Ráckevei Anna: „A színház morális intézmény” | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Ráckevei Anna: „A színház morális intézmény”

2017.03.30.

 

Ráckevei Anna számomra mindig valami szép komolyságot tett hozzá színpadi és filmes karaktereihez. Nem lehet véletlen, hogy általában ő a szinkronhangja a sokszínű, de mindig emberi tartást sugárzó Meryl Streepnek. (És képzeljék, a fotózáson észrevettem, hogy – bár kolléganője szőke és kék szemű, ő pedig igazi barna – még külsőre is hasonlít rá!) Most, hogy belegondolok, talán még abban is szerepe volt, hogy az Anna nevet olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, mint nőiesség, fegyelem, finomság, műveltség, humorérzék – és második lányunkat Annának neveztük el. Leírt beszélgetésünk a tűnődő pillantások, bujkáló mosolyok nélkül jóval kevesebb, mint a valóságban, és hiányoznak belőle a nevetések is, amelyek a felelősség és empátia kívánalmai szerint pontosan megfogalmazott válaszai végére sokatmondó, őszinte kacagással tettek pontot, jelezve, hogy hiába is faggatnám tovább. De a képek sok mindenről árulkodnak.

 

– Utoljára Pál Feritől hallottam, hogy az emberek egyik legnagyobb hibája ma a rugalmatlanság, pedig ha rugalmasak vagyunk, nagyobb teret engedünk az életnek. Te is azt írod a Csokonai Színház nyitóoldalán, igazgatói beköszöntődben, hogy a színház és a színész halála, ha belemerevedik önmaga sémáiba, ha elveszíti a nyitottságát. Mit jelent ez a rugalmasság és nyitottság a gyakorlatban?

 – Nagyon sok olyan helyzet van, amit az ember elképzel, és aztán minden másképp történik. Ha mereven ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, állandóan konfrontálódunk, és legtöbbször kudarcok érnek.  A vezetői helyzet egyik nagy tanulsága, hogy ha megpróbálunk rugalmasan alkalmazkodni az adott szituációhoz, sokkal hatékonyabban lehet dolgozni. Természetesen vannak helyzetek, döntések, amikor nem érdemes engedni, de a mindennapokban muszáj együttműködnünk.

 – Nagyon sok színházban játszottál, de talán egyikben sem töltöttél annyi időt, mint a debreceniben. Miben különbözik ez a többitől?

 – Sok helyen megfordultam, Budapesten is és vidéken is, de valóban, hét évig voltam itt színészként, és ez most a negyedik évem igazgatóként. Nagyon izgalmas volt az a világ, amit Vidnyánszky Attila színháza jelentett, különleges vendégrendezőket és színészeket hívott meg, nagyon sok érdekes impulzust kaptam. Ahhoz, hogy igazgató legyek, nyilván kellett jó adag önbizalom is, de talán ennél is fontosabb volt a munkatársaim iránti bizalom. Enélkül nem vállaltam volna, hiszen másképp nem is lehet egy ekkora intézményt működtetni.

 – Az sem zavart, hogy ami egy vidéki színházban történik, nincs annyira benne a köztudatban?

 – Fájdalmas, de szinte senki nem tud róla, hogy eljutottunk Párizsba, és kilenc estén át játszottuk az Odeon Színházban Valère Novarina Képzeletbeli Operettjét, ami korszakos esemény volt. Vagy hogy Bukarestben és Oroszországban, Jaroszlavlban mutattuk be a Mesés férfiak szárnyakkal című darabot, amikor a város ezeréves fennállását ünnepelték. Jó színházat csináltunk, de erősödött bennem az érzés, hogy ami nem Budapesten történik, az nincs is – legalábbis a médiában. A Fodrásznő kapott egyedül nagyobb sajtóvisszhangot, amely nyert a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

A teljes interjú a Képmás magazin áprilisi számában olvasható! 

Ajánlott cikkek