Egy kor margójára – Gyarmati Fanni naplóiról (1935–1946) | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Egy kor margójára – Gyarmati Fanni naplóiról (1935–1946)

2017.03.23.

 

Radnóti özvegyének, Gyarmati Fanninak két súlyos kötetben ránk hagyott naplóját nemcsak a kutatóknak és a lelkes irodalmi közönségnek kellene olvasnia, hanem talán mindenkinek, de elsősorban a fiataloknak. Ezzel az idő előrehaladtával egyre húsbavágóbb és letisztultabb szövegfolyammal töltött idő olyan, mint egy utazás, mint egy film vagy egy kijárat nélküli álom. Megrázó alászállás a személyes sorsba és egy jsodródó, elsötétülő ország hétköznapjaiba.

 

A napló a közös élet programszerű, aprólékosan tárgyilagos jegyzeteivel indul, a pontosság, az őszinteség igényével és szándékával, és némi fiatalos fontoskodással – Mik és Fifi naplója talán nem is az utókornak készül, inkább későbbi önmaguk számára. Fanni ekkor 23 éves, egy reménybeli nagy költő szerelme, társa, menyasszonya, első kritikusa és titkárnője, aki öntudatosan és elszántan veszi magára mindezeken túl a krónikás szerepét is. Hamarosan össze is házasodnak, Fifi gépelést vállal, tanít, agilisan őrzi és építi Radnóti pályáját, ahogy később, haláláig szigorú örzője az életműnek és az emlékének is.

1935 a közös élet napfényes kezdeteinek ideje, a kirándulásoké, evezéseké, esténként társasági összejövetelekre járnak, vacsorázni a barátokkal és a távolabbi ismerősökkel, irodalmi és egyéb vitákba bonyolódnak – minden a naplóba kerül. Beszélgetések, vélemények, szerelmi cívódások, békülések, síelések, séták a havas vagy a tavaszi Normafán, utazások, családi látogatások, a munka és a napi rutin szinte túlzsúfolt rögzítése. A korai bejegyzések rendszeresebbek, de felületesebbek, később a pokolraszállás stációiban egyre több lesz az értelmezés és a reflexió, az összevonás, a visszatekintés. A napló akár egyhangúvá is válhatna, ha nem volna annyira intim, nem ütne át rajta már itt is elemi erővel az élet, a valóság és a kor, és ha Fanni ez alatt az idő alatt nem érett volna íróvá.

3521J.jpg
A Radnóti-házaspár társaságban (Párizs, 1939.)

 

„1945. október 1. Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosult figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig hatoló fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamfigyeléssel. Mintha a vergődésemet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet.”

Kezdetben van a fiatalság és az élet, az irodalmi élet is, a jóbarátok, Ortutay és Vas István, ismerősök, irodalmi figurák, költők és képzőművészek örvénylése, a munka, a fordítások, a tervek, a gyanútlanság, aztán a növekvő szorongás, majd a kiszolgáltatottság, a gyötrelmek és a pokol. A háborús hírek, a hátország szűkülő hétköznapjai, a munkaszolgálat, ahonnan eleinte haza lehet jönni, és percekre megpihenni egy normális világ illúziójában. A leghátborzongatóbb a folyamat, ahogy a dolgok kisodródnak megszokott pályájukról. Ami addig elképzelhetetlen volt, az napról-napra megtörténik, a szereplők reménykedő és vélekedő nézői és áldozatai lesznek a létezés botrányának. A világ lépésről-lépésre zárul rájuk, sokasodnak a jelek, sokasodnak a reflexiók. A napló 1946. szeptember elején ér véget az exhumálás aktusa és Radnóti budapesti temetése után. Fanni 34 éves, béke van, Füst Milán habilitálni készül az egyetemen, az újra induló irodalmi lapok közlik az életben maradt kortársak verseit. „Most Eurüdiké maradt egyedül, és Orpheuszt nem engedik fel többé Hádészből egyetlen pillantásra sem.”

„1943. március 16.

Elmarad a hittanóra. Frida néni beteg, influenzás. Nem megyek hozzá, készülök hazajönni órák után, és megelőz Mik telefonálása. Igen ijesztő nyugtalansággal sürget, hogy jöjjek haza, majd megmondja miért. Rohanok izgulva, remegve, mi érhette megint? Szívdobogva jövök fel a lépcsőn, bejövök a saját kulcsommal, és itt ül Mik a lámpa alatt, magába esve, felöltözve, a bőrbekecsben, sapkában, és felém se fordul, mikor kérdezem, hogy mi történt, magamon kívül már. Feltekint, leveszi a sapkáját és látom, egészen kopaszra nyírták, és rettenetesen elgyötört arccal azt feleli: megkínoztak. De kik és hogyan? – tör ki belőlem, és szinte levegő után kapkodom már, eléje térdelek és lassan hámozom ki belőle a szavakat, a történetet. – Átszállt az Aréna út sarkán, éppen olvasott a megállónál, mikor hátba vágja egy baka, hogy miért nem szalutál? Nem láttam – feleli ő, és mutatni akarja a szolgálati jegyét, amivel kiengedték fogorvoshoz. Jöjjön csak velem – mondja az, és cipeli magával a szemközti Albrecht laktanyába, ahol már zászlós, hadnagy, hadapród őrmester meg más katonák fogadják, rárivallnak: na, koszos zsidó, majd megtanítunk. Vigyétek! Erre belökik egy sötét zárkába, ahol csak pár percig marad, de előzőleg mindent elvettek tőle, holmiját, cipőfűzőt, nadrágtartót stb. Két munkást talál bent, akik gyorsan elmondják, hogy hadiüzemben béremelést kértek, azért kerültek ide, tulajdonképpen a Margit körúton kellene lenniük, de ott már nincs hely, azért hozták ide őket. Aztán kiviszik egy másik szobába, ahol egy borbéllyal kopaszra nyíratják, mondván, hogy tetves zsidó, úgy kell neked. Guggolva kell tűrnie a műveletet, aztán saját magának kell elsöpörni, eltakarítani a levágott hajat, sőt még 60 fillért is fizetnie a borbélynak. Aztán kivezénylik az udvarra, hátulról fejbe verik, és jó óra hosszat vagy még tovább a legszörnyűbb gyakorlatoztatást csinálják, főleg bukfencezést a puszta földön, aztán hason csúszást, feküdj-öt, mikor már nem bírja, akkor megrugdossák és közben hoznak be másik kettőt, azzal a felkiáltással: megint fogtunk kettőt!”

A Napló nemcsak dokumentum, hanem műalkotás. Gyarmati Fanni mégsem akarta felvállalni az írói szerepet, inkább tanított. Az ötvenes években orosztanárrá képezte át magát, francia szakot is végzett, a Színművészeti Főiskola nyelvtanáraként vonult nyugállományba. Visszahúzódva, begubózva élt, csak kivételes esetekben és mindig az életmű kapcsán szólalt meg a nyilvánosság előtt. Alakja felbukkan a pályatársak és barátok visszaemlékezéseiben, az Ortutay-naplóban, Vas István memoárjaiban (Azután, Elveszett otthonok), talán Szántó Piroskánál is a Bálám szamarában. Tegyük ezek mellé Radnóti sokkal karcsúbb, de nem kevésbé súlyos naplóját is. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány a középiskolákban.

Ajánlott cikkek