Rost Andrea: „Én nem akarom megspórolni a szenvedést” | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Rost Andrea: „Én nem akarom megspórolni a szenvedést”

2016.04.16.

Rost Andrea reggel a Családbarát műsorvezetői kanapéján kezdett, és adás után negyed órával már a fotózásunkon volt. Telefonon leegyeztet még néhány apróságot az operaházi programmal kapcsolatban és a gégésszel. S közben mosolyog, figyel mindenkire, nem kapkod, nem játssza az „elfoglalt vagyok és világsztár”-t.

A fotózáson igencsak rácáfoltál az operaénekesnőkkel kapcsolatos előítéletekre. Nem ragaszkodsz a színpadi(as) kellékekhez, az operai sminkhez, még csak nem is vagy hisztis.

– Nem. De az utóbbi időben meg is szerettem a fotózást, mert rájöttem, mennyire fontos nekem, hogy jók legyenek a képek, és ha kicsit irányítom a dolgokat, még élvezni is tudom az egészet.

Az előbb csillogó szemmel beszéltél a fiatal énekesekről. Nem úgy emlékszel, hogy te ugyanilyen lelkes és felkészült voltál?

– Sokkal gyorsabbak, több mindenbe belekóstolnak, és sokkal jobban tudják, hogy hogyan kell tálalni magukat, merre érdemes elindulniuk. Céltudatosok, érdekesek, tehetségesek. Én nagyon elkötelezetten adtam magam, de 20 évvel ezelőtt még nem tudtuk, mi az a PR. Ma ott az internet, bármit elérhetnek, ott a facebook, pillanatok alatt bekerülnek a köztudatba. Persze én is tudtam, hogy a legjobb, ha bekerülök a Staatsoperbe, mert onnan utána minden elérhető, de az kicsit nagyobb lépés volt.

Ez a felgyorsult tempó, meg hogy annyi mindenhez kell legalább egy kicsit érteni, nem megy az elmélyülés rovására?

– Ez inkább alkati kérdés. A személyiségtől függ, hogy valaki mennyire gyorsan tud egy szerepet átengedni magán, és újraalkotni. Kell a karizmatikus tehetség is, különben, ahogy én hívom, az illető csak szobaénekes. Ott akár egy Caruso is lehet, de aztán a színpadon nem tudja hozni azt az élményt, nem lesz igazi előadó. A sugárzó tehetség nem húz falakat, hanem kinyitja és odaadja magát a közönségnek.

Egyszer azt olvastam egy interjúban, hogy előre tudod, a pályádnak melyik szakaszán, milyen szerepet szeretnél elénekelni, még azt is, melyiket akarod majd utoljára, mielőtt visszavonulnál.

– Igen, de úgy néz ki, hogy ez mégsem így lesz, mert jövőre mégis el fogom énekelni Juditot a Kékszakállúból, és még nagyon nem készülök visszavonulni. De rá tud menni egy pálya, ha az ember rosszkor énekel el egy szerepet. Nem csak a technikáról vagy a hang állapotáról van itt szó, hanem a szerep drámaiságáról. Mi vagyunk a hangszerek, és a lelkünk hatással van az énekhangra és meg kell érnie a szerep árnyalataira.

Ennyire kötöttek ezek a karakterek? Azt gondolná az ember, hogy az alakok sokkal hajlíthatóbbak és rugalmasabban értelmezhetőek.

– Körülbelül 60 százalékban így is van. És persze van olyan is, hogy valamit muszáj elvállalni, mert egy olyan karmesterrel tudok együtt dolgozni vagy egy olyan rendező kér fel, hogy nem utasíthatom vissza. Meg lehet csinálni, de ilyenkor 5-6 év múlva egyszercsak megérzi az ember, hogy igen, most lett ez a szerep az enyém. Olyankor a színpadra való belépés pillanatában már tudod, mi fog történni, amikor kiénekled az utolsó hangot, megérzed a szerep ívét.

Színpadi embereknél a külső megjelenés sugallta kor, az eljátszott figurák kora és a saját életkor néha nagyon különbözik. Egy énekesnél a hang érettsége is hozzáadódik. Nehéz ezeket jó egyensúlyban tartani?

– Amikor New Yorkban a Rigoletto Gildáját énekeltem, volt egy elszólásom. A harmatos kislányt énekelve la tua figlia helyett azt mondtam, hogy la tua donna, vagyis asszony.

Ez is lehet egy értelmezése is a szerepek…

– Végülis lehet, hiszen nincs mama a történetben, és a kislány a feleség szerepét is betölti, azért is óvja annyira az apját. De azért elgondolkoztam, hogy meddig fogom én ezt énekelni... és nem sokkal utána le is tettem. És jól döntöttem. A naivákat tettem le, Cso-cso-szán is 15 éves, de ő más alkat és a fiatal hang számára még túl nagy kihívás.

Az operát nem a történet viszi, hanem a szerep megformálása, ezért nagyon erős érzelmeket kell megjeleníteni a színpadon. Könnyű így vigyázni a hangra? Lehet spórolni vele egy katartikus pillanatban?

– Nagyon fegyelmezett vagyok, de előfordul, hogy az érzelmek elragadnak, és akkor a hangszálaim szempontjából nem éneklek olyan okosan. De a közönség ezért nagyon hálás. Most például a Neddát énekeltem a Bajazzókban, és sokan megkerestek előadás után, hogy mennyi energiát kaptak tőlem. Hiszen ők ezért jönnek, én meg azért, hogy adjak.

Az befolyásol előadás közben, hogy melyik színpadon állsz és hányan hallgatnak?

– Az talán nem, de már kezdőként is lehet érezni, hogy milyen a közönség. Persze ebből a szempontból is ért már meglepetés, mert lehet, hogy az elején nem reagálnak, de a végére mégis felépül a darabbal együtt a katarzis.

Megérzed a színpadról egy nemzet karakterét? Mások a reakcióik?

– Az olaszok viharosabbak, de ma már a magyaroknak is igazi mediterrán típusú szeretetmegnyilvánulásaik vannak. A gazdasági válság miatt talán felértékelődtek az emberi kapcsolatok és a művészi élmények.

25 évnyi pályád alatt melyik szerep volt igazán Rost Andrea?

– Én mindegyiknél úgy éreztem, mintha én volnék. Júlia és Gilda, vagy a vérbő, szicíliai Nedda, akit most játszom. Mindegyiket szerettem, és mindegyik személyiség csírája bennem van. Amikor kell, ebből növesztem ki a karaktert.

Emlékszel a pillanatra, amikor megérezted, nemzetközileg is elismert operaénekes lettél?

– Milánóban volt, Gildát énekeltem, abban a pillanatban azt éreztem, hogy most nyílt meg a világ...

A színpadra lépéskor? Vagy amikor elénekelted? Az öltözőben?

– A színpadon.

Soha nem is bizonytalanodtál el, egy-egy feladat előtt?

– Dehogynem. Sokszor.

Mi táplálta a kételyeidet?

– Először is, hogy meg tudom-e tanulni a szöveget. Képes-e még az agyam befogadni. Az első próbáktól a mai napig reszketek. Akkor még minden idegen, tartok tőle, hogy nem felelek meg az elvárásoknak. De a második próbán már minden rendben.

A mások elvárásának?

– Nem, azt hiszem, a magaménak.

Kitől esett a legjobban az elismerés?

– Domingótól, Pavarottitól, Renato Brusontól. Japánban amikor a Scalaval voltunk vendégszereplésen és Desdemonát énekeltem az Othellóból, Riccardo Muti azt mondta az előadás után, hogy ilyen Ave Mariát még életében nem hallott.

Hogyan reagálsz az ilyen szavakra?

– Ha olyasvalakitől hallom, aki egyébként nagyon szigorú, ahogyan ő, – mert szinte minden előadás után szóvá tesz valami kis hibát – akkor könnyes lesz a szemem.

Várnak virághegyek az öltözőben?

– Az öltözőből kiküldöm, mert például a mimózától bedagad a torkom.

– Ki vigyázott gyerekekre, amikor dolgoztál?

– A kislányomra a nagymami. Nagymamák nélkül nem működne a világ. De amíg nem voltak iskolások, általában jöttek velünk világot látni. Mindkét gyerekem nagyon muzikális, a lányom énekel, zeneakadémista, a fiam dobol.

Megjelent egy hangoskönyved mesékkel. A gyerekeidnek is sokat meséltél?

– Rengeteget. Én is nagyon szeretem a meséket, sokat mesélt nekem is a nagypapám. Az Ezeregyéjszaka meséiből A Hajnal-Harang és a rókát mesélte a legtöbbet, meg Grimm-meséket. A nagyszüleim neveltek 8 éves koromig vidéken, az egy csodavilág volt. A gyerekeim fejből is kértek mesét, a fiamnak például autókról és motorokról kellett mesélni. Persze lelkük volt és beszéltek. Az volt a kellemetlen, amikor elfelejtettem, mit meséltem előző este, és reklamáltak, hogy ez nem így van. Szeretem a La Fontaine meséket, és az egyik kedvencem még a Kis hableány, amely a hangoskönyvben is szerepel. Most döbbentem rá, hogy mennyire tragikus történet.

Akár egy opera libretto…

– Szerelem, önfeláldozás, halál. El is gondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy már akkor benne volt a személyiségemben az erre való hajlam.

Tudsz úgy pihenni vagy bármit csinálni, hogy kikapcsolod a zenét?

– Kell is, mert az embernek néha ki kell éheztetnie magát, hogy ne merüljön teljesen bele a munkába. Például vezetésnél sem szoktam komolyzenét hallgatni, mert akkor annyira arra figyelek, hogy eltereli a gondolataimat a forgalomról.

Olyankor mit hallgatsz?

– Jazzt és népzenét.

Ha a gégész egy hónapra eltiltana az énekléstől, kibírnád?

– Muszáj. Az emberi hangot nem lehet újrahúroztatni.

Szoktál otthon dudorászni?

– Ha igazán jó kedvem van. Olyankor a gyerekek meg is jegyzik, hogy anya, nagyon jó kedved van. Akkor akár táncra is perdülök. Vagy ha Frank Sinatra van a tévében, nagyon szeretem.

Nemcsak a sikereidről beszéltél már a nyilvánosság előtt, hanem a kudarcokról is. Például a válásról és arról, hogyan élted ezt meg katolikusként. Túl vagy már a traumán?

– Igen. De amikor a pap azt mondta, hogy nem áldozhatok, úgy éreztem, hogy az egyház épp a legnehezebb helyzetben nem tud támogatni, amikor az ember úgy érzi, összedől az élete, minden, amit szépnek, jónak gondolt addig. Aztán egy lelkész kihúzott ebből a kátyúból, segített a zene is, jártam terápiákra. A pályám is megsínylette, de hát lélekből vagyunk, nem lehet erről nem tudomást venni. Végül kijöttem belőle. Nekem a buddhizmus is segített, mert azt tanítja, hogy a dolgok keletkeznek és elmúlnak, a szerelem is. Bár tarthat nagyon sokáig, az élet végéig is, és az nagyon nagy szerencse. Amikor a kolostorban 10 órát meditáltam, akkor is katolikus voltam. A tanítóm soha nem mondta, hogy ne az én Istenemben higgyek. Túl vagyok rajta, most már kék az ég, lehet szárnyalni.

A szerepeidben segített a szenvedés? Vagy nem bántad volna, ha megspórolhatod?

– Én nem akarom megspórolni a szenvedést, nem kell mindig heppinek lenni. Az élet nem csak abból áll. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

De azért anyaként szeretnéd, ha a gyerekeid megúsznák?

– Nem fogják megúszni. Csak abban reménykedem, hogy elég erősek lesznek, és akkor is a boldogság felé haladnak majd, amikor nem úgy érzik. A szerelmi csalódásokat nem lehet megspórolni. Túléltünk már ilyet a fiammal is, örülök, hogy hozzám fordult akkor, és úgy érzem a csalódástól, a szenvedéstől is gazdagabb lett. Az a fontos, hogy mindig elérhető legyek, amikor kellek, telefonon is, és ha ott vagyok, akkor teljesen odaadjam magam. Olyankor minden mást félre kell tenni.

Nagypapád hallott színpadon énekelni?

– Igen. Nagyon örült. És nagyon féltett, azt mondta: vigyázz magadra. Tudta, hogy én egy otthont szerető, otthonülős típus vagyok, és akkor a hivatásom kilökött a nagyvilágba. Talán hihetetlenül hangzik, de nem vagyok világjáró típus. Azért hozzászoktam, de csomagolni például utálok. Legszívesebben az egész házamat belegyömöszölném a bőröndbe, lemezekkel, könyvekkel, macskákkal. Mindig lakásban lakom, ha hosszabb időre megyek, nem hotelben. Sokat vagyok a természetben. Berlinben volt egy fám, amit mindig meglátogattam.

Mit jelent számodra az otthon? Házat, országot, kultúrát, embereket, színpadot?

– Ez most nehéz kérdés nekem, mert az életem egy nagy változássorozat. A gyerekeim már kirepültek, egyedül élek, ha minden igaz, a házamból is kiköltözöm, mert túl nagy. És most vagyok legtöbbet Magyarországon, ami nagyon jó. Berlinben is éltem, szeretek ott lenni, de nem tudtam megszokni. Társulatnak sem voltam igazán tagja. Talán a házam, a zongoráim, a kottáim, a könyveim jelentik az otthont.. Vannak gyerekeim, barátaim. A lelkemben vagyok otthon. Ott soha nem vagyok egyedül, mert a Jóisten velem van. Itt belül vagyok otthon, mindent ott viszek magammal, amire szükségem van. Az álmaim, a vágyaim, a nyitottságom.

Kép: Emmer László