A másiknak mi lehet velem a nehéz? | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

A másiknak mi lehet velem a nehéz?

2016.04.01.

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus a rendelőből jön a fotózásra, és mire a beszélgetésre kerül sor, már elérik telefonon az anyának és feleségnek szóló kora esti logisztikai feladatok. Siet haza, mert nemcsak házi feladattal, vacsorával is várják, azt is megtudom, hogy igazi – nálunk is bevált – „pasis kaja”, spagetti készült. Ennél több pletykával nem is szolgálhatok, de talán annál többet megtudhatunk az interjúból magunkról.

– Ismeri annyira az ember a párját, mint egy terapeuta a páciensét? Megjelenik a magánéletben is a szakmai szemlélet?

– A magam részéről nem merném kijelenteni, hogy akár a páromat, akár a pácienseimet teljesen ismerem. Bizonyos szempontból élesebben látom azt, aki hozzám jár terápiára, mert nem sodornak el az érzelmek, ezért a sok információból jobban kiemelkedik számomra a lényeg. Ráadásul ők eleve azért jönnek hozzám, hogy meséljenek magukról és ketten együtt, két nézőpontból látunk rá bizonyos dolgokra, amelyeket meg akarunk ismerni, érteni. A párommal hál’ Istennek nem beszélgetünk a félelmekről vagy problémákról olyan módon, hogy abban én szakemberként, pszichológusként legyek jelen. Amire vele kapcsolatban is törekszem, az az, hogy ne sodorjon el nagyon egy-egy érzés, hogy megpróbáljam őt megérteni, észrevenni, hogy bizonyos reakciókat, érzéseket mivel váltottam ki belőle. A páromnak pedig nyilván az az egyik legnehezebb feladat velem kapcsolatban, hogy észreveszek és adott esetben túlértékelek bizonyos jeleket a környezetünkben, például egy szemöldökfelhúzást, egy szemvillanást. Hozzászoktam, hogy csoportban sok embert kell figyelnem egyszerre, és ott ezeknek a reakcióknak olyankor nagy jelentősége van.

– A lányaidnak szoktál szakemberként tanácsot adni?

– Előfordult, hogy például beszóltak nekik az iskolában és este eljátszottuk, hogyan lehetne jól reagálni rá, hogy mondjuk a sírás és a visszatámadás között milyen lehetőségek vannak még. Hogy lehet-e ilyenkor valami vicceset mondani vagy milyen meglepő reakcióval lehet elvenni egy rosszindulatú megjegyzés élét. Mindig arra próbálom őket rávenni, hogy próbálják a konfliktusban megérteni a másik motivációit. Az egyik lányomra például egy iskolai versenyhelyzetben rákiabált a társa. Nagyon megbántódott, és azt tanácsoltam neki, hogy másnap kérdezze meg, miért volt tegnap olyan feszült az osztálytársa. Kiderült, hogy valamelyik nagyszülője kórházba került.

– Van egy kifejezés, amit használsz a könyveidben is, az érzelmi „forró krumpli”. Ami azt jelenti, hogy a feszültséget, a bántást ahogy lehet, tovább passzoljuk. Most is erről beszéltél. Hogy mit is kezdjünk ezzel a forró krumplival…

– Semmiképp ne pakoljuk a másikra, hűtsük le!

– Nem mindegyik iskola vagy nem minden pszichológus ezt a szeretetteljes, empátia központú utat követi. Te miért ezt tartod jónak?

– Nyilván sokféle megközelítés van, de engem mindig azok az irányok vonzottak, amelyek arról szóltak, hogy lépjük ki a keretből. Ilyen helyzetekben többnyire zsigerből visszaszólunk a másiknak, de ha ehelyett közeledünk vagy szívből megdicsérjük, egész más szintre tesszük a szituációt, ami már jó tárgyalási alap. Például én köszöntem már meg valakinek azt, hogy indulatos volt velem, mert számomra az az őszinteséget jelentette. Ilyenkor többnyire már a másik fél sem támad. Nem mondom, hogy nem kemény munka a sértődöttséget leküzdeni, de ez nemcsak a másiknak jó, hanem nekem is.

– Van az életedben példa arra, hogy sokáig tartott megtenni ezt a lépést?

– Például a testvéremmel tinédzserként volt egy-két nagy összeveszésünk, és később egy hangfelvételről értettem meg, mi volt a konfliktusok mögött. A kazettán apukám kérdezett valamit a bátyámtól és én közbevágtam, hogy az nem is igaz, az nem úgy volt, nem is azt mondta… Akkor belegondoltam, milyen nehéz lehetett a bátyámnak egy ilyen cserfes, minden lében kanál kishúggal.

Folytatás a Képmás magazin április számában! 

Kapcsolódó galéria: 

Ajánlott cikkek