„A hagyományos műveltség életre való, nem vitrinbe” – interjú Berecz Andrással és Berecz Istvánnal | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

„A hagyományos műveltség életre való, nem vitrinbe” – interjú Berecz Andrással és Berecz Istvánnal

2017.01.02.

Berecz András és fia, Berecz István fényképezésén részt venni élmény volt. Csillogó-vibráló, derűs egyéniségük átütött még a nagy türelmet, alázatosságot kívánó képbeállításokon is. Ketten együtt a népi kultúra majdnem minden ágát művelik és élik. Szívesen töltöttem sört fából faragott kupáikba, hogy hitelesebben játszhassák el a csuvasok sörivási szokásait.

 – András, milyen gyermek voltál?

Berecz András: Kései, egyetlen gyerek vagyok. Édesapám szigorú, törvényes ember volt, Édesanyám megbocsátó, reggeltől estig kacagó, dalos-táncos és kifogyhatatlan mesélő volt. „Ne ragyogj, fiam, belőled úgyse lesz semmi!” – mondta nekem Édesapám, amikor beléptem hozzá a szobába. Kimentem a konyhába: „Te miért lógatod az orrod, csillagocska? Te vagy a világ legszebb, legokosabb legénykéje” – mondta Édesanyám. A két vélemény között öt méter, néhány másodperc távolság volt. Persze éreztem én, hogy a teljes igazság valahol kettejük között bújócskázik. Mégis, utólag nem adnám semmiért egyikük véleményét sem, mert ha véletlenül túl magasra emeltem az orrom, Édesapám rákoppintott, ha pedig túlságosan lógattam, volt, aki felcsapja. A helyes orrtartáshoz kell a család, ahol az életet elsőként kipróbálja az ember. Elesni, felkelni az ember az övéi közt tanul meg legszívesebben.

Kép: Emmer László

Kép: Emmer László

 

 – A gyereknek előbb arra van szüksége, hogy az életbe „beleszeretgessék”, utána, hogy „beleegyengessék”.

András: Nagyon sóvárogtam a dicséretet. Édesapám korholásait jól viseltem, a másokét kevésbé. Ha nem kaptam dicséretet, biztatást, hamar kutyafülem, szarvacskáim nőttek, de ha dicsértek, szárnyaim. Az éneket és a tornát szerettem legjobban, és a rajzórában is nagy örömöm volt. Látszott már korán, hogy a művészetek felé tapogatózom. Na, ez Édesapámat megviselte. Iskolái és jártassága ellenére falusi ember volt lélekben, azt mondta, a művészet szélhámosság. Buborék, szivárványos semmiség, gyerekség, naplopás. „Kerüld el, és légy ember, fiam!” Még mielőtt pálcát törnék Apám felett, meg kell mondanom, hogy ez a véleménye nekem mindmáig nagyon tetszik. Ha egy ember este, alkonyatkor el tud számolni a napjával: ennyit szántottam, ennyit arattam, ennyit őröltem – nyugodt lesz az álma. A művészetben és annak környékén valóban sok a szélhámosság, nagy a ricsaj. Az igaz hang csendes, a hazug és hamis általában hangos, fennmaradásához ez szükséges. Halkabb az angyal trombitája, mint az ördög kereplője. Apámnak voltak igazságai. Talán ennek köszönhetem, hogy rokonszenvesek nekem például azok, akik „kultúra nélkül” élnek, az úgynevezett műveletlen emberek, akiknek ha azt mondod: „kultúra” – hanyatt homlok elszaladnak. Nem véletlen! Ezzel a szóval annyiszor becsapták és becsapják ma is őket!

Istvánka talán legjobban hasonlít a családból énrám. Nem maradt nyomtalan az életében, hogy bár Budapesten laktunk mindig, nyaranta elvittem őket a kalotaszegi Türébe, ahol Gergely András, a legjobb nótafa élt. Az ő bűvöletében éltem én is sokáig, és a gyerekeim közül Pityu volt a legfogékonyabb dalaira, lényére. Népdalokat énekel ő is, de amit én nem tudok: furulyázik, szépen táncol, lakodalmas népet ríkat-kacagtat. Megtalálta a saját útjait.

Közben András szedelődzködik, mindenképpen indulnia kell, mert felesége másnap utazik Londonba Mihály fiukhoz, és sok még a tennivaló. Istvánnal magunkra maradunk.

Berecz István: Amikor Édesapám a gyerekségéről mesélt, én is magamra ismertem, nagyon sok mindenben hasonlítunk. Saját példáján tanulta meg: a gyereket bátorítani, biztatni is kell, de a terelgetésből, kritikából sem szabad engedni! Páratlan érzéke van hozzá, hogy mikor melyiken van a sor. Ikarosz és Daidalosz nem véletlenül apa és fia. Se elszállni, se alacsonyan repülni! De szárnyalni megtanított. Felcseperedésünk idején a kenyérkeresés őt művelődési házak és koncerttermek közti mindennapos vándorútra vitte, de bármikor jött haza, miránk mindig szánt időt, s már-már lecsukódó szemeink hipp-hopp tágra nyíltak. Édesapa gyakori távolléte miatt Édesanyával voltunk többet, ő volt a ház közepe, derűs fénye, de életünk józan irányítója is, hisz nevelésünk hálátlanabb feléből a nagyobb rész rá hárult. Ezt mindmáig derűvel végzi. Jó humora van, amelyből még a gondok sem tudták kibillenteni. Öröm volt kicsi gyermekként is mellette lenni, és ez felnőttként sem változott.

Folytatás a Képmás magazin januári számában.

Ajánlott cikkek