Tisztelet a pillanatnak | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Tisztelet a pillanatnak

Tisztelet a pillanatnak

„Tisztelet és odafigyelés a pillanatnak. A játéknak is ez a lényege.”
2014.08.02.

Kockázat, tét, izgalom. Ráadásul mindez a képernyőn, hús-vér emberekkel és mégsem ízléstelenül. Drámai feszültség, emberi sorsok, pedig az egészet játéknak nevezzük. Magas nézettség – bulvár nélkül. Nehéz terep. Először is hiteles műsorvezető kell hozzá. Gundel Takács Gáborral beszélgettünk. 

Eleve a média szakmába készültél?

– A színház volt az álmom, de hat évig próbálkoztam sikertelenül, és gyanús volt, hogy talán nem csak a szerencsén múlik, hanem valami tényleg hiányzik ahhoz, hogy jó színész legyek. Csak később jöttem rá, hogy a színész és újságíró szakma gyökere nagyon hasonló. Azonos a késztetés: egyrészt kutakodni, hogyan működik a világ, hogyan gondolkodnak az emberek, másrészt mindazt, amit megismersz, megmutatni másoknak. Megkocogtatni a vállukat, hogy nézd, milyen érdekes! Huszonévesen az ember még nem mindig látja, hogy a benne rejlő motivációknak mi a számára legjobb megnyilvánulási formája.

A humán érdeklődésed miatt másképp szemléled a sportriporteri munkát is, mint a kollégáid?

– A sportközvetítéseknek is megvannak a műfaji adottságaik, de igazából ott is az az érdekes számomra, hogy az emberek hogyan gondolkodnak, hogyan döntenek. A 10 ezer méteres síkfutásban például, lássuk be, külső szemlélő számára semmi sem történik, huszonöt kört futnak ugyanazon a négyszázas pályán. De Gyulai István el tudta magyarázni, hogy aki elöl fut, az azért teszi, mert tudja, hogy iramot kell mennie, mert ez az ő esélye, a második tudja, hogy neki az a jó hely, mert különben kifárad, de onnan még előre tud törni. Megjósolja, hogy ha két kör múlva az utolsó nem indul meg, akkor bajban lesz, és két kör múlva az utolsó tényleg elindul. Ettől kezdve már a néző sem csupán hangyákat lát futkosni a pályán, hanem gondolkodó embereket és hihetetlen izgalmas az egész. Sokan mondják, hogy ma már minden ki van írva a képernyőn, minek a közvetítő? Egy sportkommentátornak nem adatokat kell átadni, hanem megmutatni a drámát. Ettől válik izgalmassá egyébként egy vetélkedő is. A klisék ismétlődnek, attól lesz érdekes az egész, hogy egy másik ember másképp viselkedik ugyanabban a helyzetben. Többször kérdezték már tőlem, hogy minek azok a kis beszélgetések a Maradj talpon!-ban? Pontosan ezért, hogy valódi embereket lássunk, ne csak beszélő fejeket, ez nem csak egy televíziós keresztrejtvény-műsor. Fontos, hogy a néző valahogyan viszonyulni tudjon a játékoshoz, szimpatikus legyen vagy ellenszenves, egyetértsen vele vagy ne.

Mennyi az előzetes felkészülés a konkrét adásidőhöz képest? Az alapos felkészülésen vagy a műsorban való jelenléten múlik a siker?

– Egy adáshoz négy-öt óra felkészülés kell, sokszor utána is olvasok a témáknak. Ugyanilyen fontos azonban az empátia, hogy az ember ne menjen el a fontos pillanatok mellett. Ne maradjanak a nézőkben kérdések amiatt, mert a riporter vagy a műsorvezető nem vette észre, hogy történt valami humoros vagy drámai. Klasszikus riporteri hiba például, hogy előre kigondol valaki tíz kérdést, és azt mindenképp fölteszi, ha törik, ha szakad. Akkor is, ha az elsőre olyan választ kap, hogy megáll a kés a levegőben.

Úgy gondolod, hogy a műsorvezető színész is?

– Kétféle műsorvezető van, az egyik kitalál magának egy arcot az adott műsorhoz, és aztán aszerint viselkedik. Ezzel akkor van a baj, ha megszűnik a műsor, vagy időközben kiöregszik a figurából. Én inkább a másik típus vagyok, aki magából építkezik, így egyrészt természetes marad, másrészt a korral észrevétlenül alakul a képernyős figura is. Ebben az esetben mindenféle műfajban hiteles lehetsz, hiszen te vagy a közös pont, illetve a viszonyod a sporthoz, a zenéhez, játékhoz. Erre nagyon jó példa Vitray Tamás, aki mindegyik műsorában önmaga tudott maradni, és elfogadták a nézők a legkülönbözőbb szerepekben is.

A te figurád egyszerre vicces és komoly. Ebben sincs kényesen kimért arány?

– Nincs. A fiatal, tapasztalatlan kollégák sajátja egyébként, hogy mivel a felszínen mozognak, vicceseket akarnak mondani, hogy megtartsák a figyelmet. De a sportban és a játékban nem lehet vicces mondatokkal fölkészülni, mert mindkettő tele van váratlan helyzetekkel. Szerintem az a szabály, hogy ha valakinek ott eszébe jut egy poén, akkor azért is jut eszébe, mert annak ott helye van, ha nem, akkor nincs is helye. A másik szabály, hogy fölöslegesen nem kell zavarni a nézőt, hadd élvezze a mérkőzést. Ha én folyamatosan a játékos sztorijaival szórakoztatom, az idegesítheti. Ha eső van vagy épp elment a világítás és megszakadt a meccs, akkor persze kell sztorizni, de ha izgalmas a játék, akkor tilos.

Vagyis a sportközvetítésen nem te vagy a főszereplő. És a vetélkedőműsorban?

– Külföldön ezt game show-nak hívják, nem véletlenül: alapvetően a műsorvezető viszi a hátán a műsort, de persze ott is vannak pillanatok, amikor csöndben kell maradni.

Beleéled magad a játékosok helyzetébe?

– Bizonyos mértékig igen, de nekem inkább az a feladatom, hogy segítsek neki. Amikor az ember tudja, hogy a képernyőn szerepel, elkezdi magát kontrollálni, emiatt természetellenesen viselkedhet. Nagyon emlékezetes számomra, hogy egyszer egy lány az Áll az alku?-ban nagyon önfeledtnek akart látszani, mondván, hogy ez csak egy játék, és nem számít. Sorban mentek el a nagy összegek, és amikor a vége felé az utolsó nagy nyeremény is elszállt, és látszott, hogy csak fityingeket fog nyerni, akkor elkezdett zokogni, és kibukott belőle, hogy neki mostanában semmi sem sikerül az életében. És ott maradt egy szerethető, emberi ember. Sokszor próbálok segíteni ilyenkor, hogy érezzék, nem kell kényszeresen poénkodni, vagy túl sokat beszélni, de ha ők nem hagyják, nem tehetek mást, mint elfogadom őket így.

Azért ez veszélyes játék. Nem teszi nagyon védtelenné ez a helyzet a vendégeket? Mi az a határ, ami egy ilyen game show-t elkülönít a reality show-tól?

– Nagyon kényes dolog megtalálni a határt. Robert Capa mondta a fotózásról, hogy ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel. Ez igaz az interjúra és a műsorra is. De addig kell közel menni, hogy még ne sértsd a másikat. Nem fordulhat elő, hogy egy játékos úgy menjen haza a felvételről, hogy másnap ne mehessen be emelt fővel a munkahelyére, vagy még fontosabb, hogy a gyereke be merjen menni az iskolába. Nem lehet senkit kitűzni egy gombostűre és felmutatni, hogy nézzétek, milyen hülyén viselkedett! Nagyon egyszerű valakibe belerúgni egy ilyen kiélezett helyzetben, könnyű manipulálni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embert. Ha valakit véletlenül mégis megbántok, igyekszem az adásban azonnal helyrehozni a hibámat. Ha valaki abból él, hogy nevetnek rajta, az más, mert celebként keresi a kenyerét, az a saját döntése, ide viszont az emberek nagy része nem ezért jön.

Szoktad azt álmodni, hogy te állsz a versenyző helyén, és nem tudsz válaszolni egy kérdésre?

– Ilyen álomra nem emlékszem, de olyat álmodtam már, hogy egy kerítésre támaszkodva nézek egy sífutó versenyt, és csak a vége előtt jövök rá, hogy ezt nekem közvetíteni kéne.

A műsoraid a versenyről és az eredményről szólnak. Nem nehéz az élet más területein szabadulni ebből a kontextusból?

– Az életnek nem kell mindig versenyről és eredményről szólnia. Többek között azért hagytam ott a kereskedelmi tv-t, mert nem szerettem, hogy azért csinálunk műsorokat, hogy legyőzzük a konkurenciát. Csak az volt az érdekes, hogy hányan nézték, az nem, hogy láttak-e benne valamit. Szerintem az életben minden, nemcsak a verseny és az eredmény, de az élmények, a tapasztalatok, a beszélgetések, a találkozások, a játék; minden siker és kudarc alapvetően egyetlen dologról szól: ismerd meg önmagad!

Mennyire vagy konzervatív? Például, Gundel leszármazottként engeded a gyerekeidnek, hogy gyorsétterembe járjanak?

– Járni járnak, tehát ha így nézzük, liberális vagyok, de szerintem különbség van az étkezés és az evés között. Ha nagyon éhes vagy és sietsz, beugrasz a közértbe egy kifliért meg egy tejért, megeszed, és rohansz tovább. Előfordul ilyen helyzet. De ha megterítünk, és együtt leülünk, akkor meg kell tisztelni azt, aki az ételt elkészítette, és aki leült veled szemben, vagyis nemcsak belapátoljuk és loholunk tovább. Kényes vagyok rá, hogy ne könyököljenek például az asztalra. Ilyen szempontból konzervatív vagyok, de mindez nem feltétlenül csak a gyertyafényes vacsorát jelenti, mert a sült kolbász, mustár, fehér kenyér, korsó sörnek is meg lehet adni a módját. Tisztelet és odafigyelés a pillanatnak. Ez a játék lényege is. Olyan kevés helyzet van az életben, amikor nem a múlttal, és nem a jövővel foglalkozunk. A rituálék, ha igazán átéljük őket, akkor alapvetően az emberről, és egymás megbecsüléséről szólnak.

(Részlet a Képmás 2013. augusztusi számában megjelent interjúból)

Ajánlott cikkek