Hogyan segítsük a haldokló szülő gyermekét? | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Hogyan segítsük a haldokló szülő gyermekét?

2017.05.09.
Hirdetés

 

Halálos beteg hozzátartozóval, szülővel együtt élni rendkívül embert próbáló küzdelem a gyermek számára. Ilyenkor a legnehezebb bízni, megőrizni a reményt, ugyanakkor képessé válni az elengedésre, ha már nincs segítség. Ennek a kettősségnek megfelelni nem lehet: vagy éppen hiszünk a javulás lehetőségében, vagy feladjuk a reményt, és elkezdünk gyászolni. A kétféle állapot váltogathatja is egymás, a beteg fizikai és lelki állapota, valamint a gyermekkel való kapcsolati képessége, kommunikációja függvényében.

Mi jellemzi a haldokló szülő gyermekének haláltudatát, halálfélelmét?

Először fontos feltérképeznünk azt a kontextust, amelyben a gyermek a halál lehetőségével találkozik. Olyan vidéken él, ahol esetleg még élő hagyománya maradt fenn a súlyos beteg körüli rítusoknak, meghatározott keretek segítik a beteglátogatást, betegápolást, a beteg kísérését és esetleges felkészítését a nagy útra? Vannak minden tekintetben támogatói a családnak? Tartoznak-e valamilyen közösséghez, egyházhoz? Hívő emberek, akik képesek a halált az életútba integrálni? Ha megtörténik a legrosszabb, milyen sors vár a gyermekre? Halt meg korábban rokona, szerette? Esetleg veszített el számára fontos kisállatot? Látott már a gyermek halottat? Részt vett-e temetési szertartáson? Milyen korú, mennyire képes felfogni a halál visszafordíthatatlanságának tényét?

A gyermek kisiskolás korára (kb. 8 év) válik elég éretté a halál tényének fokozatos megértésére: lassan megvilágosodik előtte az élet végessége, amely egyetlen élőlény esetében – beleértve szeretteit és saját magát – sem elkerülhető. Másrészt ráébred a halál visszafordíthatatlanságára.

Bár a haláltudat korábban kialakulatlan, egészen apró gyermekek is képesek a halálfélelem megélésére, igaz, másképpen, mint a felnőttek. Ez egyfajta diffúz szorongásos állapot, amelynek része a szeparációs szorongás, vagyis az elsődleges gondozótól való elválás, elszakítottság miatti rettegés. Ugyanígy megjelenik az anya elvesztésétől való félelem, amely a gyászolásra való képesség első mérföldköve. Megnyilvánulhat a szorongás látható és érzékelhető jeleiben (nyugtalanság, feszültség, remegés, izzadás, vérnyomás, ill. pulzusszám emelkedés, stb.), de sírásban, túlfűtöttségben, túlmozgásosságban, a tevékenység állandó váltogatásában vagy éppen inaktivitásban, valamint dührohamokban (hisztiben) egyaránt. Gyakran megváltozik az étvágy: falásrohamok, szinte állandó étvágy, vagy éppen az étel elutasítása jellemezheti.

Miként reagálnak a gyerekek a veszteség élményére?

A kisgyermekek veszteségre adott reakciója megfelel a hospitalizációnak. Ez a válasz nem feltétlenül csak a szülő elvesztésére adott reakció lehet, hiszen a kicsi ugyanúgy gyászol, amikor a szülei elválnak, vagy ha sokáig egyedül marad idegen helyen, és megéli az elszakítottságot (pl. betegség esetén kórházban), vagy ha nagyon messzire kell költöznie a megszokott közegétől. Sőt, akkor is súlyos veszteséget élhet meg, amikor a beteg szülő már nem képes számára nyújtani mindazt, amit korábban: egy életteli, vidám, érdeklődő és együttérző szülő élményét, a közös játékot, kirándulást, mozgást a szabadban, szoros testkontaktust, önfeledt jókedvet, mókázást. Amennyire lehet, fontos ezekből mindazt fenntartani, amit csak lehetséges. Még a súlyos állapotban lévő szülő is képes lehet magához ölelni gyermekét, összebújva mesélni, énekelni neki, beszélgetni vele, meghallgatni élményeit. Ha mégsem, lényeges erre egy támogató családtagnak odafigyelnie.

A kisgyermekkori gyász szakaszai a következők: eleinte a tagadás, tiltakozás, harag jeleit tapasztalhatjuk, melyet a kétségbeesés követ. Ilyenkor a gyermek végeláthatatlanul sírhat, vagy ismételgetheti fájdalmát: „Apa elment.” vagy „Anyát akarom.”stb. A kisgyermek visszacsúszhat korábbi fejlettségi szintjére: igényelheti az öltöztetést, etetést, annak ellenére, hogy korábban képes volt rá, várhatja a gyakoribb ölbe vételt, ringatást, visszabújhat a szülő ágyába, képtelenné válhat az önálló elalvásra, akár bepisilhet, bekakilhat a szobatisztaság kialakulása után. Kisbabásan viselkedhet, kiprovokálva a gondozó törődését. Nem célszerű rászólni és figyelmeztetni, hogy nem csecsemő már. Érdemes kicsit belemenni a szerepbe, kiszolgálni a vágyait, és úgy gondoskodni róla, mint egy kisebb gyerekről, de közben kifejezni, hogy most babásat játszunk. Fontos tudni: mindezen szükségszerű túljutnia az elszakadáshoz, másik fontos személyhez való kötődés kialakításához.

Minél nagyobb a gyermek, annál hasonlóbb nála a gyászfeldolgozás a felnőtt mintához. Jellemző a koncentrációs készség megváltozása, az elrévedés, magába mélyedés, amely együtt jár a teljesítmény romlásával. A gyászoló viselkedése kívülről zavartságnak látszódhat, pl. nem köszön ismerősöknek, olyan, mintha beszéd közben nem figyelne a másikra, keresztülnézne a többieken. Társalgás közben elkalandozik, rosszkor szól közbe, nem követi a beszélgetés menetét, érdektelennek, udvariatlannak, társaságképtelennek tűnhet.

Milyen segítséget nyújthat a pedagógus a haldokló szülő gyermekének?

A támogató attitűdnek azonos kritériumai vannak a súlyos beteg vagy haldokló szülővel együtt élő, ill. a szülőt gyászoló gyermekkel szemben. Mindenképpen kísérést jelent: őszinte, nyílt, az életkornak megfelelő kommunikációt és az érzelmek kifejezésének lehetőségét, a meghallgatást, az együttérzés kinyilvánítását.

Az óvodapedagógus vagy a tanító legjobban teszi, ha valamilyen nem verbális technika (rajzolás, festés, gyurmázás) vagy meseolvasás, ill. mesedramatizálás alkalmazásával segíti az érzelem kifejezését a kisgyermeknél (számos népmese foglalkozik a veszteség vagy halál témájával). A figyelmes óvó vagy tanító néni észreveheti a veszteségélmény szimbolikus kifejeződését az alkotásokban ill. játéktevékenységben, és ezek nyomán finoman beszélgetést kezdeményezhet a gyermekkel. A szimbolikus kifejeződés önmagában, beszélgetés nélkül is indulatlevezető hatással bír.

A tanár részéről a legfontosabb a kommunikációra való nyitottság kifejezése a gyermek felé. Egy rövid négyszemközti beszélgetés során jelezheti számára, hogy tisztában van a helyzetével, és felajánlhatja a beszélgetés lehetőségét, amennyiben a tanítvány arra igényt tart. Fontos az egyszerű, természetes, nyílt kommunikáció. A pedagógus hitelessége az őszinte érzelemkifejezésben és a gyermek érzelmeinek elfogadásában nyilvánulhat meg. A felnőtt esetleg élt már meg hasonló fájdalmat, ilyenkor tapasztalatai segíthetnek a megértésben, azonban nem tanácsos saját élményekkel elárasztani a másikat, csupán felhasználni saját megküzdésünk tanulságait a kommunikációban. A hiteles jelenlét feltétele, hogy azt mondjuk, amit gondolunk, és ennek megfelelően cselekszünk. Fontos azonban a másfajta megélés, más hiedelmek elfogadása.

Mit NE tegyünk?

Ne hagyjuk egyedül a gyermeket saját maga számára is kusza érzéseivel! Ha igénye van rá, teremtsük meg számára érzelmei kifejezésének lehetőségét. Fontos a biztonságos, intim közeg, a zavartalanság: pl. ne a folyosón, osztályteremben, tanáriban kezdjünk ilyen beszélgetésekbe, ahová bármikor bárki beléphet!

Nem szabad hamis felülemelkedésre buzdítani: „Előbb-utóbb túl leszel rajta.” „Az idő majd mindent megold. ” „Ne szomorkodj, majd csak lesz valahogy!” „Most neked kell erősnek lenned, segíteni anyának!” „Ne okozz bánatot apának, mutasd meg, milyen rátermett vagy!” közhelyeket ismételgetve. Ezzel csak lassítjuk a veszteségélmény feldolgozását, ami nem tud a megfelelő módon végbemenni. A gyermek azt hiheti, hogy gyorsan túl kell lennie az egészen, erősnek kell lennie, nem szabad bánkódnia, felnőttként kell viselkednie, neki kell megoldania a helyzetet, ami eleve lehetetlen. Így sikertelensége miatt még bűntudatot is keltünk benne, tetézve rossz állapotát.

Tilos az érzelmek érvénytelenítése! Lényeges a gyermek érzései érvényességének elismerése, legyen az bármilyen nyugtalanító a felnőtt számára. A gyerek érezhet haragot a beteg szülő iránt, de akár viszolygást is megélhet. Súlyos károkat okozhatunk, ha emiatt elmarasztaljuk őt. Ezek az érzések természetesek, nem esnek erkölcsi megítélés alá. Ha utat engedünk az indulatoknak, talán a legnagyobb segítséget nyújtjuk a családnak, hiszen a gyermeket megóvhatjuk attól, hogy egy hirtelen indulatkitöréssel megbántsa a szenvedő szülőt, rokont.

A betegséggel, halállal való szembesülés még egy felnőtt számára is megterhelő, nemhogy egy kiszolgáltatott gyermeknek, akinek a léte függhet az éppen haldokló szülőtől. Teljesen rendjén való a rémület, a félelem, a rettegés, a düh, a szomorúság, az undor, a viszolygás, a depresszió, ill. a halálfélelem mindenféle kombinációja, akár ezek kifejeződésének váltakozása.

Ne beszéljünk a haldoklás vagy halál naturális részleteiről a gyermeknek! A család nyilván igyekszik megóvni a szörnyűségek látványától őt, ám valamilyen szinten bizonyára szemtanújává válik az eseményeknek. Minden gyereknek vannak hiedelmei arról, mi történik a testünkkel a halál után. Ha beszélgetést kezdeményez erről, érdemes meggyőződni arról, milyen szinten van tisztában a tényekkel. Ha reálisak az elképzelései, de hiányosak, többel nem érdemes terhelni, mert fokozhatjuk vele halálfélelmét. Ha a vélekedései torzítottak, ijesztőek, akkor finoman lehet módosítani azokat a megnyugtatás érdekében. A halálról, halálfélelemről való beszélgetés ugyanakkor lényeges, de bízzuk a gyermekre, mit és miként él meg mindebből.

Ne patologizáljunk, ne tekintsük betegségnek a gyermek tüneteit! Jobb megoldás, ha a segítő felnőtt nem azonnal pszichológus, mert így a gyermekben sem merül fel annak lehetősége, hogy vele valami baj van, amiért nehézségekbe ütközik egy súlyos helyzetben. A hétköznapokban való megküzdést a hozzáértő pedagógus remekül szolgálhatja. Amennyiben a gyermek őszintén megnyílik tanárának, az diszkrécióval köteles kezelni az elmondottakat. Ha úgy érzi, tanítványa állapota meghaladja segítő képessége és ereje határait, igyekezzék őt szakemberhez irányítani. Nem érdemes azonban betegségnek feltüntetnie a tüneteket, hiszen az adott élethelyzetben ezek adekvátak, éppen a negatív érzelmek elfojtása vezethet később súlyos patológiákhoz!

A szülő elhalálozásának esetén a súlyos, látványos érzelmi tünetek lecsengésének, valamint a normális cselekvésképesség visszaszerzésének hozzávetőleges ideje 2-3 hónap. A tünetek azonban akár egy évig is fennmaradhatnak változó intenzitással. Súlyosbodásra számíthatunk az évfordulók, ünnepek, különösen karácsony idején. Az egyéves gyászidőszak letelte után fennmaradó tartós negatív hangulat esetén számolni kell kórós vagy elakadt gyászreakcióval, aminek kezelésére szakember hivatott.

Ne adjunk tanácsot! Nem létezik jó tanács a tragédia kellős közepén. Minden okoskodás csak egyre mélyebb bűntudatot kelt, egyre súlyosabb depressziót idéz elő. A gyermek alkalmatlanságérzését erősíti, míg megküzdési kapacitását gyengíti, ha a másik a „mindent tudó” pozíciójából kommunikál. Sokkal jobb elismerni, mennyire nehéz helyzetben van, ami még egy felnőtt számára is nagy megpróbáltatás, kihívás. Célunk ilyenkor az erőforrások mobilizálása, a gyermek belső tartalékainak facilitálása.

Ne hivatkozzunk a vallásosságra! Ne használjuk az alkalmat hittérítésre, pláne ne hivatkozzunk arra, miként kellene éreznie egy jó kereszténynek! Nagyon rosszul sülhet el akkor, ha csupán hiteltelen szózatokkal traktáljuk a szenvedőt. Az egyetlen helyes reakció egy hívő ember részéről, ha a másik megkérdezi, vajon volt-e már hasonló helyzetben, és hogyan jutott túl rajta: az őszinte tanúságtétel.

Semmit se erőltessünk! Vannak olyan gyerekek, akik könnyebben megbirkóznak a nehéz helyzetekkel, ha rájuk bízzuk, miként szeretnék ezt tenni. Nem kötelező beszélgetni, csak lehetőség. Olykor annak tudata is elég, hogy mások mellettünk állnak, nem maradunk egyedül a bajban, és amikor szükségét érezzük, van kitől segítséget kérnünk.

Mit tehetünk?

Legyünk hitelesen jelen, amikor a gyermeknek szüksége van rá! Feltétel nélkül fogadjuk el, figyeljünk rá, fejezzük ki együttérzésünket, kommunikáljunk őszintén!

Fogadjuk el a gyermek érzelmeit! Nincs más dolgunk, mint megnyugtatni, hogy amit érez, az természetes, feloldani a bűntudatát, bíztatni, hogy fejezze ki, ami benne lejátszódik. Hallgassuk meg értékeléstől, helytelenítéstől, erkölcsi megítéléstől mentesen.

Segítsük őt a hétköznapi megküzdésben! Lényeges tudni, hogy a nehéz helyzetben lévő vagy gyászoló gyermek könnyen iskolai bántalmazás áldozatává válhat eltérő viselkedése, sebezhetősége következtében. Ezért különleges odafigyelést, támogatást igényel, és amennyiben a tanár az osztályközösség tagjai részéről ellenséges megnyilvánulásokat tapasztal, időben közbe kell avatkoznia. Ebben az állapotban a gyermek képtelen megvédeni saját magát, korábban jól alkalmazott megküzdési stratégiái is csődöt mondhatnak.

A tanár mint villámhárító. A gyászoló haragja, negatív indulatai olykor éppen a jelenlévő felnőtt felé irányulhatnak, rajta vezetődhetnek le. Ebben az esetben a tanárnak tudatában kell lennie annak, hogy nem ő a célpont, csupán villámhárítóként terelődik le rajta keresztül a másképp kifejezhetetlen indulat. Ettől persze még nem könnyű ennek elviselése, és ilyenkor érdemes szakember (pl. iskolapszichológus) segítségét kérni a helyzet kezelésére.

Végül, de elsősorban: nézzünk szembe saját halálhoz, testi-lelki szenvedéshez való viszonyunkkal, hiszen megértő, támogató szerepet ennyire súlyos helyzetben csak érzelmileg stabil személy vállalhat felelősséggel!

Tükör rovatunkból ajánljuk még