Ezek a pillanatok és érzések kitörölhetetlenek | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Ezek a pillanatok és érzések kitörölhetetlenek

2016.12.30.
Hirdetés

Bár a segítség akár még természetesnek is tűnhet, sok esetben az egyik legnehezebb, legkomolyabb feladat. Pláne, akkor, ha ott tornyosulnak előttünk a saját korlátaink, vagy mondjuk, ha maga a segítő szándék elutasításba ütközik. Tétlenek viszont ekkor sem lehetünk. Interjú Molnár-Bánffy Katával, a Képmás magazin képviselőjével és Zagyva Richárddal, a Katolikus Karitász munkatársával a Jószolgálat-díjról.

Miért fontos az önök számára az, hogy részt vehetnek a Jószolgálat-díj életében?

Molnár Bánffy Kata: Nekem több szempontból is az. Az első perctől fogva szeretem ezt a díjat, tulajdonképpen még a megszületésénél is jelen voltam. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amelyben a Képmás magazint keresték azért, hogy bábáskodjunk egy szociális díj megszületésén. Azért is megörültem ennek a hívásnak, mert Zichy Mézi néni, akinek a tiszteletére megalakult ez az elismerés, szegről-végről rokonom, gyerekkoromból ismertem is. Bennem is az a kép él róla, hogy ő egy rendkívül elkötelezett asszony volt, aki hihetetlen sok erőt és energiát fektetett abba, hogy Magyarországon a szociális területeken előrelépés történjen. Jóllehet élvezhette volna a nyugdíját Németországban, ám ehelyett idejött a magyar gyökerei miatt. Hihetetlen pénzt és energiát beletett abba, hogy a rendszerváltást követően elinduljanak a szociális hálózatok. Egyrészt tehát van egy ilyen személyes élményem. Másrészről a Képmás magazin az egy nagyon hagyományos értékek mentén szerveződő, középosztálybeli konzervatív nőknek szóló lap, ahol az olvasóközönségünk maga rendkívül érzékeny a szociális témákra. Az olvasóink éppen az a generáció, amelynek tagjai nem csak a gyerekeikről, de a szüleikről is gondoskodnak, akik adófizetőként, munkavégzőként a vállukon hordják a társadalom minden nyűgét amúgy is. Az én életemben is egyszerre van jelen a napi munkavégzésen túl egy agyvérzéses, tolókocsis após és három gyermek, akik közül a legkisebb még csak hét éves. Azt hiszem, hogy az ilyen helyzetben élő nők pontosan tudják, hogy milyen nagy szükség van a segítségükre az élet minden területén. Pont ezért hihetetlen csodálattal tudunk nézni mindenkire, aki a saját személyes kötelezettségein túl energiát, időt, pénzt beletesz mások segítésébe. Ezért aztán nagyon örülök, hogy létrejött ez a díj.

Zagyva Richárd: Szerintem nagyon fontos az a küldetéstudat, ami a szociális területen tevékenykedő munkatársakat erre a feladatra vezérli. Itt nem egyszerűen csak munkáról van szó, hanem arról, hogy valaki önként vállal egy nehéz hivatást - például szociális munkás lesz. Ha ráadásul valaki bajba jutott, vagy problémákkal küzdő embertársai segítését önkéntesként vállalja, az mindenképpen kiemelkedő. Nagyon fontos, hogy ezeket az embereket példaként állítsuk magunk elé, mert ez nem magától értetődő dolog a világunkban. 14 éves koromban hallottam egy kezdeményezésről, hogy Egerben kispapok és önkéntesek járnak a fogyatékkal élők otthonába foglalkozásokat tartani és nyári tábort is szerveznek a gyerekeknek. Önmagában értékesnek tartottam azt, hogy a szabadidejükből heti rendszerességgel áldoztak arra, hogy örömet vigyenek az életükbe. Annyira megtetszett ez, hogy egészen 19 éves koromig én is jártam velük. Az ilyen apró momentumok jó példával szolgálhatnak mások számára és elindíthatják az embert egy bizonyos életpályán, ahogy engem is. A díj elismerése azoknak, akik példájukkal a jóra ösztönöznek bennünket.

Egy ilyen díj nem lehet visszás amiatt, hogy csupán néhányakat emel ki, miközben mindenki más is kemény, áldozatos munkát végez ezen a téren? Aki nem kap díjat, ő nem annyira jól segít?

MBK: Ezért van jelentősége annak, hogy nem egy évre tervezünk. Ha egyetlen alkalommal adnánk át ezt a díjat, akkor valóban úgy tűnne, hogy csak egyvalaki érdemel ilyen elismerést. Ám azzal, hogy ebből hagyományt szeretnénk teremteni, pont azt tesszük lehetővé, hogy ne csak egyvalakit emeljünk ki. Egyébként nagyon érdekes az, hogy mindig azt szokták mondani, hogy Magyarországon nincs kultúrája az önkéntességnek és a szociális érzékenységnek. Én azért úgy látom, hogy amikor valóban nagy a szükség, akkor mindig megmozdulnak az emberek. Gondoljunk csak a menekültválságra, vagy a vörösiszap-katasztrófára. Mindkettő váratlanul nagy megmozdulást váltott ki a társadalomból. Ha valami megérinti az embereket, akkor nagyon is lehet rájuk számítani.

ZR: Akik ezt az életpályát választják, azok általában nem a dicsőségre vágynak, hanem a küldetéstudat hajtja őket. Egy ilyen díjjal nem versenyhelyzetet teremtünk, hanem ezt az egész útválasztást becsüljük meg.

MBK: Azt szoktuk mondani, hogy kevés az ápolónő és a szociális munkás. Viszont, akik vannak, azoknak nem csak a munkaköri kötelességük, hanem a hivatásuk az, hogy másokon segítsenek. Ráadásul minél több kihívással küzd a szociális ellátórendszer annál fontosabb az, hogy legyenek ilyen elhivatott és elkötelezett emberek, akik szívvel-lélekkel beleadnak mindent. Az is egy szép üzenete a díjnak, hogy a magánszférából érkezett. Ez nem valami hivatalos elismerés, mint ahogyan ezek a helyzetek sem hivatalosak, ezek a mi személyes életünket érintik. Mint például a mi kiadónk életének is részévé vált egy idős hajléktalan bácsi, aki itt nálunk, a boltívek alatt szokott éjszakázni és a telet is szinte itt tölti. Ezek személyes dolgok.

Hogyan lehet vonzóvá tenni ezt a pályát? Hogyan lehet felhívni a figyelmet arra, hogy akár ezt is érdemes lehet választani? Ha ugyanis valaki szociális munkás, akkor az együtt járhat azzal is, hogy akár saját maga is egzisztenciális válsággal küzd. Miért jó egyáltalán ezt a hivatást választani?

ZR: Többféle motiváció létezik a mögött, hogy valaki a szociális munkát választja. Hosszú távon az tud másokért tenni, akit örömmel tölt el, hogy lendít valakinek a sorsán, aki szereti az embereket, és aki önmaga is „profitál" ebből. Nekünk az a profit, hogy azt tehetjük, amit igazán szeretünk, másoknak örömet, segítő kezet adni. Jó érzés tudni azt, hogy van értelme munkánknak és hogy ettől jobb lett, vagy majd jobb lesz valakinek az élete. Sokan elhivatottságból választottuk azt, hogy a bajba jutott embereket segítsük. Ez az elhivatottság fakadhat, hitbeli, világnézeti meggyőződésből vagy családi, lelki okokból is. Számunkra nem csupán jó ezt választani, hanem feladatunk is. Ezzel nem versenyezhetnek az anyagiak.

Erre szokták talán azt mondani, hogy nem ígérhetnek mást, csak vért és verítéket...

MBK: Mindenkinek megvan a maga dolga. Mindanyiunknak feldata van azokkal a szociális problémákkal, amelyek szembejönnek az utcán. Minél inkább nyílik a társadalmi olló, ezek a gondok egyre inkább felszínre kerülnek. Van, akinek szociális munkásként, van, akinek adományozóként, vagy támogatóként van feladata. Egy kiadó vezetőjeként azt gondolom, hogy nekünk az a feladatunk, hogy felnyissuk az emberek szemét, érzékenyítsük az olvasóinkat. Vagyis írnunk kell ezekről a témákról, hiszen az élet súlyos szeletéről beszélünk. Mi így próbáljuk ösztönözni az olvasóinkat, hogy gondolkodjanak és aztán váltsák tettekre a gondolatokat. Talán ez a legnehezebb, hogy valaki ne csak érezze azt, hogy lépnie kellene, hanem lépjen is valóban.

ZR: Megéri akár csak egyetlen alkalommal is bátornak lenni. Főiskolás koromban egy alkalommal a veszprémi buszpályaudvar mellett sétáltam el és azt láttam, hogy a várakozó emberek tömege között ott fekszik valaki eszméletlenül. Vérzett a feje, de nem mertek odalépni hozzá az emberek. Én is elbizonytalanodtam, mégis odamentem és miután nem reagált, mentőt hívtam. Egy egyszerű, hétköznapi úr volt, aki ott sétált közöttük, elesett, beverte a fejét és elájult. Amikor a mentőben magához tért, fantasztikus érzés volt, hogy tudtam és mertem segíteni, hiszen lehet, hogy megmentettem az életét, mert nagyon sok vért vesztett. Ezek a pillanatok és érzések kitörölhetetlenek.

Miért nem merünk segíteni?

MBK: Nagy bátorság kell a segítéshez, hiszen nagyon erős korlátokat építettünk magunk köré. Van is erre egy történetem. Nagyjából egy éve egy wellness-szállodában voltunk, ahol egy kislány fulladozni kezdett a medencében. Többen is elmentek mellette, senkiben nem született meg az elhatározás, hogy más gyerekét, aki éppen fürdőruhában van, megragadjon és kiszedje a vízből. Senki nem merte vállalni a kockázatot, hogy lehet, hogy csak játszik. Végül a férjem vette a bátorságot ahhoz, hogy megfogja az akkor már eszméletlen gyermeket, kiemelje, körbeordítsa a medencét, hogy kié ez a gyerek, majd a Csuja Imre által a reklámban is bemutatott módszerrel elkezdje az újraélesztést. Igenis marha nagy bátorság kell a segítéshez. Félünk a kudarctól, más emberek reakciójától, a jogi következményektől, közben pedig emberéletekről van szó. És ugyanez a helyzet egy szörnyű körülmények között fekvő összehugyozott hajléktalannal is. Nem merünk hozzáérni, pont gyerekkel vagyunk, koszosak leszünk, mindig van valami, ami miatt nem segítünk. Igazából a kudarcot is vállalja az ember, amikor nekiáll segíteni. Talán mindenkinek volt olyan élménye, amikor segíteni próbált és elutasították.

ZR: Amellett, hogy meghoznunk egy bátor döntést, szembejöhetnek olyan impulzusok is, amelyek eltéríthetnek. Mások közönye vagy ellenséges hozzáállása, nemtörődömsége. Ezen kell túllendülnünk.

Mindenáron kell segíteni? Akkor is, ha elutasítják?

ZR: Van olyan helyzet, amikor az ember elutasítással szembesül, ám mégis tudni kell azt, hogy mi a fő cél. Ez szituációtól függ. Aztán előfordul az is, hogy egyszerűen nem lehet segíteni, mert szükség van a rászoruló akaratára is. Azt például nem lehet elérni, hogy valaki a beleegyezése és akarata nélkül szokjon le az alkoholról.

MBK: Mindannyiunknak van feladata – de ne felejtsük el, hogy a szociális munka az szakma, érteni kell hozzá, több aspektusból is. Persze ha valaki életveszélyben van, akkor azonnal segíteni kell – nem szabad gondolkodni. Ám egyéb helyzetben mindenképpen a szakmán belülre kell irányítani ezeket a folyamatokat, hozzáértő emberek kezeibe kell helyezni az egyes problémákat. Főleg ott, ahol tiltakozást észlelünk.

ZR: Ott van a sokak által emlegetett helyzet, amikor a hajléktalan nem megy be a szállóra, vagy az éjjeli menedékhelyre. Megkérem, hogy jöjjön be velem, ő pedig egyértelműen elutasít. Az már az én feladatom, hogy utána más módon próbáljam rábeszélni és általában nem is eredménytelenül. Szóval több lehetőség van arra, hogy segíthessünk. A szociális munkások pedig tudnak is élni ezekkel. Azért dolgoznak, hogy elérjék azt, hogy segíthessenek.

Mi a legnagyobb kihívás az emberek segítőkészségének felébresztésében?

MBK: A bőség zavara. Annyi mindenkin, annyiféleképpen kellene segíteni. Ilyenkor az ember kénytelen priorizálni. Segítünk az éhező afrikai gyerekeken, de a saját szomszédasszonyunkon nem? Mindenkinek meg kell találnia a saját feladatát.

ZR: Illetve át kell lépni a közönyt.

MBK: Úgy, hogy közben ne sértsük meg azt, akin segíteni igyekszünk. Ez nehéz ügy. De talán jó példával lehet a leginkább.

A Jószolgálat-díj mit érhet el?

MBK: Segít abban, hogy ennek a szakmának is legyen társadalmi elismertsége, hogy ne úgy érezzük, hogy a társadalom lúzerei azok, akik szociális munkával foglalkoznak.

ZR: Ráadásul egy ilyen díj közel tud hozni másokhoz egy személyes példát. Amíg valakinek a jótetteit csak a közvetlen környezete, a családja, barátai ismerhetik meg, addig egy ilyen díj mások számára is láthatóvá teszi azt.

MBK: Arra is nagyszerű lehetőség ez a jelölés és az, hogy jelölhetünk arra méltóü embereket és intézményeket, hogy legalább ilyen módon is kifejezhetjük a hálánkat azok iránt, akik sokat segítenek. Nagy lehetőség ez ebben, nagyon szurkolunk, hogy minél több jelölés érkezzen, és mindenkit bíztatunk erre, hogy jelöljön a szociális területről elismerésre méltó embereket és intézményeket a joszolgataldij.hu oldalon keresztül.

Tehát akkor ki is a szociális munkás?

ZR:  Számomra a szociális munkás az, aki mer különleges módon lehajolni a problémákkal küzdő ember felé, felismeri, hogy mire van igazán szüksége és a szerint próbál és képes is valós, tudatos segítséget adni.

A cikk az Origón jelent meg 2016 októberében. 

Munkahely rovatunkból ajánljuk még