Dr. Martos Tamás / Kép - Profimedia / PILLANATFELVÉTELEK

Megérteni a másikat elsősorban azt jelenti, hogy le tudunk mondani a saját igazunkról – legalább átmenetileg. Hajlandóak vagyunk arra, hogy a másik nézőpontjából is megvizsgáljuk a helyzetet, a tényeket és a véleményeket. A másik fejével gondolkozzunk – a másik „cipőjében” járjunk. Még ha nem is minket szorít az a bizonyos cipő. Ha azonban nem tudunk kilépni a saját énünk fogságából és csak a saját szemszögünkből, saját (szűk) látókörünkből próbáljuk a másikat megérteni, akkor nem sokra jutunk.

Andi és Feri holnap síelni mennek. Már összecsomagoltak, Andi a sícipőt próbálgatja, amikor keserves arccal odaszól Ferinek.

– Nyomja a lábamat!

– Ne viccelj, ennyi idősen már nem nő az ember lába! – válaszol Feri,

miközben a térképet böngészi.

– Ebben én nem fogok tudni síelni. Nem is érdemes elvinni, csak foglalja a helyet.

– Azért csak vigyük, aztán, ha nem jó, majd bérelünk valahol.

– Annyi pénzért…

– Ha spórolni akarsz, miért nem voltál előrelátóbb, és próbáltad föl előbb! – horkan fel Feri. Andi földhöz vágja a cipőt, és sírva fakad.

Feri nem érti Andit. Pedig érti a szavakat, a közvetlen helyzetet: sícipő, utazás, pénz. De Andit biztosan nem érti. Mert így, térképet böngészve nem is lehet. Ahhoz Ferinek legalább annyi elmélyült figyelmet kellene Andira szánnia, mint amennyit a térképre szánt. A váltás nyilván nem könnyű, akár kérhetne maga számára időt is ehhez: „Várj egy pillanatot, megnézek még valamit, aztán tudok figyelni.” Ez a váltás most elmaradt, Feri bennragad a saját világában. Ahhoz van térképe, azt ismeri.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Andi sem könnyíti meg Feri dolgát. Minden mondat mellé ugyan nem lehet használati utasítást is mellékelni, de azért segíthetne Ferinek. „Feri, figyelj, van egy kis probléma.” Igen, kezdhetné így is. És ha Feri felnéz a térképből, akkor majd folytathatná, mondhatná, hogy mi a baja a sícipővel. De Andi sem tud kilépni a maga nézőpontjából – és ezért nem ad időt Ferinek arra, hogy kilásson a sajátjából. Majdnem úgy tesz, mint egy gyerek, aki még azt hiszi, hogy a szülő szólás nélkül kitalálja, amit ő akar. Nem találja ki sem a szülő, sem Feri – Andi könnyeiben is ott van egy gyerek csalódottsága. Ennek tükörképeként azonban Feri reakciójában is ott van egy szülő fensőbbsége.

– Na nee! Nehogy most hisztizni kezdj! Feri sóhajt egy nagyot, és miközben „már megint a régi nóta” arcot vág, odamegy Andihoz, és leül mellé.

– Akkor majd ott keresünk.

– Rengeteg helyen lehet kölcsönözni! Meg is nézem a neten… – és már ül is a géphez.

Ezt tekinthetjük kedves, segítőkész gesztusnak (Feri bizonyára annak is tekinti), mégis az a helyzet, hogy megint kimaradt egy esély egymás valódi megértésére. Nyersebben megfogalmazva: Feri pillanatok alatt lerázta Andit, mint egy nyafogó gyereket. Finomabban megfogalmazva: Feri csak egy problémát lát ott, ahol Andit is láthatná. Akkor lenne rá esélye, hogy végül megértse, mi is van a párjával, mi ez az egész, ez a csapkodás, hisztizés, síelés, mi van vele, mi van velük. De inkább a problémát látja, amit most meg kell oldania. Ez kétségkívül egyszerűbb, jobban kezelhető, beláthatóbb. Andi azonban nem szeretne megoldott probléma lenni.

– Hagyd, már nincs is kedvem az egészhez.

– Ez az egész csak neked fontos.

– Mi?! Ezt már tavaly is eljátszottad.

– És mégis minden jól sikerült. Egész sokat fejlődtél.

– Persze. Egyedül bénáztam a kezdő pályán, miközben ti kilométerekkel arrébb bravúroskodtatok.

Feri próbálkozása innen egyre jobban érthető: megérteni a másikat nem mindig diadalmenet! Könnyen kiderülhet, hogy a világ, és benne most különösképpen a párunk, nem olyan szépen elrendezett, mint amilyennek szeretnénk látni, és (nagyon) nem illeszkedik az elvárásainkhoz. Ez komoly probléma, ilyenkor nem vesztegethetjük az időt holmi érzelgősségre! Nem véletlen, hogy Feri is inkább problémamegoldásnak szeretné felfogni a helyzetet. Most már az a feladat, hogy hogyan lehet elmagyarázni neki a tavalyi élmények helyes felfogásának módját. A kudarc előre borítékolható. Lehet, hogy Andi gyerekesen durcás, de biztosan nem egy probléma, amit meg kell oldani. Sajnos Feri ezt még nem látja.

– Magadhoz képest sokat fejlődtél.

– Miért nem szóltál, hogy bajod van?

– Lehet, hogy nem is vetted észre, de az utolsó két nap már ki sem mentem a pályára.

– Ott gubbasztottam a szobában.

– Pedig legalább sétálhattál volna a jó levegőn.

– De te akkor is duzzogtál.

– Nagyon izgalmas egyedül sétálni…

Andiról lepereg minden kísérlet, nem akar „megoldott probléma” lenni. Valószínűleg arra vágyik, hogy Feri megértse: neki nem akkora élvezet a síelés, fél a helyzettől, talán szégyelli is magát emiatt. De ha erre vágyik is, váltani ő sem képes. Saját maga mondja ki azt, ahogyan ezekben a helyzetekben viselkedik: nem szól, hanem arra vár, hogy Feri vegye észre, mi a baja. És ha nem veszi észre, akkor visszahúzódik, távollétével, rosszkedvével büntet. Akárcsak most. Jól begyakorolt, könnyen mozgásba hozott szereposztás lehet ez kettőjük között. Feri oldala talán ez: „Ami nekem jó, az biztos jó lesz neked is (mert ha nem, akkor haragszom rád).” Andi oldala talán ez: „Találd ki szólás nélkül is, hogy mi kell nekem (mert ha nem, akkor haragszom rád)”. A konfliktus e szerint a szereposztás szerint haladhat tovább még sokáig:

– Ezt most direkt csinálod? Hogy az utolsó pillanatban cirkuszolsz? Ki van fizetve a szállás, meg van beszélve az indulás.

– Tudhatnád, hogy szívesebben mennék egy wellnessbe, legalább egyszer az életben.

– De te sosem figyeltél rám!

Nem tudtak kilépni a saját szerepük nézőpontjából – ezért nem értik egymást. Egymást megérteni pedig nem mindig könnyű, de megéri. Ha Feri és Andi kiveszekedték magukat, még mindig elkezdheti valamelyikük: Figyelj csak, tulajdonképpen mi a baj, hol is szorít téged az a cipő? Persze a választ meg is kell hallgatni. Ez legalább akkora teljesítmény, mint lemenni a fekete pályán. És legalább akkora öröm, ha sikerül!