A lelket is rendszeresen takarítani kell | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

A lelket is rendszeresen takarítani kell

A lelket is rendszeresen takarítani kell

2014.04.30.

Pszichológushoz járni még ma is sokak szerint az unatkozó amerikai társadalom passziója, a pszichoterapeuta pedig a hagyományos értékek ellensége, mindent megkérdőjelez, relativizál, ezért jobb vele vigyázni. Ugyanakkor akadnak olyanok is, akik számára a lélekkel foglalatoskodó szakember mágikus tudás birtokosa, melyre születni kell, és magától kifejlődik. Dr. Bagdy Emőkével beszélgettünk.

Sokféle pszichoterápia létezik. Ezek valójában párhuzamos utak vagy nem mindig mindegyikkel lehet ugyanoda eljutni?

– A terápia nem olyan, mint a kényszerzubbony, sem a pszichológusra, sem a páciensre nem lehet sematikusan ráhúzni. Sokféle módszerrel foglalkoztam. Szerettem volna hipnotizőr lenni, meg is tanultam, de rájöttem, hogy nem passzol a személyiségemhez. Foglalkoztam például drámaterápiával, de a legközelebb hozzám az imaginatív, képi terápia, a meditáció és a relaxáció áll. Nemcsak az a fontos, hogy valaki valamit jól elsajátítson, hanem az is, hogy aztán tudjon vele dolgozni, és ennek a feltétele az is, hogy neki is segítsen a módszer, hiszen akkor érzi a hatását, és azt, hogyan alkalmazható az adott problémákra. Még az egypetéjű ikrek sem egyformák, minden ember az univerzum páratlan csillaga. Előbb a csillagot kell megismerni, feltárni azokat a rétegeket is, amelyek a paciens „hozott problémája” alatt rejtőznek. Ez a lelki ásatás, amely a múltat, a korai tanulást, korai sebződést kutatja, segít értelmezni a jelent. A tudattalan rétegeinek fölfejtése és a hasonló, így egymással összekapaszkodó traumák megismerése során tárul föl teljességében a helyzet, ehhez lehet a terápiát is hozzátervezni. Például így lehet egy tartós bűntudat feloldásához a megbocsátás terápiával hozzájárulni.

És ha eltűnik a bűntudat, tiszta lappal indul a beteg?

– Soha nincs teljesen kitakarított lélek, ahogy tökéletesen tiszta lakás sincs, amelyet használnak. De egy jó tisztasági fokot érdemes megtartani, rendszeres lélektakarítással. Sajnálom, hogy sokan még mindig nem értik, hogy erre is szükség van. Pedig rengeteg pszichoszomatikus stresszbetegség, allergia és autoimmun reakció gyógyítható lenne pszichoterápiával és megelőzhető volna lelki „edzéssel”. Hadd mondjak egy példát: ma az egyik vezető halálok a szív és érrendszeri megbetegedés. Ma már tudjuk, hogy bizonyos típusú érzelmek és indulatok különösen károsítják a szívkoszorú-ereket. Például az ellenségesség, a gyűlölethordozás, a harag. Candace Pert kutatónő azt igazolta, hogy bizonyos típusú problémák által keltett feszültség és ennek hormonális megfelelője bizonyos szervi rendellenességek előidézésében nagy szerepet játszik. Mi is történik, amikor valamilyen hatás ér minket, hogyan dolgozzuk ezt föl mentálisan? Először eldönti az agy, hogy a hatás fontos vagy nem. Ha fontos, de rossz, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor az idegrendszer- és hormonműködés egy bizonyos, arra az érzelemre jellemző ún. ligandot, vagyis hormon-peptid koktélt kezd termelni, amely aztán leáramlik a szervezetbe, ahol különösen bizonyos típusú fogadósejtekre, vagyis szervrendszerre hat. A gyűlölet által kiváltott ligandok például minden alkalommal összeszorítják a koszorúereket, ezért a szív nem kap elegendő vért, így ennek ismétlődése nyomán jöhet létre az infarktus. Mit üzen mindez nekünk? Azt, hogy tényleg „ne menjen le a nap a te haragoddal”.

A szakma és a klienseim is arra tanítottak, hogy gyakran fellehető a tökéletes összhang a bibliai üzenetek és a tudományos bizonyítékok között. A rákkutatás azt is igazolta, hogy a daganatos elfajulásban különös szerepet játszik az a hormonhatás, amelyet a megbocsátásra való képtelenség vált ki. A megbocsátásnak úgy kellene szerepelnie az életünkben, mint egy rítusnak. Akik a hitük szerint élnek, azért is egészségesebbek, mert lelkigyakorlattal, bűnbánattal, imával kitakarítják magukból a negatív indulatokat. Ma már az is bizonyított, hogy az ima egy különleges meditatív állapot, amely mentális aktivitással jár. Szemben a meditációval, ami inkább passzív, szemlélődő, beengedő, várakozó állapot, az imádkozó elmét eltölti az ima tartalma, a kérés, a köszönet. Vagyis mindkét agyfélteke aktív és közöttük különlegesen együttműködő, harmonikus kapcsolat jön létre, ami egyébként nem szokványos. Azok az imák azonban, amelyeket az Isten büntetésétől való félelem tölt el, nem segítenek igazán. Vagyis a pszichológia arra tanít, hogy a megbocsátó, szerető Istenhez folyamodjam. De ne általánosítsunk, aki hívő vallásgyakorló, annak járható az ima útja.

Befolyásolja a terápiát, hogy a terapeuta hívő ember-e?

– Gyakorló református vagyok, de ez nem jelenik meg úgy a munkámban, hogy aki hisz Istenben, azzal biztosan szót értek, aki pedig nem, azt meg akarom győzni. Mindenkinek van istene, állította Carl Gustav Jung analitikus lélekgyógyász. Van, akinek a pénz vagy a gyomra az, és azért odaadja testét-lelkét, saját istene kisajátítja, áthatja az egész életvezetését. A hit univerzális képesség, valamiben-valakiben mindnyájan hiszünk. A vallás sem azonos a spiritualitással, mert hittételekben és rítusokban rögzíti a nem látható és nem bizonyítható másik valóságra vonatkozó meggyőződéseket. Ma már az ennél általánosabb jelentésű spirituális dimenzió is helyt kapott a pszichológiában. Bebizonyosodott a személyiség-kutatásban, hogy archetipikusan magunkban hordozzuk, genetikusan átörökítjük a magasabb erőhöz tartozás tudatát, azt, hogy egy nagy egész részei vagyunk. Minden vallásos ember spirituális, de a spirituális elkötelezettségűeknek csak egy része vallásos. A pszichoterápiában azonban bármilyen is a kliens hitrendszere, azt kell megértéssel elfogadnunk, csak így segíthetjük őt.

De úgy tűnik, az ekkor létrejövő kapcsolatnak is csak a szeretet lehet a kulcsszava.

– Nem tudok különleges kapcsolatba kerülni szeretet nélkül. Ez a szeretetfogalom nemcsak bizalmat, hanem felelősséget is jelent a másik iránt.

Említette a megbocsátás terápiát. Nehéz volt a megbocsátás a saját életében? Hiszen a Rákosi-rendszer nem kímélte az Ön családját sem.

– Én a gyerekkoromat hatalmas biztonságérzetben éltem meg, pedig soha nem babusgattak, és valóban nem volt könnyű a rákosista időkben x-es osztályellenségnek lenni. Irredentának, sovinisztának bélyegzett költő nagyapám osztályellenségnek számított. De rend volt az életünkben és apám, aki lelkész volt, hihetetlen erőt képviselt. Előfordult, hogy a testvéreimmel órákat álltunk sorban, és végül penészes kenyeret kaptunk. Az utcánkban olykor megjelent éjszaka a lefüggönyözött nagy fekete autó bőrkabátos alakokkal, és elvitte az embereket. De ma is emlékszem, hogy amikor hallottuk az autó hangját, akkor apám állt az előszobában és azt mondta „Egy hajszál sem eshetik le a fejünkről az Isten akarata nélkül.” A szüleim és a nagyszüleim arra tanítottak, hogy a bajban is azt nézzem, merre van a kiút, hogyan lehet továbblépni. Persze őket biztosan megviselte mindez, de ránk, gyerekekre ezt sohasem sugározták. Amikor elvették a házunkat, és mentünk el a teherautóval és a cókmókunkkal Pestről, nem azt éreztük a testvéreimmel, hogy most megyünk a nyomorba, hanem, hogy micsoda kaland, vajon hová megyünk?

Pszichológusként hogyan tudja értelmezni a bűn fogalmát?

– Az én értékvilágomban érvényes fogalom a bűn, hiszen ez a hitrendszerem része, ezt tanultam hit- és erkölcstanból, szüleimtől, az élettől. Pszichológusként viszont nem hitéleti munkát végzek. Szolgálom a másik ember világát, elfogadom az ő hitét. A munkában a saját etikám vezet, amit a Bibliából kaptam, de Kanttól és az ő nyomán Viktor Frankltól is átvehettem. Mi vezérel engem az életben? Fontos-e nekem a másik ember? Ha én nem segítem, akkor ki tegye? Ha nem most, akkor mikor? És ha nem teszem, akkor ki vagyok én? Ezek a fontos kérdések. Erre tanítottam a gyerekeimet is. Amikor fáradtnak látom a lányomat, aki szintén pszichológus, és megpróbálom rábírni, hogy pihenjen, ezt válaszolja: mama, de hát ezt láttam tőled. És valóban a magánéletem meglehetősen összezsugorodott a munkám mellett.

Van egy egyetemes igazság, amely megfogalmazódik a szent iratokban, a Bibliában, Koránban, a Talmudban, a Tórában. Az élet mindenek feletti védelme, tisztelete, szeretete és szolgálata áll a középpontban. Albert Schweitzer etikája is ezt mondja. Ha ez ellen vétek, az igazság ellen vétek. Ez bűn. Ma a posztmodern etikai relatívizmus korában sajnos nincs közmegegyezéses igazság, az erkölcsnek nincs életirányító hatalma. Egyedi érdekek vezérlik a „mit szabad és mit nem” döntéseket. Privát erkölcse a pszichopatának is van. Ha viszont nincs kollektív erkölcs, kioltódik a felelősség az emberből, nem épül föl a lelkiismeret. Amikor a szekularizációval kivették Istent a rendszerből, az ember kezébe adták a legfőbb ellenőrzést, minden relativizálódott. Az igazságot a törvényhozókra és -betartókra bíztuk, akiknek saját erkölcsüktől függ ,,szolgálják-e a közérdeket, vagy saját érdekeik szerint élnek.

(Részlet a Képmás 2013. márciusi számában megjelent interjúból)

Ajánlott cikkek