így lettem kívülálló, vagy ha úgy tetszik, különc gyerek. Ma már ezt jobban tudom kezelni, és ha hagynak nekem időt az ingerek feldolgozására, akkor a legjobb társasági ember vagyok, mogorvaságnak nyoma sincs, de ehhez elegendő egyedül töltött időre van szükségem.

– Te is olyan lehetsz, mint a színészek abban a tekintetben, hogy veled sem tud igazán rossz dolog történni, mert mindig be tudod illeszteni valahova.

– Az írás abból az érzésből jön, hogy sokszor ki vagyunk szolgáltatva, nem vagyunk kontrollban, fejben viszont kézben tarthatjuk az összes történést. A valóságot újra lehet rendezni, és ott te vagy a főnök, te vagy az isten, és a dolgok úgy fognak történni, ahogy te akarod.

Mindenki csinál olyat egy-egy félresikerült párbeszéd után, hogy magában fogalmazgatja, ízlelgeti, mit is kellett volna inkább mondania. Ebben a helyzetben az író már megszületik. Ez a gondolkodásmód védőpajzsként is működik, mert amikor traumát szenvedsz, szakítanak veled, te már közben azon gondolkodhatsz, hogy majd ebből milyen jó történetet írsz, rögtön szinte hálás is leszel, hogy átélhetted ezt a fájdalmat.

Nekem olyan az írás, mint a hajónak a tőkesúly: ha írok, én sem tudok felborulni, mert egyensúlyban tart. Sokan keresnek meg azzal, hogy híres írók szeretnének lenni, megéri-e ebbe energiát, időt fektetni. Mindig elmondom, hogy már a kérdésfelvetés is téves. Csak annak érdemes ezzel komolyan foglalkoznia, akinél ez egy belső kényszer, nem a jövőbeli státusz reménye veszi rá a munkára. A Sade márki játékai című filmben, amikor bezárják a cellába a grafomán Sade márkit, tinta híján a saját vérével ír a börtön falára. Így kell elképzelni ezt a szenvedélyt, ami folyton fűti az írót. Mindenkivel megértetem, aki fontos nekem az életben, hogy én elsősorban író vagyok. Az vagyok én.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti