„Annyi más dolog van a világon!” | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

„Annyi más dolog van a világon!”

„Annyi más dolog van a világon!”

Indulás – érkezés
2014.09.22.

„Fölszállsz a HÉV-re, és húsz perc múlva itt vagy nálunk”- mondja a telefonban. Csak húsz perc – jut eszembe a kényelmes, fűtött ülésen nézelődve. Mennyivel könnyebben jutok hozzá a történeteihez, az élményhez, gondolom a találkozásunkra készülődve. Nem kell órákat zötykölődnöm, csikorgó hidegben, kihalt állomásokon várakoznom, tűző napban gyalogolnom. És ez egyszer kicsit kételkedem is: elég lesz-e a szó, hogy újat mondjak valakiről, aki a szavakon keresztül már annyi világot tárt elénk, és olyan sokat elmondott magáról?

– A ház, amelyben laktok, akár egy szép, régi állomásépület. Ilyen az otthona az állandóan úton lévőnek?

– Állomás, igen, én is annak láttam. De az még sohasem jutott az eszembe, hogy erre az állomásra egyszer csak megérkeztem. Ma már egyre inkább érzem, hogy úton lenni azért jó, mert utána hazaér az ember. Nem tudom miért kellett nekem mindig mennem, miért volt bennem állandó elvágyódás. Bár igyekeztem itthon mindent elkészíteni, rendben hagyni, mégis mindig fáradtan, nyúzottan, lelkifurdalással indultam el. Nemrég olvastam, egy nő, ha családja van és dolgozik, nem tud lelkifurdalás nélkül élni. De érdekes, ahogy felszálltam a vonatra, megnyugodtam. És amikor belenéztem a vonatvécék homályos tükrébe, még fáradtság se látszott rajtam. Hátradőltem az üléseken, és átadtam magam az utazás, a készülődő találkozások, a várakozás, az elengedés idejének.

Mostanában inkább azokat a napokat keresem a naptárban, amikor nincs esemény, amikor itthon vagyok vagy messze, egy csodahelyen, egy szőlőben.

– Csodálnivaló, hogy amikor elmész ismeretlen emberekhez, belekóstolsz idegen életekbe, nem félsz attól, hogy ők vajon elfogadnak-e majd. Talán, mert tudod, hogy amit te viszel nekik – kíváncsiságot és figyelmet – az éppolyan fontos, mint amit ők adnak neked?

– Pár évvel ezelőtt nagyon elfáradtam. Ijesztően. Hónapokig úgy éreztem, hogy már soha nem leszek úgy kíváncsi, mint valaha. Minden energiám elhagyott. Tény, hogy évente majd száz helyen fordultam meg. Azt hittem, hogy elég energiát ad, hogy olyan sok élmény ér, hogy sok odaadó visszajelzést kapok a találkozókon, a munkám során. Szerencsére ez a fásult fáradtság elmúlt, de megtanultam, hogy sokkal, sokkal kevesebbet szabad csak vállalni. „Tisztogass meg olykor bajjal engemet.” – mondja a zsoltár, és kezdtem érteni, miről is beszél ez a sor.

– A fizikai terhelés volt sok vagy az idegen sorsok súlya? El lehet engedni a történeteket?

–  Nem mindet. Ebben is benne van az ember választása. Sok ember, jó néhány sors velem maradt az évek során.

– De az ápolható kapcsolatok száma véges. És a régieket nem lehet kiselejtezni az újak miatt, mint a lyukas zoknit…

–  Így van. Sokszor már a visszajelzésekhez sincs idő, egyszerűen nem fér bele a napba, hogy válaszoljak levelekre. Mindenfélét próbáltunk már kitalálni, hogy például előre megírt mondatokat teszek a borítékba…

– Így valamiféle sorozatgyártó levelezés kezdődne. Az az érzésem, tőled nem ezt várják.

– Seregi László koreográfust, amikor a harmadik gyönyörű Shakespeare-balettjét is megcsinálta és túl volt egy szívműtéten megkérdeztem: „Laci, és mi lesz a következő?”, a maga vehemens stílusában rámförmedt: „Látja?! Maga is csak ezt kérdezi! Nem lesz következő, mert elnyúlok, kinyúlok, meghalok! Érti? Maga is a véremet akarja?!” Olyan nehéz ez. Mert az emberek a kapaszkodókat keresik, az olyan élményt, ami felröpít, tovább lendít, ami értelmet ad. És jobb érzés igen-t mondani, mint nem-et. Nem tudom elfelejteni Lázár Ervint. Először kértem interjúra, még nem ismertük egymást. A telefonban azt mondta, nézze, orvosi parancsra van itt előttem a falon egy táblácska. Az van ráírva: NEM. Ezt kell válaszolnom, ha valaki mondjuk írást, találkozót, vagy interjút kér. Mondtam, értem. És szomorúan hozzátettem, hát akkor nem találkozunk. Hallgatott kicsit, aztán csöndesen ezt mondta: Na, mondja, mikor akar jönni…? Miközben teszem a dolgom, ráadásul élvezettel, én is egyre szorítóbban érzem, hogy nyugalom is kéne, meg annyi másféle dolgom van még! Otthon, az enyémek között. Igaz a mondás: hatvan felé hazafelé. A világ arról harsog, hogyan maradhatunk fittek, fiatalok, de hát bizonyos erők csak fogyatkoznak az emberben. Bár, épp tegnap találkoztam egy nyolcvanéves asszonnyal, nefelejcskék szeme volt, ragyogott az egész teremtés. Egy tízemeletes házat gondoz, az embereket, meg a lépcsőházat is. Az a ház derűs volt és tiszta, a lakók köszöntek egymásnak – öröm volt nézni. Amikor kérdeztem, hogy csinálja, azt mondja, hát fáj itt is, ott is, néha jobb, néha rosszabb, de nem törődöm vele. Annyi más dolog van a világon!

– Hosszú ideig ápoltad az édesanyádat, és ahogy írod, ez az időszak, az ő fájdalmai szülték meg köztetek a régóta „vágyott öleléseket”. Sokan nem fogadják el, hogy még magatehetetlenül, fájdalommal is érdemes élni. Miért?

– Talán, mert az ember fél. Amikor az édesanyám beteg lett, és tudtam, hogy ide fogjuk hozni, én is féltem a lekötöttségtől, a kötelességtől, ami alól nincs mentség. Eszembe nem jutott elmenekülni előle, vagy letudni valami mással, de féltem.

– Amikor a gyermekeinket gondozzuk, miért nem félünk ettől? Te is négy gyermek mellett „kötötted le” magad.

–  Emlékszem, sokszor ültem éjjel az ágyuknál, néztem a kis arcukat, arra gondoltam: hogy mertem én ezt vállalni? Meg fogok felelni ennek a hatalmas feladatnak? De ez nem félelem volt. Félni eszembe se jutott. Az anyukámról tudtam, hogy önállósághoz szokott ember, hogy nehezen fogad el, hogy szeret „dirigálni”. Hogy erőt mutat, de akkor még nem tudtam, mennyi elnyomott belső vágy él benne. Féltettem a szabadságomat, az időmet, de jól akartam csinálni, hogy könnyebb legyen neki. De vékony pallón járunk ilyenkor is. Amikor például fürdettem, rögtön megérezte, ha siettem, és akkor nem kért belőle. De amikor egy éjjel a sokadik ébresztés után egyszer csak azt mondta: Zsike, olyan jó, hogy itt vagy – akkor már vissza se akartam bújni az ágyba, jó volt vele lenni. Ezt úgy szeretném elmondani az időseknek. Hogy kérjenek. Kérjenek és simogassanak, mert úgy sokkal könnyebb jól adni. Még akkor is, ha gyerekkorunk óta mélyen bennünk van a vágy: „adjon úgy is, ha nem kérem”.

– Mostanában sokat vagy a szőlőben. Vidéki nagymama lettél?

– Fiatal koromban azt hittem a városban történnek a dolgok, ma már tudom, hogy nem. A föld közelében más az életed ritmusa, benne élsz a természetben. A rengeteg állat – bogarak, gyíkok, madarak, őzek, a színes lepkék, mint egy élő film – te is a szereplője vagy. Egy közeli forrás adja a vizünket, igaz el kell hozni a piros ceglédi kannában, de ott soha nem zárják el a csapot. Érzed, sokkal kevésbé vagy kiszolgáltatva, mint a városban. Ha nincs villany, ég a gyertya és kiderül, az angolvécé sem életszükséglet. Évek óta van egy vágyam: „visszaparasztosodni”. Jövőre már talán állataink is lesznek és igazi konyhakertünk. Az igazi szőlősgazda a férjem, de ha ott vagy, te is érzed, egész más lesz a fontos. Lépkedsz a szőlősorok között, keresed a hónaljrügyeket és nem akarsz a városba rohanni, intézni fontosnak látszó ügyeket. Jönnek az unokák, kalandoznak a forrásnál, nagyokat ebédelünk a diófa alatt… Úgy érzem, a világ, a kényszerek rá fogják szorítani az embert arra, hogy fűnyírás helyett a kertbe paradicsomot ültessenek, hogy az önellátás felé, s aki teheti, a vidéki élet felé mozduljon.

–  A férjed veled együtt változott?

– Ő hamarabb eljutott idáig, neki más az útja. Míg én nehezen tartom magamban a dolgokat, például sokszor előfordult, hogy a karácsonyi ajándékokat előbb odaadtam, mert nem bírtam az idejét kivárni – ő nem ilyen típus, inkább hallgat, és amikor kész van benne valami, akkor előrukkol vele. A szőlőt is ő találta. Neki az életben nem kellett pofon, hogy ráébredjen dolgokra.

– Ő megtud rólad valami újat az írásaidból?

– Nagy kérdés, hogy két ember mennyire ismeri egymást, nyilván maradnak titkos tartományok. Egy kapcsolat mindig tartogat meglepetéseket. Amikor összeházasodtunk, az az érzés vonzott hozzá, hogy ezzel az emberrel bármikor, bárhol biztonságban vagyok, soha nem érhet csalódás. Sokkal később öntött el az a hálás, meleg, vágyódó szerelem iránta, ami az évek során újra és újra előjön. Az nagy kincs, ha valakibe harminc-negyven év után is bele lehet szerelmesedni… Amikor kiderült, hogy korábban érkezik az első gyermekünk, mint illene, másnap eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Nagyon hamar láttuk, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk, bár én nagyszájú voltam, ő zárkózott, én lánykoromban szép félvér gyerekeket is el tudtam képzelni egy színes apa mellett, ő meg szőke, hosszú hajú valakit gondolt magának. De hát ezek játékok. Mostanában a szőlőben sokat vagyunk kettesben. Ő szeret pontos időben enni, én nem. Ő mindig reggel hatkor reggelizik, és délben ebédel, én sohasem figyelem az órát, és nem tudok hajnalban enni. Egy idő után mégis leültem vele reggelente, bár nem ettem, ő pedig engedett a korai ebédből, hogy együtt ülhessünk asztalhoz. Összesimultak a szokásaink. Amikor az édesanyja nagyon beteg volt, egy levelet kaptam tőle. Nem dicséret állt benne: „Talán észre sem veszed, hogy a kiszámíthatatlanságoddal a víz alatt tartasz bennünket. Egy tál lencséért odaadod a szabadságodat, ami a legdrágább benned.”- írta a kapkodásaimról. Kemény mondatok, amelyeket úgy őrzök ma is, mint egy ereklyét. Mert akit igazán szeretünk, annak meg kell mondani, ha baj van. És nekem kellettek akkor ezek a mondatok.

Férfiak és nők viszonya izgalmas dolog, nagy kaland. És pazarlás egymás ellen csikorognunk, jobb lenne egymás darálása helyett játszani, összecsiszolódni, elfogadni. Persze ehhez sok minden kell. Talán szerencse is. Én is csak köszönni tudom, hogy olyan „játszótársam” van, aki mellett nem kellett megkeseredni, akivel még ma is táncolni lehet otthon, a szőnyegen.

Ajánlott cikkek