Schubert Éva: „A boldogság egyféle” | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Schubert Éva: „A boldogság egyféle”

2017.07.12.
ISTEN NYUGOSZTALJA SCHUBERT ÉVÁT! AZ ALÁBBI INTERJÚVAL EMLÉKEZÜNK RÁ, AMELY 2005-BEN KÉSZÜLT, DE GONDOLATAI MA IS AKTUÁLISAK ÉS GAZDAGÍTÓK. Amikor a szerkesztőségben szeptemberi lapunk tartalmát terveztük, és az emberi élet gyümölcséről beszélgettünk, úgy éreztem, egy művelt, bölcs, életvidám emberrel kellene interjút készíteni. Egy hat-hét évvel ezelőtti beszélgetés jutott eszembe, amikor elfelejtettem munka közben a diktafonra pillantani, mintha egy délutáni teára jöttem volna a régi polgári ízlést idéző bútorok, festmények közé – „csak” beszélgetni. Schubert Éva egyik mondatát – amely sokunk életének és munkájának lehetne mottója – sokáig hordoztam magamban: „Az ember célja és sorsa, hogy kapcsolatokat teremtsen a másikkal.” Vajon most mit mond erről az ismert színésznő?
schubert_eva_2.jpg
Schubert Éva – Kép: Páczai Tamás

 

– Az élet gyümölcse? Az, ha valakinek csodálatos anyja van, okos a gyermeke, és szeretetre méltó férje. Az emlékek is gyümölcsök. Van egy kis ládikám, amelyben mindenféle tárgyat gyűjtöttem. Olyanok ezek, mint a bóják, szilárd pontok az emlékezés tengerén. A hitem is az életem eredménye, mert bár gyermekként megkaptam, felnőttként kellett az életem eseményeiből megértenem. Aztán a tanítványaim például a munkám gyümölcsei. Rendszeresen hívnak telefonon, meglátogatnak, megnézem őket, ha játszanak. Nemrég Sümegi Esztert láttam a Toscában. Gyönyörű volt.

A munka gyümölcse nem a siker. A siker olyan érintőleges, mint amikor labdázik az ember, és néha hozzáér a keze a labdához. A munka igazi gyümölcse maga a másik munka.

Ha az ember jól dolgozik, akkor megnyílik előtte egy új lehetőség. A szabadidő sem válik igazán el a munkától, a kikapcsolódás tulajdonképpen szellemi munka is. Most például nagy örömet okozott Balogh János akadémikus könyve. Az egyik könyv pedig követeli a másikat, és az olvasás nem is annyira idő, mint készenlét és elszántság kérdése.

A múltkor a rádióban ment egy ’69-es Macbeth előadás. Nem véletlenül mondta Petőfi, hogy Shakespeare a teremtés fele, nélküle más lenne a világ. Nincs olyan emberi kapcsolat vagy konfliktus, amit ne írt volna meg. Nem ismerhette Freudot, de Lady Macbeth monológjában felvonultatja az összes lehetőségét annak, hogyan veheti rá a nő a férfit a gyilkosságra – csábítással, fenyegetéssel, megalázással, elképesztéssel –, a végén mégis ő őrül bele. Amikor ezt hallgattam, akkor döbbentem rá, micsoda boldogságot okoz ma az, ami régen természetes volt, hogy Shakespeare minden mondatát olyan tisztán és értelmezve mondják. Ma ilyet ritkán hallani.

schubert_eva_1.jpg
Schubert Éva – Kép: Páczai Tamás

 

– Amikor legutóbb találkoztunk, és a színház jövőjéről beszélgettünk, optimista volt…

– Akkor sem voltak már színházi közvetítések a tévében, de azt gondoltam, ettől majd a színház visszanyeri a varázsát. Nem így történt. Olyan drágák a színház- és koncertjegyek, hogy csak kevesen tudják megvenni. Az új magyar filmekben pedig ugyanaz a két szekértábor szerepel. Változik a világ, akik micisapkának hívták a Szent Koronát és rongynak a Szent Jobbot, most nemzeti jelképeket szorítanak a szívükre, és úgy pózolnak. Az értelmiség nem nagyon tud ezen változtatni, mert a szerepek le vannak osztva minden szinten. A magyar történelemben egyébként visszatérő probléma, hogy nem tudjuk félretenni a sérelmeinket akkor sem, ha fontos ügyekről van szó. Bilicsi Tivadar mesélte, hogy amikor kiment Amerikába a magyaroknak játszani, megkérdezték tőle az ’56-osok: „Ezeknek is énekelsz? De hát ezek ’45-ben jöttek ki!” És ugyanezt mondták a negyvenötösök az ötvenhatosokról.

– És a fiatalok?

– A fiatalok ma művészetből kevesebbet kapnak, viszont megkapták a szólásszabadságot, azt mondanak, azt olvasnak, amit akarnak. Ma már nem is értik, hogy miért kellett a dunyhát rátenni a telefonra… Püski könyvét mindenkinek el kellene olvasni, ezt nagyon jól leírta.

Én például éveken át nem tudtam elképzelni, mi bajuk van velem, miért kellett átmennem büntetésként a Vidám Színpadra. A politikai kabaré volt ugyanis az „átnevelő”, ide kerültek azok, akik valakinek az útjában voltak.

Húsz év múlva derült ki, hogy az egyik kolléganőm egyetlen rólam szóló mondata miatt történt mindez. A sors kegyetlenül bosszút állt rajta, sok szenvedés után halt meg. De nem gyűlölöm. A harag nagy tehertétel, megmérgezi az embert.

Rossz látni, hogy az embereket tömegesen be lehet csapni, föl lehet hergelni link hazugságokkal, például azzal, hogy „rendet” kell csinálni, mert az arab világ „maga a gonosz”. Sok igazságtalanság történt már – a magyar történelemben is –, aztán voltak a világban olyan korszakok, amikor úgy tűnt, minden átbillen, például amikor Botticelliék széttépték a festményeiket, hogy megtérnek. Aztán visszafordultak a dolgok a régi mederbe, visszajött a világias szemlélet. Van a világban fejlődés, de az irányát csak utólag ismerhetjük meg.

schubert_eva_3.jpg
Schubert Éva – Kép: Páczai Tamás

 

– Sokszor a saját életünk megértése is elég nagy feladat. Tudni, mikor mi a helyes, mihez van erőnk, tehetségünk.

– Molnár Ferenc szerint az igazi tehetség mindig kételkedik magában, viszont a féltehetség ragaszkodik a talentumához, és tűzön vízen keresztülviszi elképzeléseit.

Szerintem azért titkon mindenki tisztában van vele, mire képes. A saját kis életünk eseményei sokszor utólag kapnak értelmet.

Az angolkisasszonyoknál volt egy máterem. Ő tanította a kézimunkát. Amikor skarlátjárvány volt, és visszajöttünk az elkülönítőből, megkérdezte, hol a kötésem. Mondtam, hogy biztosan elvitték fertőtleníteni. Megkérdezte, miért nem néztem utána, és kaptam egy rovót. Azt hittem, hogy nem szeret. Évekkel később elmondta, hogy ő cenzúrázta a haza írott leveleinket, és engem olyan nemes anyagnak tartott, hogy rá akart nevelni arra, hogy járjak a dolgaim után. Ő szigorúan szeretett. Tőle tanultam meg az összeszedettséget, a pontosságot, a lelkiismeretességet. Ward Mária mondása volt, hogy „kemény legyél, mint a gyémánt, de gyengéd, mint egy anya”. Emlékszem, a szigor mellé annyi szeretetet kaptunk! Például olyan gyengéden ébresztettek minket, bejött egy máter, és halkan elkezdett imádkozni, aztán ahogy ébredtünk, mi is bekapcsolódtunk. Az volt az életem egyik legszebb korszaka. Aztán jött a hidegzuhany, amikor pünkösdkor hazamentem, és kiderült, hogy apukát börtönbe vitték. Akkor örökre befelhősödött az ég. De ez nem azt jelentette, hogy nem voltunk utána is boldogok. Például amikor 25 kiló búzát hoztam el a budafoki hengermalomból. Vagy amikor szegényen, soványan, apa nélkül ültünk a díványon édesanyámmal és a Down-kóros öcsémmel, planta teát ittunk – mert más nem volt –, nevetgéltünk, és a rádióban szólt a zene.

Boldog voltam, mert éltek, akiket szerettem. A boldogság egyféle. Nem boldogabb az sem, akinek palotája van.

– Át tudja adni ezt a bölcsességet az ember a gyermekének?

– Sok anya ott rontja el, hogy nem válaszol a gyerekének, amikor az kérdez. Velem midig beszélgettek otthon, állandóan anyám és a nővérei társalgását hallgattam, a gyerekkorukról, az olvasmányaikról. Azért is olvastam olyan sokat, mert olyan érdekes akartam lenni, mint ők. Annyira átéltem a beszélgetéseiket, hogy nem is a saját gyermekkoromba vágyom vissza, hanem az édesanyáméba. Amikor ebbe a lakásba költöztünk, azt terveztem, hogy milyen jó zsúrokat fogok én a lányomnak rendezni itt, ahol táncolni is lehet. De ő már nem akarta, egy másik világba vágyott, és én nem erőltettem a magamét. Ez is fontos, hogy soha senkire ne kényszerítsd rá a saját vágyaidat. 

Az ember mindig ad valamit a másiknak, és kap valamit tőle. A kapcsolatainkból épül föl az emberismeretünk és az önismeretünk. Amíg átadhatjuk valakinek, amit tudunk, addig van értelme élni. Ez az igazi gyümölcse egy életnek.

Ajánlott cikkek