„Ez nem fantasy, nem kitalált történet, a főszereplő én vagyok!” – A nulladik oldal

Ha valaha megkérdezik tőlem, ki volt a legerősebb ember, akivel találkoztam, az ő nevét fogom mondani. Törékeny alkata, zöldes szeme, gyengéd kézfogása mögött valami olyasmit érzek, ami kizökkent, átlát és kiismer. Járt ott, ahol csak kevesen, ahonnan „vérző szívvel” nézett körül, mit menthet meg, és mit kell elengednie. Legújabb könyve, a Kárrendezés a szerelem és a búcsú regénye. Vincze Ágnes íróval beszélgetünk. 

Vincze Ágnes - Kép Wesniczky Zsófia
Vincze Ágnes - Kép: Wesniczky Zsófia

Eddig álnéven írtál. Mi kellett ahhoz, hogy 44 évesen kibújj az „árnyékból”, megmutasd magad, és a saját neved alatt írj? Ráadásul önéletrajzi ihletésű regényt...

Negyvenéves lettem, és megtörtént velem a lehetetlen, ami csak a filmekben, vagy mindig valaki mással történik meg. Rám talált a szerelem, amiről már rég lemondtam, majd néhány hónapra rá mellrákos lettem. Amikor pedig végre láttam a fényt a gyógyulás útján, a társamnál diagnosztizáltak áttétes bőrrákot. Így kezdődött az út, amin járva az élet átformált, lecsupaszított, megrágott, majd kiköpött és önmagammá tett, azzá az Ágivá, aki ma vagyok.

Amíg mindez nem történt meg velem, Lana Millan néven írtam szórakoztató fantasy-regényeket. De ez a hang összeegyeztethetetlenné vált a mostanival. 

A Lana Millan-könyvek jellemzője a humor, a játék, a pörgős cselekmények váratlan fordulatai.
Amikor nekiálltam a Kárrendezésnek, még élt bennem a késztetés, hogy ez is álnéven jelenjen meg, de amint leírtam az első mondatot, üvöltött a papírról, hogy ez nem Lana Millan.
Mert ez nem fantasy, nem szórakoztató irodalom, nem kitalált történet. Ott van mögötte egy hús-vér ember, akivel mindez megtörtént. Többé nem bújhattam el. Nem tehettem meg. A főszereplő én vagyok, az én életem, az én utam.

A könyved egyik fele részletesen viszi végig a mellrák folyamatát, míg a másik inkább a kísérőhöz szól...

Missziómmá vált, hogy segítsem azokat, akik éppen benne vannak a betegségben, hogy elmondjam nekik, mi fog történni, mire számítsanak, illetve, hogy betekintést engedjek, és megszólítsam a másik oldalt is, ami szintén embert próbáló: a beteget kísérő oldalát. Mindkét oldal hullámvasút, amiről nem szállhatsz le, akkor sem, ha fulladozol, ha megtelsz, ha fel akarod adni. Iszonyú nehéz játék, aminek útközben ismered meg a szabályait.

Pörögnek az események, amiben a kezelés folyamata világos, de arra senkinek nincs ideje, hogy átvegye veled a lelki folyamatokat, azokat az addig ismeretlen érzéseket, amik ott rád zúdulnak. Emiatt írtam olyan részletesen a mellrákom tüneteiről, a felismeréstől kezdve a kezeléseken át egészen addig, hogy mit veszel be, mi fog történni, hogyan fogsz érezni, hol fogsz összeomlani. Mert nekem nagy segítség lett volna, ha tudom, mi vár rám, hogy normális mindaz, amit érzek, ha elfáradok és félek.

A kemoterápia előtt szóltak, hogy szinte biztos, hogy ki fog hullani a hajam, de abban reménykedtem, tévednek, mert van az a bizonyos egy százalék, akiknek nem hullik ki, és én talán pont abba az egy százalékba tartozom...

Majd, amikor tényleg megtörténik, és ott állsz kopaszon, akkor nem mondja el senki, mit fogsz érezni: hogy egyik napról a másikra megszűnsz nőnek lenni.

Ez egy döbbenetes, megrázó érzés. A mellrák pont a nőiséged közepébe mar. Kiharap belőled egy darabot onnan, ami az identitásod jelentős részét jelentette, és megfoszt sok minden mástól is. Ott maradsz pusztán mint ember. Ennyire soha nem voltam még csak ember, és nem nő.

Lélekre csupaszodtál...

Először emberré, majd lélekké. Amikor rájössz, hogy a saját tested sem a tiéd, csak ami bent vagy, kizárólag az lesz a fontos. Minden átértékelődik. Mindaz, amit magadról gondoltál, a szeretet fogalma, a szerelem mibenléte, a barátság ereje. Hirtelen ködfátyol nélkül, élesen látod, milyen munkában tudnál kiteljesedni, hol és miben akarsz vagy nem akarsz megfelelni, mi az, ami valóban számít.

Ezért is mondtad: nem számít, hogy késtem öt percet.

Mert ez nem fontos. Mottómmá vált a kérdés: mi az, ami számít? Mert biztos, hogy nem az, hogy te késtél, vagy, hogy én idetaláltam-e, hogy hiba nélküli-e a regényem. Ezek a dolgok rohadtul nem számítanak. Ami számít, az az, hogy tettem-e ma valami jót, tudtam-e kedves lenni másokhoz és magamhoz, hogy átöleltem-e azt, akit akartam, hogy felhívtam-e az apukámat, hogy szerettem-e a mai napomon bármit is, a reggeli fényeket, a virágot az út szélén... 

Kép
Vincze Ágnes iró
Ágnes gyerekként, jobbra édesapjával – Forrás: Vincze Ágnes

Hirtelen ködfátyol nélkül láttad önmagad. Miért kell ehhez, hogy valami megrázó történjen velünk? Miért lett a könyv címe Kárrendezés?

Kényelemben nem történik változás. Mozdulatlanságban nem történik előrelépés. Az élet, a körülmények és a tettek formálnak minket. A kárrendezés kifejezéssel leggyakrabban autó-, lakásbiztosítás kapcsán találkozunk, de a könyv ezt más megvilágításba helyezi. Az életben számos olyan érzelmi kár ér minket, amelyeket csak mi magunk rendezhetünk, ilyen a gyász, egy daganatos betegség. Azért adtam a könyvemnek a Kárrendezés címet, mert úgy éreztem, 180-nal száguldok egy négysávos autópályán, majd kisodródom, és frontálisan ütközöm a szembejövő autókkal.

Minden törik, szakad, lángol, és én egy felborult roncsból tápászkodom ki vérző fejjel, de élve. Felmérem a károkat. És próbálom áttekinteni, mit tudok megmenteni magamból, és mi az, amit muszáj elengednem.

Mit volt muszáj elengedned?

Volt ott minden a maximalizmustól a megfelelési és teljesítménykényszeren át, a „mit gondolnak rólam mások” félelmétől. Felismertem, hogy nem muszáj mindenáron erősnek mutatkoznom. Eleinte mindenképp tartani akartam magam, és titkolni a betegségem. Miután egy barátnőmnek elmondtam a telefonban a szövettan eredményét, annyira kiakadt, hogy szinte tapinthatóvá vált számomra a félelme, a halál szele. Egy ilyen reakció olyan, mintha megkapnád a diagnózist újra és újra. A főnökeim sóhajtásai, sajnálkozó pillantásai is mind azt üzenték, hogy az lesz a csoda, ha én ezt túlélem, és ez mind elvett az erőmből. Emiatt parókában, sminkben jártam dolgozni, és mindent megtettem, hogy semmit ne vegyenek észre abból, amin keresztülmegyek. Minél rosszabbul voltam, annál többet mosolyogtam. Ha megkérdezték, hogy vagyok, miért nem voltam két napig, tereltem, és ez végtelenül kifárasztott.

A mozgás mindig lételemem volt, még a második kezelés után is megpróbáltam elmenni futni, de ahogy haladtunk előre a kemoterápiában, egyre kimerültebb lettem. Volt, hogy már a karomat sem tudtam felemelni, elkezdtem magamat hibáztatni, azt gondoltam, gyenge vagyok. Idő kellett, mire rádöbbentem, márpedig ez ilyen, most ez van. Ha valamikor, akkor most lehetek gyenge.

A betegségem előtt végletekig perfekcionista voltam, a szöveget a korrektor után kétszer is átolvastam. Órákig köröztem az elküldés gomb felett. A magam elvárásainak is nehezen tudtam megfelelni, nyomasztottam magam. A Kárrendezést írva már nem akartam megfelelni senkinek, csak szerettem volna elmondani a történetem, hogy másoknak könnyebb legyen. Nem néztem meg a szerkesztett szöveget, nem kerestem a hibákat, elengedtem, nem volt jelentősége többé, hogy mikor, milyen szóval fejezem ki magam, a történet a lényeg, a mondanivaló: nem vagyunk egyedül. Már nem küzdök felesleges dolgokért.

Meg kellett tanulnom magamra figyelni, megteremteni a belső békémet és nem törődni azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. 

Amikor azt hittem, túl vagyok a nehezén, jött a párom diagnózisa, majd nem sokra rá a halála. Akkor már nem akartam mást, csak túlélni és egyben maradni.

Akkor minden leomlott. A világom atomjaira hullott.

Milyen életszakaszban ért téged a betegség híre?

Betöltve a negyvenet, a családalapítás lehetőségének utolsó pillanatában éreztem magam. Fásultan toporogtam az életemben, és vártam a csodát. Akkoriban az írásra fókuszáltam, abban akartam kiteljesedni. Elszántan dolgoztam a történeteken.

Ebbe a csendes elfogadásba érkezett meg a kapcsolat, amely olyan színt hozott az életembe, amiben azt hittem, többé nem lesz részem. Lemondtam a szerelemről, de jött és berobbant az életembe. Megerősített a saját utamban, támogatta az írást, az álmaimat. Ebbe hasított bele a mellrák. Emlékszem, zuhanyozás után testápolóztam magam, akkor akadt bele az ujjam a mellizomnál egy kemény, borsószem nagyságú göbbe, s később derült ki, hogy már volt egy áttéttem a nyirokcsomóban is. Sokkot éreztem, igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat, „biztos csak hormonális”, de növekedni kezdett. A párommal csak néhány hónapja ismertük egymást, felvetődött bennem, hogy ebbe nem rángatom bele, mert mi van, ha nem élem túl? Végül ő döntött helyettem, maradni akart.

Kép
Vincze Ágnes fotó
Fotók: Hauk Ilona képe (balra) és Wesniczky Zsófia fotója

Emlékszel a konkrét pillanatra, amikor közölték veled a hírt?

Az irodában a mágnestáblára firkantott éves célkitűzéseket bámultam, miközben felhívtam a kezelőorvosomat a szövettan miatt. Az volt az első kérdése: „ül, mondhatom?” Onnantól kezdve nem hallottam semmit. Vagyis hallottam, de semmit sem fogtam fel belőle. Egy ideig még néztem a táblát a célkitűzésekkel, és azt gondoltam, az én céljaim itt és most megváltoztak. A testem visszament dolgozni, de lelkileg távol jártam. Sokáig csak tébláboltam, majd, mint egy felhő, kiúsztam az irodából. Nem voltam sehol. Légneművé váltam. Teljes filmszakadás. Két héttel később az onkológusnál sem fogtam fel, mi történik, csak miután megkérdezték, mikor kezdem a kemót, jöttem rá, hogy ez a valóság.

Majd az utolsó kezelésed után néhány hónappal kezdődtek a kedvesed tünetei…

Pedig akkor azt gondoltam, hogy ennyi rossz után kötelező, hogy jó dolgok történjenek. De az élet rám cáfolt. Ott álltam gyógyultan, újra sokkban, ezúttal a párom diagnózisával a kezemben. A beteg szerepéből hirtelen a támogató szerepében találtam magam. Fordult a kocka. Hirtelen neki lett szüksége rám. Emlékszem, amikor már nagyon beteg volt, és én mosdattam, masszíroztam a lábát, azt mondta, „nem voltam itt elégszer neked, amikor szükséged lett volna rám.”  

Ott és akkor értettük meg igazán egymást. Meglátva egymásban az embert, a lelket. Nem volt több játszma, leomlottak a falak. Csak két szempár volt, akik már mindent láttak a másikból.

Megváltozott benned a szerelemről való gondolkodás?

A régi romantikus énem a csodát látta a szerelemben, a fehér hintót és a gömbölyű hasamat. Ma már kötődésnek, intimitásnak és bizalomnak látom a szerelmet. Valahová, valakihez tartozásnak, amiben a legfontosabb a nyitottság és a kommunikáció, hogy el tudd mondani, amit érzel, amire vágysz.

Mi tartott meg belül végig?

Irdatlan élni akarás lüktet bennem. Végig arra fókuszáltam, hogy túl kell élnem. A mélypont a hatodik kezelés környékén volt, 2018 karácsonya után. Anyunak pont előtte volt stroke-ja, ami óriási stressz volt. Már nemcsak a saját életemet féltettem, hanem az övét is. Bejártam hozzá a kórházba, és lassacskán elfogyott minden tartalékom, lelkileg összeroppantam. Akkor találkoztam az onkopszichológussal, aki segített megérteni, min megyek keresztül. Ami még ezen is túltett, az a gyász utáni időszak volt. Ott el kellett döntenem: belepusztulok, vagy továbbmegyek. De úgy voltam vele, hogy ezért az életért én nagyon megküzdöttem, nekem ez jár. Még boldog akarok lenni, szeretném körbetekerni a Balatont, még dolgom van itt. Saját magamat bíztattam, hogy keljek fel, volt egy belső monológ – mert a depressziónak van egy szakasza, amikor meg akarod várni, hogy elfogyjon a levegő, és már nem akarsz felkelni sem –, és akkor hallgatnod kell arra a hangra, ami kirángat, csinálni kell és menni tovább. Van, hogy az élet történik veled, és nem te történsz az élettel. Ilyenkor csak annyit tehetsz, hogy elfogadod, felkelsz, és ha botladozva is, de mész tovább.

Kép
Kárrendezés regény
Fotó: Wesniczky Zsófia

A régi éned függött a kapcsolattól, a mostani már nem függ senkitől.         

És semmitől. A Kárrendezés utolsó fejezetében van egy rész: a párom halála után néhány nappal vele álmodtam. Egy piacon voltunk, ahol mindenféle fura portékát árultak, az egyik standnál egy időgépet. Mondtam neki, vegyük meg, mert akkor visszamehetünk az időben, hogy megváltoztathassuk a múltat. Magához ölelt és azt mondta: „Minden úgy van jól, ahogy van.” Ez az álom emlékeztet arra, hogy ami már megtörtént, azon nem tudunk változtatni, ami ma van, ami most történik, azon még igen. És ez az, ami számít: az idő, a most pillanata, ami egyenlő a létezéssel.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti