Prímáslány – Beszélgetés Túri Lucával | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Prímáslány – Beszélgetés Túri Lucával

2016.11.02.
Hirdetés
Különös, légies, mégis határozott jelenség a színpadon. Zenésztársaival táncházakat perdít táncra, a Zeneakadémián tanul, a csángók között pedig népzenét gyűjt. A legjobb minőségre törekszik a muzsikálásban, tehetsége vitathatatlan, de nem titkolja a kétségeit sem. Igazi „örömzene” szólal meg a hegedűjén.
turi-luca-nepi-hegedus-kepmas-pt-2.jpg
Authors: 

 

– Szüleim javaslatára két év zeneiskolai klasszikus hegedűtanulás után, ötödikesként átmentem a népi hegedűtanárhoz. Tisztán emlékszem, hogy akkor még azt sem tudtam, mi a népzene, csak rábólintottam. Egy éven át mind a klasszikus, mind a népi hegedűórára jártam, de a klasszikus tanárnőm ezt zokon vette, ezzel választásra kényszerített. Én sokkal jobban szerettem a népi hegedűóra légkörét – így később már csak erre jártam.

– Általános iskola végén sokan abbahagyják a zenetanulást, te viszont zenei középiskolába mentél.
– Szerettem, és könnyen is tanultam. Egy korábbi tanárnőm éppen prímást keresett egy korombeli nagybőgős és egy brácsás fiú mellé – így lett nyolcadik osztályos koromra egy zenekarom, akikkel a konzervatóriumi éveim alatt végig zenéltünk táncházakban, gálaműsorokon. Vácott, a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultam öt éven át népi hegedűt, 140 kilométerre az otthonomtól. Így nagyon hirtelen az élet sűrűjébe csöppentem, fel kellett nőnöm, mindenben önállónak kellett lennem. Utólag visszagondolva hihetetlennek tűnik a zenekarozás, hiszen egészen fiatal voltam még, és mégis benne jártam a nagy éjszakában – persze mindig meg volt szervezve, hogy ki visz haza, kinél alszom, mégis visszanézve sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint amikor benne voltam.

– Szüleid nagyon megbízhattak benned és a körülötted élő emberekben, hogy ezt megengedték.
–Igen, ez bizalom: meg voltak győződve arról, hogy ez a jó nekem, és ismertek annyira, hogy tudják, nem lesz ebből semmi problémám. Egyébként azt hiszem, sokkal jobb volt nekünk váci kollégistaként, mint azoknak, akik mindennap bejártak a suliba, mert ők kimaradtak ebből a nagy közösségi élményből. Mi éjjel-nappal együtt voltunk, egymáshoz csiszolódtunk.

 

turi-luca-nepi-hegedus-kepmas-pt-1.jpg
Kép: Páczai Tamás

 

– Hallottam, hogy a népzenészek magukat örömzenészeknek, a komolyzenészeket meg szomorú zenészeknek hívják. 
– Sarkítás, de tényleg így jön le. Kezdetben a zenekarommal ez a könnyed örömzenélés volt jellemző ránk. Azután ahogy tudásban előre haladtam, egyre inkább láttam, hogy mennyire keveset tudok, és annál nagyobb kihívás volt továbbhaladni. Soha nem voltam elégedett magammal, és azt hiszem, maximálisan nem is lehetünk soha elégedettek. Biztos, hogy ezt kell csinálnom? Biztos, hogy eleget gyakorlok, hogy jó úton haladok? – ilyen kérdések sorjáznak bennem még ma is. Sokan azt hiszik, hogy népzenét játszani egyszerű dolog, néhányan meg is kérdezik: „Hiszen ti csak improvizáltok, nem?” Na, ez nem így van! Improvizatív módon építjük föl a dallamokat, a zenefolyamatot, táncrendet, viszont van egy szigorú szabályrendszer, amit meg kell tanulni és be kell tartani, ha az ember stílushű akar maradni. Ha egy tájegység vagy egy prímás játékát szeretném megtanulni, a vidék zenei stílusát közvetíteni, akkor nagy figyelemmel meg kell tanulnom a felvételekről azt a jellemző táncrendet, hangsúlyrendszert, a prímás díszítésformuláit, technikai sajátosságait. Többek között ezek szabják meg a kereteket.

– Számít az, hogy férfi vagy nő a népzenész?
– A férfiak szerintem kevésbé rágódnak ezeken a problémákon, persze nem lehet általánosítani. Sok esetben jó képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy művészként meggyőzőek legyenek. Egy magabiztos férfinek erős a színpadi jelenléte. Még mindig meglepődnek sokan, ha egy lány a prímás, bár ma ez már sokkal általánosabb, mint mondjuk a ’70-es-’80-as években, a táncházmozgalom kibontakozásakor. Nőként másfajta erősségeink vannak, az érzelemközvetítés és az elmélyült figyelem ide sorolható talán, de hangsúlyozom, hogy nem szabad általánosítani, ez mind emberfüggő.

– A régi falusi közösségekben lehetett nő a zenész? A prímás?
– Egyáltalán nem. A népzenét alapvetően férfiak játszották. Volt néhány hangszer, amit nők is használhattak, például Moldvában a tilinka (egy furulyatípus) vagy a doromb. Egyébként sem nőknek való foglalkozás volt.

– A népzene ezek szerint egy „patriarchális” műfaj, amit férfi vezéregyéniségek műveltek? 
– Gyakori eset, hogy ha nálunk egy lány feláll a színpadra, az a kritika éri, hogy „nem vagy elég tökös!”. Ez nehéz ügy. Igen, a népzenéhez szükséges egyfajta határozottság, belevalóság. Ezek, azt hiszem, nőként is megvalósítható dolgok, bár az biztos, hogy egy kicsit más formában. Az emberben nagyon erős a vizuális képalkotás, és ha azt látják, hogy egy nő vezeti a zenekart, már egyből kicsit befolyásolja a megítélést. Ez persze lehet negatív és pozitív hatás is.

– Ha jól érzékelem, ti, népi hangszeres lányok, itt és most teremtitek meg a női népzenét.
– Egyfelől igen, másrészről nem hinném, hogy külön kell választani. A népzene az népzene a maga rengeteg színével. Nőként, ha erre adtam a fejem, meg kell találnom a helyem, az utam, hogyan tudok prímás, vezető lenni úgy, hogy közben megtartom női lelkületem, eszköztáram. Ez egy szép feladat, amin egész életemben dolgoznom kell. Sokszor elgondolkozom azon, hogy egy-egy táj zenéje milyen jellegű, és mindig arra jutok, hogy vannak igen férfias zenék, de vannak, amik finomságaikkal kifejezetten jól állnak egy nőnek is. 
Az a vonószenekari felállás, amit mi művelünk: hegedű–brácsa–bőgő, helyenként kiegészülve cimbalommal vagy klarinéttal – alapvetően a cigányzenészekre volt jellemző, ők hivatásként ebből éltek. Magyaroknak magyar népzenét játszottak. Mellettük persze voltak magyar parasztzenészek is, egy részük félprofinak tekinthető – vagyis a zenélésből és a földművelésből is éltek –, mások teljesen amatőrként csak a saját és kisközösségük kedvére zenéltek. A kávéházi cigányzene, a nóták világa más műfaj, városi zene, de ez is visszahatott a falusiak zenélésére. Bartók Béla például ezért nevezte parasztzenének a falusi népzenét, hogy élesen elválassza a teljesen más jellegű városi, népies műzenétől. Szomorú tény, hogy ennek ellenére, 80–100 évvel Bartók és társai rendkívül értékes működése után, a magyar emberek nagy része még mindig nincs tisztában a népzene fogalmával.

– Úgy látom, a népzene oktatása fellendült az elmúlt években.
–Igen, egyre több helyen indul be a népzene és néptánc oktatása. Alapfokú képzés kis túlzással már az egész országban elérhető, középfokon Székesfehérváron, Vácon és Nyíregyházán alakult ki jelentős népzenész bázis. A népzene felsőfokú oktatása a közelmúlt örömteli fejlődése: éppen tíz éve alakult meg a Zeneakadémián a Népzene Tanszék.

– Az érettségi után már olyan magas szintű volt a tudásod, hogy egészen biztosan megálltad volna a helyed, és meg tudtál volna élni belőle. Az igényességed mégis tovább sarkallt a Zeneakadémia irányába.
– Természetes volt, hogy nem hagyhatom abba a tanulást, a lehető legtöbbre kell törekednem. Tanulni szeretnék, minél szélesebb látókört szerezni, hogy aztán eldönthessem, mi az, ami fontos számomra, és mi az, ami kevésbé. Nem szeretnék mindig kizárólag a zenélésből élni, számomra ez nem elég kiszámítható. Így szükségem van a tanári diplomára, főleg mivel később, család mellett nem fogom tudni minden második estémet fellépéssel tölteni. És ezzel megint eljutottunk a női létből fakadó meghatározottságokhoz, amik nem érzem úgy, hogy gúzsba kötnének, csupán arra késztetnek, hogy megfontoltan és tudatosan felépítsem az egyensúlyt az életemben.

 

turi-luca-nepi-hegedus-kepmas-pt-3.jpg
Kép: Páczai Tamás

 

– Hogyan képzeled el tíz év múlva a jövődet?
– Tanítani szeretnék, bár ma még nem érzem rá késznek magamat. Nagy felelősség, hogy ahogyan tanítom a gyerekeket, annak majd csak jóval később látszik meg a hatása. A hegedű nehéz hangszer, és eddigi tapasztalataim szerint tanítani is nehéz. Sok módszert, technikát, felfogást, inspirációt kell még magamba szívnom ahhoz, hogy felelősségteljes, tudatos, jó tanárrá válhassak. Emellett természetesen nem szeretném abbahagyni az előadóművészetet sem. Nagyon fontos, hogy mindig legyen olyan tér az életemben, ahol zeneileg alkotni tudok, s megélhetem a zeneszeretetem.

– A te korosztályod mennyire tud az 1970-es–1980-as évek táncházmozgalmához kapcsolódni? 
– Néha úgy érzem, elkéstem a születésemmel. A mi korosztályunk nagyrészt lemaradt az utolsó nagy nemzedékről, akik akkora hatást gyakoroltak a népzenész társadalomra, és akiknek felvételein mi felnőttünk. Csodálatos anyagok maradtak fenn, mind a vokális, mind a hangszeres zene területén! Ma, amikor a népzenegyűjtés technikai feltételei tökéletesen adottak, sajnos egyre kevesebb helyen találunk már népzenét eredeti formájában. Ennek az az oka, hogy az idősebbek, akik még a hagyományban éltek, sorra távoznak el közülünk, a fiatalok pedig kevésbé érzik magukénak ezt a kultúrát. Eltűnik a falusi közösség, a népzene színtere, eredeti funkciója. Ma egy falusi lakodalmon például Erdélyben egy szaxofon-szintetizátor duó zenél, vagy bekapcsolják a laptopot, mert inkább erre van igény.

– Felbukkanhat még élő népzene, amit eddig nem gyűjtöttek össze?
– Szerencsére igen körültekintő gyűjtések történtek az elmúlt 100 évben, de előfordulhat. Két éve a Korinda Zenekar tagja vagyok, csángó népzenét játszunk hatan. Fontosnak tartjuk, hogy Moldvában szerezzünk élményeket, feltérképezzük, felgyűjtsük a jelenlegi állapotot, személyes kapcsolatot ápoljunk a még élő mesterekkel. Mindig nagy hatással van ránk, ha személyesen találkozunk zenészekkel, jó énekes asszonyokkal, olyankor érzi az ember a lényegét, értelmét annak, amit csinál. Az elmúlt nyáron másfél hetet Moldvában töltöttünk, szerencsére több zenésztől is tudtunk gyűjteni, és igen nagy öröm volt számunkra, amikor az egyik cigányzenész-faluban egy 83 éves hegedűs bácsira találtunk, aki régen járt csángóknak is muzsikálni, és elmondása szerint még soha senki nem gyűjtötte fel – izgalmas volt!

(A „korinda” csángó szó, karácsonyi kántálást, éneklést jelent, román változata a „kolinda”.)