Hogy állunk az idővel? – Adaline varázslatos élete | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Hogy állunk az idővel? – Adaline varázslatos élete

2017.05.19.

Az idő megfizethetetlen, vissza nem téríthető, igazi értéke abban rejlik, hogy meghatározhatatlan mennyiség áll belőle rendelkezésre, legfőbb tulajdonsága pedig, hogy túl kevés vagy túl sok, éppen ezért nem mindegy, hogyan töltjük el. Lehet, hogy az idő szeszélyessége, véglegessége épp az élet sava-borsa?

A történet

Adaline Bowman (Blake Lively) az 1900-as évek elején született San Fransiscóban, és mit sem sejtve élte mindennapjait, amibe bőven jutott öröm, ugyanakkor bánat és tragédia is. Életének huszonkilencedik évében váratlan és különös balesetet szenvedett, amelynek következtében attól kezdve egyetlen napot sem öregedett.

Eme különös képesség még a mai világban is csodabogárrá tenne egy embert, nem beszélve a médiacirkuszról, amit generálna – az akkori korban pedig még nagyobb szenzáció kerekedett volna belőle.

Mindezt fontolóra véve Adaline megfogadja, hogy tízévente odébb áll, és új néven, új személyiséggel másik életet kezd. Csupán csak egyetlen ember, a lánya (Ellen Burstyn) ismeri titkát, ő marad Adaline legbensőségesebb és leghosszabb kapcsolata. Az évtizedek során folyamatosan veszti el maga körül a fontos személyeket. Emlékeit megsárgult fotográfiák és elrongyolódott filmes kópiák őrzik, az élmények lajstroma és a magány pedig egyre nagyobb súllyal nyomják a vállait. Ám megjelenik egy karizmatikus férfi (Michiel Huisman), akinek hatására megszegi önmagának tett fogadalmát, élete még jobban összekuszálódik, elfeledett hibák kerülnek a felszínre, régi titkokra derül fény…

Megfakult jelen

Adaline életét elnézve talán már nem is tűnik olyan borzalmasnak az idő végessége:

ha végtelen időnk lenne, nem értékelnénk kellőképpen a pillanatokat, nem lenne sürgetés, motiváció, nem versenyeznénk önmagunkkal vagy másokkal, s a végtelenség élménye a végletekig lustává, fásulttá, törődötté tenne.

Főszereplőnk ennek ellenére mégis igyekszik tartalmas életet élni, és tudatosan jelen lenni abban. Mivel nem készteti semmi rohanásra, van ideje nyugodtan, a jelen pillanataira fókuszálva élni az életét, mégis hiányzik belőle valami, amitől igazán boldoggá válhatna. Vajon hosszú távon megőrizhető-e érzelmeinek élénksége, vagy azok is unottan fakóvá válnak vele együtt?

Egyeseket pont az élet végességének ténye bénít meg, és az ebből fakadó szorongás nagymértékben befolyásolja életvezetésüket. Ezt a félelmet hatékonyan enyhíti kultúránk szokás- és normarendszere: a szimbolikus halhatatlanságért való küzdelem vagy az utódaink felnevelésébe fektetett energia; ha hiszünk Istenben és abban, hogy egy nagyobb egész részei vagyunk, életünk nem szűnik meg a halállal. Bár lehet, hogy nem vetettük papírra, de a legtöbbünknek van bakancslistája. A halandóság, illetve a pillanat mulandóságának tudata hozzájárul ahhoz, hogy ezek az élmények ne váljanak súlytalanná, ne tekintsük magától értetődőnek, hanem élvezzük a bennük rejlő örömöt és szépséget. Nem véletlen, hogy a kutatások szerint a végső stádiumú betegeknek általában megváltozik az életszemlélete. Szondy Máté a tudatos jelenlét pszichológiájáról írt könyvében ezt így foglalja össze:

  • Megkérdőjeleződik a fontossági sorrend, olyan dolgok kezdenek fontossá válni, amiknek korábban nem tulajdonítottak jelentőséget.
  • A kapcsolatok elmélyülnek, a kommunikáció tartalmasabbá válik.
  • Felszabadultabbak, sokkal inkább képesek nemet is mondani.
  • Nyíltabban kifejezik az érzéseiket.
  • Felhagynak a halogatással.
  • Jobban észreveszik és értékelik az élet apró szépségeit és örömeit.

Légüres térben

Adaline átlagosnál hosszabb életútja magával hozza a veszteségek emelkedő számát is: több embert, találkozást, búcsúzást, emléket, tárgyat, korszakot kell meggyászolnia, mint amennyit emberileg ki lehet bírni.

Emberi kapcsolatainkat megerősíti az együtt töltött idő, ami felértékelődik, ha kevés van belőle. A közös élmények, a megélt mérföldkövek mind-mind mélyítik az emberek közötti kötelékeket, az egyazon korszakban, korosztályban nevelkedő és létező embereket pedig összefogják azok a kulturális sajátosságok és ingerek, amelyek a külvilágból érik őket. Olykor két egymást követő generáció között is szakadék tátong, és nehezen értik egymást.

Képzeljük csak el, mi történne, ha egy egész évszázaddal később is talpraesetten kellene működnünk a megváltozott keretek között!

Mégis, bármilyen furcsa életutat is kövessen valaki, az ember mindig és mindenkor társas lény marad, szüksége van barátokra, akikkel megoszthatja az élményeit, akik tanúi lesznek az általa elért mérföldköveknek, akiktől visszacsatolást és szeretetet kaphat, a nehézségek idején pedig társas támogatást. Bizonyára mi magunk is számtalanszor megtapasztaltuk, hogy a minket ért élmények akkor váltak valódivá, amikor valakivel megoszthattuk azokat. Adaline életében ezt a lélektani szükségletet helyettesítik az albumába ragasztott fényképek, de ezek nem képesek azt az érzelmi többletet nyújtani, amit egy szerető barát, társ hallgatása, megértése, figyelme. Magányosan nehezebb az élet, ezt támasztják alá azok a vizsgálatok is, amelyek eredményei szerint a társas együttlét szoros összefüggésben áll a boldogságérzetünkkel.

A kutatások szerint azok, akik könnyebben nyílnak meg mások előtt, időt töltenek a számukra fontos emberekkel, gyakorolják a megbocsátást, kifejezik a hálájukat és segítenek másoknak, boldogabbak, és a várható életkoruk is magasabb, mint azoknak, akik nem élnek ezekkel a „stratégiákkal”.

Mindazonáltal az intim, mély kapcsolatok rizikót is jelentenek, s nemcsak egy ilyen különleges életút esetén, hanem a valós életben is. Bár azok tudnak leginkább megbántani bennünket, akik igazán közel állnak hozzánk, mégis tévút, ha a fájdalomtól való félelem és szorongás miatt meg sem próbálunk valódi, őszinte, mély kapcsolatokat létesíteni.

Az időérzékelés és a lelki egészség kapcsolata

Nézőként mi is átéljük a főszereplő érzéseit, mintha mi magunk is beledermedtünk volna az időbe. A pszichológia szerint az idő érzékelésének módja összefüggésben áll a lelki egészséggel és bizonyos pszichiátriai megbetegedésekkel. Azok az emberek például, akiknek az intellektuális teljesítőképességért felelős készségei károsodtak, gyakran nem tudják lerajzolni az óra számlapját, mert vagy összekeverednek vagy összetorlódnak rajtuk a számok, jelezve, hogy belső órájuk teljesen össze van kuszálódva.

Másoknál az időrend, vagyis a múlt, a jelen és a jövő fogalmai, illetve eseményei keverednek, ami igen gyakran fordul elő a skizofrénia esetében, hiszen ez a betegség súlyos téveszmékkel, inkoherens, logikátlan gondolatokkal és hallucinációkkal jár együtt.

Az idő múlásának sebességére vonatkozó téves elképzelés és a pszichés zavarok kapcsolatának vizsgálata Frederick Megles pszichiáter nevéhez fűződik, aki arra jutott, hogy leginkább a mániás, illetve a depressziós zavaroknál változik meg az időtempó érzékelése. Míg az előbbi kórképben szenvedők úgy érzékelik, hogy az idő túl gyorsan telik, ezért minél több elvégzendő feladatot kell a napjaikba sűríteniük, addig az utóbbi betegség áldozatai szerint az idő túl lassan múlik, s ők a szörnyű múltban vagy jelenben ragadtak, a felszabadító jövő pedig sohasem fog beköszönteni számukra.

Ennek hátterében a ruminálásnak nevezett jelenség húzódik meg, amikor a múlton való rágódás olyan mértékben uralja a mindennapokat, hogy azok megakadályozzák a jövőre vonatkozó tervezést és a célok véghezvitelét.

Filmünk főszereplője is benne ragadt egy olyan állapotban, amely megnehezíti számára a boldog, felhőtlen jövő tervezését, ezért inkább a menekülést választja. A film tanusága szerint a változáshoz nem a körülményeinknek kell átalakulniuk, hanem nekünk magunknak kell elindulnunk az elfogadás, majd a változás útján. A múlton nem változtathatunk, de tanulhatunk belőle és építhetünk rá, a jövőt nem ismerjük, de a jelenben igenis alkalmunk adódik lerakni az építőköveit, ha minden pillanatot és élményt a maga teljességében élünk meg és fogadunk el.

Ajánlott cikkek